Gladiátorok

A kezdetek

Rómában az első gladiátorjátékra i.e. 264-ben került sor, amikor Junius Brutus (a neves Brutus család egyik leszármazottja) meghalt. A fiai úgy határoztak, hogy atyjuk emlékére "áldozatot mutatnak be". Nem a temetési szertartások keretében, hanem a temetést követő valamelyik (talán kilencedik) napon, a gyászidő leteltével a három pár gladiátort küldtek egymás ellen. Ez a küzdelem még nem az amphitheatrumban (még kevésbé a Titus idején felavatott Colosseumban) zajlott, hanem a Forum boariumon, vagyis a marhavásártéren. A gladiátorok ekkor még teljesen egyforma fegyverzetet viseltek, "szamnisz módra" küzdöttek egymással: hosszú szögletes pajzsot, egyenes kardot, sisakot és lábszárvédőt viseltek. A gladiátorok száma fél évszázad alatt először 25-re, majd 60-ra emelkedik. Az első játékok után székekkel rakták körbe, s bérelni lehetett a helyeket. Így közvetlen közelről követhették a nézők az eseményeket. Ezekre a látványosságokra azonban nőket nem engedtek be. A játékok után gyakran lakomát is rendeztek, ezt is a Forumon.

A halottak tiszteletére rendezett játékok valószínűleg Etruriából eredeztethetők, Rómába viszont Campanian keresztül, a szamniszok közvetítésével juthatott el. Ekkor már kialakult "koreográfiája" volt, de még csak halottak tiszteletére, a "szellemek (istenek) kiengesztelésére" rendezett játék volt: a gladiátorok kiontott vérét az emberáldozat egyik formájának tekintették, ugyanis abban az időben a Földközi-tenger partvidékén még mutattak be "véres áldozatot" az isteneknek. Más vélemények szerint a gladiátorok kiontott vére az elhunyt szellemének örökkévalóságát biztosította, mintegy istenné tette azt. Mivel Rómában nem igazán törődtek a halottak birodalmával, ezért ez a tény azt erősíti, hogy idegen hatásként került Rómába a munus, a gladiátorviadal.

Gyorsan vált "divattá"

Gyors elterjedését a látványossága, illetve magánjellege biztosította, ugyanis ez egy olyan rendezvény volt, melyre i. sz. 105-ig nem terjedt ki a szenátus befolyása, vagyis magánemberek is rendezhettek ilyen játékokat. Mivel maguk a játékok, valamint az azt követő lakomák rendkívül költségesek voltak, ezért csak kevesen engedhették meg maguknak Rómában, hogy felvállalják a munus költségeit. Egy-egy ilyen rendezvény azonban óriási erővel hatott a plebsre, ezért a szenátus igyekezett akadályozni, korlátozni a szervezést, de mindhiába. Az első igazán látványos gladiátorjátékot mégsem Rómában, hanem Karthágóban rendezték - mégpedig Cornelius Scipio Africanus Hispaniában elhunyt apja és nagybátyja emlékére. Ezzel új korszakot nyitott Róma történetében, mert a köztársaság válságának időszakában a népszerűségre törekvő politikusok egyéni céljaik érdekében ilyen látványosságok által kívánták maguk mellé állítani a tömeget. Emiatt jelentős mértékben átalakultak a munusok, gyakorlatilag hétköznapi eseménnyé váltak.

E tekintetben Caesarnak különleges "érdemei" vannak, mivel már nem 25, vagy 60 gladiátort vonultatott fel, hanem több mint háromszáz párt állított ki egy alkalommal. Egy becsvágyó fiatalember i.e. 50 körül arra törekedett, hogy minden áron felhívja magára a figyelmet, ezért új ötlettel állt elő. Fából építtetett két egymással szembe fordítható görög típusú színházat (theatrum). Ezekben a színházakban délelőtt színdarabokat adtak elő, majd délután egymás felé fordították azokat, s az így keletkezett amphitheatrumban a gladiátorok nagyszámú nézőközönség előtt léphettek színre. A nézőket az aréna köré emelt magas fal, a podium védte a vérengző vadállatoktól, illetve az indulatos harcosoktól. Curio ötlete bevált, s egészen a császárkorig ez lett a munusok színhelye. Caesar nemcsak átvette ezt az újítást, hanem sokat áldozott a gladiátoriskolákra is.

A császárkor véres munusai

A császárok már a kiépült struktúrára támaszkodhattak, s a "Panem et circenses!" eszközét sikerrel alkalmazták. A császárok korában így festett egy gladiátorjáték. A hivatásos viadalrendezők, a lanistá-k (vívómesterek) láttak hozzá először a szükséges előkészületekhez. Ezalatt a gladiátorok az "iskolákban" készültek a megmérettetésre. Az egyik leghíresebb gladiátoriskola Capuában volt. (Innen indította el i.e. 73-ban Spartacus is a rabszolgafelkelést.) A gladiátorok - akik lehettek hadifoglyok, bűnözők, dicsőségre, esetleg vagyonra áhítozó ifjak - a nevüket a rövid, kétélű kardról, a gladiusról kapták. A kemény kiképzést követően, a játékot megelőző estén nagy lakomát rendeztek. Ez nemcsak a gladiátorok szórakozását szolgálta, hanem egyben a fogadások megkötésének helyszíne is volt. A fogadók itt vehették szemügyre a küzdő feleket, s fogadhattak az általuk kiszemelt személyre. A küzdelem napján bíborvörös köpenyben, fegyvertelenül, díszmenetben vonultak fel a porondon, megálltak a császár előtt, s a következő szavak kíséretében köszöntötték: "Ave Caesar imperator, morituri te salutant." (Üdvözlégy császár, a halálba menők köszöntenek.)
A lanista jelére a harcosok megkezdték a küzdelmet: először csak bemutatót tartottak tompa fegyverekkel, s amikor a közönség tűzbe jött, akkor kapták meg az éles fegyvereket, s ekkortól valóban élet-halál harc folyt. Különböző fegyverzettel látták el a harcosokat, s igyekeztek egyenlőtlen feltételekkel vagy időzített meglepetésekkel "színesíteni" a küzdelmet.

A fegyverzet kapcsán a gladiátorok többféle típusát lehet meghatározni: a retiariusok hálóval harcoltak, a laqueariusok tőrrel küzdöttek, a hoplomachusok rostélyos sisak és a páncél segítségével, a gallusok kerek pajzzsal és könnyű fegyverzettel, a mirmilliók rostélyos sisakkal, jobb kezükön karpáncéllal, erős bőrövvel, pajzzsal, s a bal lábukon páncéllal, a thraxok (mint pl. Spartacus) görbe karddal, jobb kezükben négyszögletes kis pajzzsal, derekukon erős bőrövvel, lábukon lábpáncéllal, s végül a samnitok, akik egyenes karddal harcoltak, s csak a mellükön és jobb lábukon volt páncél.
Ha valaki győzött, akkor újabb ellenfelet küldtek rá, így előbb-utóbb a legrátermettebbek is szó szerint az életükért küzdöttek. Ha a küzdő felek enerváltan harcoltak, akkor ostorcsapásokkal igyekeztek őket jobb belátásra bírni. A legyőzött fél életéről a császár döntött, de a nézők elvárásai a császár kezét is megkötötték. Ha a közönség a "mitte" szót ordította, akkor a császár felfelé fordította hüvelykujját, s ez az életben maradást jelentette. Ha a tömeg a "iugula" ("végezz vele") kifejezést hangoztatta, akkor a császár lefelé fordította hüvelykujját, s ez a kegyelemdöfést jelentette. Az elhunyt gladiátor fejét Charon szolgái kalapáccsal szétverték. Kivételes esetekben a győztes elnyerhette a szabadságot jelképező fakardot is.

Általában férfiak küzdöttek az arénában, de időnként nők is részt vettek a küzdelmekben. Ilyenkor nem hordtak sisakot, mert a közönség látni kívánta a ritka szereplők arcát is.

A GLADIÁTOR elnevezés a latin gladius szóból származik. A gladius egy késforma, viszonylag rövidebb, vágásra, és szúrásra egyaránt alkalmas kardnak a neve. A gladiátorok többek között ilyen fegyverrel vívták élet-halál harcukat a Kolosszeum arénájában. (Róma jellemei, 143. o.)

A gladiátorjátékok bölcsője az Itáliai Campania. Innen vették át az etruszkok, majd később a római nép.

A gladiátorjátékok eredete tehát a halotti kultusz része volt. Az ókor Róma népe kötelességének tartotta, hogy a halottaik tiszteletére véráldozatot mutassanak be. A közhiedelem ugyanis úgy tartotta, hogy a halott lelkét csak embervérrel engesztelhetik ki, tehát foglyokat vagy rabszolgákat vásároltak, és öltek meg a sírnál. Később jónak látták a szórakozás palástját borítani erre a kegyetlenségre. (A régi Róma napja, 235-236. o)

I.e. 264-ből származó forrás szerint, először egy gazdag római halálának ürügyén, két gyászoló fia, három pár gladiátor küzdelmét mutatta be közönség előtt.

Idővel az ehhez hasonló "rendezvények" egyre nagyobb népszerűségnek kezdtek örvendeni, s elvesztették eredeti funkciójukat. Ókori források szerint
i.e. 105-ben mutattak be először hivatalos gladiátorjátékokat, mely két konzulnak volt köszönhető. A játékok mind nagyobb szerepet kaptak, s a tömegszórakoztatás legkeresettebb eszközeivé váltak. A politikában is tért kapott a viadal; magas költségei ellenére megérte a közéleti személyiségeknek, hogy a nép - cserébe a szórakoztatásért - támogassa őket. I.e. 65-ben Caesarnak, politikai pályafutása legelején, már sikerült is felkelteni mindennemű ellenfele, illetve a szenátus aggodalmát azzal, hogy cirkuszi játékok bemutatása apropóján annyi gladiátorharcost vásárolt fel, hogy az egy jól felszerelt, ütőképes hadsereggel is felért. A szenátus ezen példából kiindulva rendeletet hozott a gladiátor-tartás számbeli korlátozására. /Jelezvén Caesar előző cselekményének súlyát érdemes megemlíteni: a rendelet kiadása után �már csak� 320 PÁR gladiátort léptetett fel az amfiteátrumban./

A gladiátorok általában rabszolgák, hadifoglyok, bűnözők soraiból kerültek ki. Közülük válogatták ki a testileg legerősebbeket, legalkalmasabbakat. Bevett eljárás volt, hogy a halálra ítélt bűnözőket nem kivégezték, hanem gladiátor-küzdelmekre kényszerítették. Ez esetben gyakorlatilag lehetőséget kínáltak az elítéltnek a további életre, amennyiben elég jó ahhoz, hogy életben maradjon az arénában. Voltak persze olyanok is, akik szabad emberként, pénzért vállalták a küzdelmeket. Az első uralkodó, aki a gladiátorkodás hagyományait gyökerestül felrúgta, Commodus császár volt, hisz ő volt az első cézár aki - kedvtelésből és magamutogatásból - kiállt küzdeni az arénába.

A harcosokat kiképzőiskolában tanították ki a harc művészetére. Az ókor legnagyobb gladiátoriskolája Capuában, a fennt már megemlített Campaniában volt. Innen indult ki a római történelem leghíresebb rabszolgafölkelése is, mely a thrák Spartacus nevéhez fűződik. (Róma jellemei, 143.- 144. o.)

A gladiátorokat győzelmeik esetén volt, hogy pénzjutalommal illették. Ám a nehéz, és gyötrelmes gladiátoréletnek nem csak ez a napos oldala volt. A sikeres gladiátorok gyakran örvendtek hihetetlen népszerűségnek a nép körében. Erre bizonyíték ez a korabeli, egy gladiátor-bajnok ihletésére született költemény, mely ódai magasságokban méltatja a Hermes nevű hős harcost: