Az én Zenem

Azért észlelem a "véletleneket" az utóbbi idöben, mert elengedtem a bilincset,
és elengedtem az életem és érzéseim, meg minden más dolog ellenörzését.
Ez egy nagyon nehéz fogás volt, mivel ha valamit elengedünk, azt gondoljuk, hogy az mindörökre eltünik életünkböl és végleg elveszítjük.
Ezért ragadjuk meg, s szorítjuk magunkhoz olyan görcsösen. Pedig az ellenkezöje igaz.
Hiszen minnél jobban ragaszkodunk valamihez, vagy valakihez, annál valószínübb, hogy ez a valaki menekülni fog tölünk...

Senki sem szeret egy börtönben élni. Ki teszi ezt önszántából? Ki épít magának kalitkát?
Mi, emberek. Mi vagyunk azok, akik saját életünket skatulyázzuk be, saját börtönünket építjük, még a börtönünk örét is mi fogadjuk,
csak azért, hogy fájdalmas, kellemetlen, szenvedö életet élhessünk.
Csak azért, hogy ne legyünk egyedül. Hogy legyen ott, legyen velünk valaki, akiröl tudjuk, hogy mindig ott van,
erre számíthatunk, ez bizonyos, soha nem hagy el, de menekülni sem ad esélyt így megszerkesztett kicsiny börtön- világunkból.
De miért? Mert nincs erönk szabadon élni? Mert nincs bátorságunk a szabadságra. Mert ahhoz bátorság kell, söt nem is csekély!

Mert félünk a magánytól. A magánytól és az egyedülléttöl. Pedig ez két külön fogalom.
A magány az egy pozitív dolog. Ezt biztosan tudod te is. A magány azt jelenti, hogy magad-dal vagy, magaddal boldog tudsz lenni,
és csak akkor tudsz másokat boldoggá tenni, ha önmagad boldog vagy. Csak akkor tudod másokkal boldogságod, szereteted, szerencséd, jókedved megosztani,
ha böven van belöle önmagadban. Ahol nincs, ami nincs, abból nem lehet adni.
Az egyedüllét, az nem jó helyzet. Élhetsz egyedüllétben másokkal is, izolálva a világtól, az érzésektöl, a szerelemtöl.
Vastag krokodilbörrel befedett lélekkel, talán úgy hiszed, ott senki sem bánthat, ott biztonságban vagy.
Bárkivel, csak ne egyedül. Az nem számít, hogy valójában szereted-e vagy undorodsz töle, csak ne egyedül. Csak legyen ott valaki.
Így élni az életet? Nos ahhoz nincs kedvem. Rájöttem, az rosszabb, mint a halál. Mintha a lélek sorvadna ott,- legbelül.
Ez megöli a lelket. Lassú halál ez, és egy allig észrevehetö folyamat, amely ráadásul azt a benyomást kelti,
hogy mennyire megfontolt, fölényes helyzetben is vagy másokkal szemben, senki nem sebezhet meg, és nem okozhat már fájdalmat.
Egy páncélt öltesz így magadra, amely mindent távol tart töled. Csakhogy ez a vért nemcsak a fájdalmat és a csalódásokat tartja távol, hanem a szeretetet és a boldogságot is.
Az életet. Mert hogyan szerezhetsz tapasztalatokat annélkül,
hogy néha ne csalódnál, néha ne tévednél, ne szeretnél és téged se szeretnének?

Mint ahogy mondtad, nem elég azt elmondani, vagy leírni milyen a falevél íze.
Ha nem veszed szádba és nem rágod szét, nem nyeled le, soha sem tudod meg. Csak egy leírás marad számodra,
egy olyan mese, amit mások mesélnek, te pedig valónak fogadod el.
Ezért azt hiszem, jobb, ha szívem téped szét, s belehalok a fájdalomba, mintsem hogy a fénylö lovagi páncélomban ékeskedjek elötted egy egész életen át.
Inkább perzseljen a tüz, vagy faggyon meg a vérem is, minthogy kényelmes szobácskámból a kaucs melegéböl hallgassam mások meséjét,
és mutassam neked a megsebezhetetlent, az érinthetetlent, a tökéletes férfit, aki valójában nem is tökéletes,
megfontolt, egyszerüen csak közömbös és így érzéstelen.

Ezeket a felismeréseket neked köszönhetem,
nélküled valószínüleg nem tudtam volna levetni a páncélom....