A SZERELEMRÕL Hogy mi a szerelem? Kérdezd az élõtõl, mi az, hogy élet; a hívõtõl, mi az, hogy Isten. Nem ismerem más emberek bensejét, még a tiedet sem, akihez most beszélek. Azt látom, hogy egy s más külsõ tulajdonságban hasonlatosak hozzám, de valahányszor e látszattól csábítva valami közösre igyekeztem utalni és megosztani velük lelkem legbensejét, mindig oly értetlenség felelt szavamra, mint aki egy távoli, vad nép között beszél. Mennél több alkalmat adtak a tapasztalásra, annál nagyobbnak tûnt a távolság közöttünk, s annál messzebbre húzódtak vissza a rokonszenv pontjai. Nem ilyen próbák kiállására termett lélekkel, gyengédségtõl remegve és félénken, rokonszenvet kerestem mindenütt, de csak kudarcot és kiábrándulást találtam. Te azt kérded most, mi a szerelem. Az a hatalmas vonzás minden iránt, amit felfogunk, az a félelem vagy remény bennünk, mikor gondolatvilágunkban valami hiány hasadékára bukkanunk, és mindenben, ami van, közösséget szeretnénk ébreszteni az iránt, amit magunkban felismertünk. Ha gondolkodunk, azt kívánnók, hogy megértsenek; ha képzeletünk szárnyal, azt, hogy agyunk légi gyermekei egy másikban szülessenek újjá; ha érzünk, azt, hogy a mások idegei a miénkkel együtt rezegjenek, hogy az õ szemük sugara enyhítse és olvadjon át a mi szemünkbe; hogy ne jéggé dermedt ajkak válaszoljanak a szív leghõbb vérével égõ és vacogó ajk szavára: ez a Szerelem. Az a kötelék és az a szentség, amely nemcsak emberrel köti össze az embert, de mindennel, ami csak él. Megszülettünk erre a világra, és van, bennünk valami, ami létezésünk pillanatától fogva mindjobban szomjazik hasonmása után. Valószínûleg kapcsolatos ez azzal a törvénnyel, mely szerint a csecsemõ tejet szív anyja kebelébõl; és ez a hajlam fejlõdik aztán együtt természetünk további fejlõdésével. Homályosan elképzelünk értelmünkben egy kicsinyített képet, mintha az volna teljes lényünk, csak épp megfosztva mindattól, amit elítélünk és megvetünk, eszményi mintáját mindannak a kedvesnek és kiválónak, amit hajlandóak vagyunk az ember természetéhez tartozónak tekinteni. Nemcsak külsõ lényünk képét, de teljes gyûjteményét a legapróbb részleteknek, melyek természetünket alkotják, (ezek a szavak elégtelenek és képletesek; de mikor - fájdalom! - a legtöbb szó ilyen!): tükröt, melynek felszíne csak a tisztaságot és a szépséget veri vissza, külön lelket lelkünkben, mely a maga kis Paradicsoma köré bûvös kört von, amit bánat, baj, szenvedés nem léphet át. E felé repesünk aztán minden érzésünkkel, szomjazva, hogy hasonlítsanak rá, megegyezzenek vele. Ellentétünk felfedezése, fellelése annak a megértésnek, mely képes a mi legtisztább értékelésünkre; képzelet, amely meg tudja közelíteni legbensõbb finom sajátosságainkat, amiket titkos gyönyörûségben dédelgetve érlelünk magunkban; egy olyan szervezettel, melynek idegei, mint egy gyönyörûséges dallam kíséretére két remek lant húrjai, együtt remegnek a mi idegeink remegésével; és mindezeknek olyan arányú összessége, amit a mi alkatunk kíván: ez a láthatatlan és elérhetetlen pont, amely felé a Szerelem tör, s amelynek elérésére ûzi az ember minden erejét, hogy ha csak a legsápadtabb árnyékát is elfogja annak, aminek birtoka nélkül nincs nyugsága, se maradása a szívnek, amelyen elúrhodott. Ezért aztán a magányban vagy abban a kietlen állapotban, midõn emberek vesznek körül, de nem éreznek velünk, virágokat kezdünk szeretni, füvet, vizet és eget. A tavaszi levelek rezzenésében, a kék égben ilyenkor valami kapcsolatot érzünk szívünkkel. S ekkor ékesszólóvá lesz a nyelvtelen szél, és dallá a csörgedezõ patak s a partján susogó nád, melyek megfoghatatlan kapcsolatba lépve lelkünk egy részével, lélegzetállító mámor táncába ragadják szellemünket és rejtelmes gyengédség könnyeit csalják szemünkbe, akár a hazafiúi siker elragadtatása vagy a szeretett lény dala, mely egyedül csak nekünk szól. Sterne írja, hogy ha a pusztaságban kellene élnie, egy ciprust szeretne. Ha egyszer ez a vágyakozás vagy képesség meghalt, az ember önmagának eleven sírjává válik, s ami még tovább él belõle, csak merõ hamuja annak, ami annak elõtte volt. Shelley