- Hallottál már a mágus útjának nevezett tanításról? - kérdezte egyszer Merlin.

Artúr felpillantott sikertelen tűzrakási kísérletéből. A tűzgyújtás nehéz művelet volt a nyugati tartományok kora tavaszi párás reggelein.

- Nem, sohasem hallottam róla - mondta Artúr rövid gondolkodás után. - Mágusok? Arra gondolsz, hogy ők különleges dolgokat visznek végbe?

- Nem, csak olyasmiket, amiket mi is teszünk – válaszolt Merlin. Ujjainak egyetlen csettintésével lobbantotta lángra az Artúr által összegyűjtött aprófa nedves halmát, mert elunta a fiú ügyetlen kísérletezését. Azonnal fellobbant a láng. Merlin ekkor kitárta tenyerét, és ennivalót szerzett a puszta légből: két vörösesbarna burgonyát és egy maréknyi gombát.

- Tűzd ezeket a nyársra, és süsd meg! - mondta. Artúr magától értetődően bólintott. Kb. tízesztendős volt, és csak Merlint ismerte. Ameddig csak vissza tudott emlékezni, mindig együtt voltak. Bizonyára volt valaha édesanyja, de arcát még haloványan sem tudta felidézni. Megszületése után néhány órával a fehér szakállú öregember már érvényesítette a királyi csecsemőre vonatkozó jogait.

- Én vagyok a mágus tudományának utolsó őre – mondta Merlin -, és talán te leszel az utolsó, aki megtanulja azt.

Artúr a nyársakat a tűz fölé rakva hátratekintett a válla fölött. Kíváncsi lett. Merlin Mágus lenne? Sohasem tűnt föl neki. Kettesben éltek az erdőben és a kristálybarlangban. A barlang derengése adott nekik fényt. Artúr úgy tanult meg úszni, hogy hallá változott. Ha enni akart, megjelent az élelem, vagy éppen Merlin adott neki valamit. Nem így áll a helyzet mindenkivel?

- Tudod, hamarosan elmész innen – folytatta Merlin. - Vigyázz, ne ejtsd azt a burgonyát a tűzbe! – Persze a fiú már bele is ejtette. Mert Merlin visszafelé élt az időben, és figyelmeztetései mindig túl későn érkeztek, mindig csak az apróbb balesetek után. Artúr letörölte a hamut a burgonyáról és visszatette a zöldellő fáról vágott nyársra.

- Sose bánd, majd az lesz a tied! – mondta Merlin.

- Mit értesz azon, hogy elmegyek? – kérdezte Artúr. Csak ritka alkalmakkor járt a közeli faluban, amikor Merlin piacra ment, de ilyenkor a mágus elővigyázatosan mindkettőjüket vastag, csuklyás köpönyegbe öltöztette. Mivel a fiú jó megfigyelő volt, nyugtalanította az, amit másoknál látott. Merlin különös, bandzsító tekintettel nézett tanítványára.

- A mocsárba küldelek, vagy – ahogyan a halandók nevezik – a világba. Azért őriztelek meg ennyi éven át a mocsártól, hogy olyasmire tanítsalak, amit sosem szabad elfelejtened. – Merlin hatásszünetet tartott, majd folytatta – A mágus útjára.

Miután kiejtette ezeket a szavakat, hosszú ideig egyikük sem szólalt meg, ahogyan ez régi barátoknál már csak lenni szokott. Szinte együtt lélegzett az öregember és a fiú, s így Merlinnek éreznie kellett, milyen nyugtalanul, ketrecbe zárt tigrishez hasonlóan vágtatnak Artúr gondolatai. Elköltötték az étket, és a fiú elment, hogy megmosdjon a barlang alatti azúrkék tavacskában. Amikor visszatért, Merlin a kedvenc szikláján napozott (bár a napozás kifejezés sajátosan értendő: a boglyas felhők épp csak annyira nyíltak meg, hogy egyetlen napsugár áthatolhasson a fák koronáján, és elérje a mágus hófehér haját). Ekkor szólalt meg először a fiú:

- és mi lesz veled?

- Velem? Ne légy beképzelt! Egész jól elleszek a segítséged nélkül is, köszönöm. - Amint rövid visszavágása végére jutott, Merlin máris érezte, nagyon megbántotta a fiú érzelmeit. De a mágusok nem szívesen kérnek elnézést. Ekkor egy szép, fehér kőrisből készült íj jelent meg Artúr előtt a földön, aki buzgón lehajolt érte, és rögtön kezdte felhúrozni. Saját jelrendszerüket ismerve, ez volt az öregember bocsánatkérése.

- Nem magam miatt aggódom - folytatta Merlin -, hanem a tudás elvesztése miatt. Mint mondtam, talán te leszel az utolsó, aki megismeri a mágus útját.

- Akkor majd gondoskodom róla, hogy el ne vesszen! – ígérte Artúr. Merlin bólintott. Aznap már nem beszélt a mágus útjáról és számos további napon sem. Aztán egy júniusi reggelen Artúr arra ébredt, hogy fenyőtű ágyát hó borítja. Didergett és felült. Őzbőr takarójáról fehér hópelyheket söpört a levegőbe.

- Azt hittem, ezt csak decemberben csinálod - mondta. Merlin nem válaszolt. Némán állt a táborukat borító hóban. Valami furcsa termett előtte: egy nagy szikladarabból kiálló kard. A hideg ellenére egyetlen hópihe sem tapadt a kőre, az ötlábnyi ragyogó damaszkuszi acélból kovácsolt penge ragyogóan szikrázott.

- Mi ez? - kérdezte Artúr. A kő látványa mélyen felzaklatta, de fogalma sem volt róla, miért.

- Semmi - válaszolta Merlin - csak emlékezz rá! Egy perc múlva a kard és a kő elhalványodott, s mire Artúr visszatért a reggeli mosdásából, a tisztáson ismét meleg volt, a hópihék elolvadtak a nyári nap melegében, és a kő, mint álom, eltűnt. A fiúnak sírhatnékja támadt, mert megértette: a jelenés Merlin búcsúját jelezte, a búcsút és az emlékeztetést.

Mint minden gyermek, Artúr is felfigyelt a halálra. Négy-vagy ötéves lehetett, amikor Merlin az erdőben talált rá. Egy kis szürke tollcsomó, egy halott veréb fölött guggolt.

- Mi történt vele? - kérdezte a fiú.

- Attól függ - válaszolt Merlin.

- Mitől?

- Hogy honnan nézed. A legtöbb halandó halott madárnak mondaná. S azon, hogy "halott" azt értik, hogy élete elpusztult. De a bölcsebb halandók mélyebbre néznének. Ők a halált újrarendeződésnek látják. A madarat alkotó anyagok visszatérnek a földbe, hogy elvegyüljenek az élethez szükséges anyagokkal.

A fiú kis ideig gondolkodott. - Miért félek ezt látni?

- Az emlékezés miatt. Akár tudod, akár nem, csecsemő-korod óta formálod elképzelésedet a halálról, és ehhez az emlékeidben félelem és fájdalom tapad.

A fiú túlságosan fiatal lévén, nem értette Merlin magyarázatát, s - mint általában a gyerekek - megtorpant az igazi kérdések feltevése előtt. Mindaddig elégedett volt a Merlintől kapott magyarázattal, amíg rá nem ébredt, hogy a halál őt is elérheti, nem csak az erdő állatait.

- Azt hiszem, egyre jobban félni fogok a haláltól - mondta tizenkét évesen. Merlin bólintott. - Amint egyre többet tapasztalsz meg a világból, emlékeid egyre erősebben térnek vissza. Aztán van itt valami más is. A halandók azért félnek a haláltól, mert a birtokuk elvesztésétől félnek. Elhullott állatot látva, nem tudod megmondani, melyik része pusztult el. Az utolsó lélegzet után a test súlya változatlan, a sejtek is azonosak. Csak a lélegzés szűnt meg, s mindaz, ami ennél magasabb rendű? A halandók házakat és sok mást őriznek saját magukban. Családjuk és nagyra értékelt tapasztalataik vannak. Ezek elvesztése a rémisztő. Elárulok neked egy titkot: semmi sem hal meg a halál pillanatában. A halál kezdet, nem befejezés. Amikor a halandók rettegnek tőle, csak saját emlékeikhez ragaszkodnak. Igazában senki sem tudja, milyen a halál. Nézz a mágus szemével, és fogadj minden veszteséget örömmel, a halál végső veszteségét is!

- Jól van - mondta Artúr kétségek közt vergődve. - De igazad van, nagyon sok minden van, amit nem akarnék elveszíteni.

- Lazíts egy kicsit a szorításon, és emlékezz: mindaz, amihez ragaszkodsz, valójában már halott, a múlt része! Halj meg a pillanatnak, és a felfedezed a végtelen élet kapuját!

Artúr legtisztább lelkű lovagja Galahad volt, aki - a királyhoz hasonlóan - házasságon kívül született. Bár nem tapadt hozzá szégyenfolt azért, mert Lancelot törvénytelen fia volt, mégis, amikor eljött a nap, hogy egy hölgy bajnokává legyen az udvarban, Artúr a fejét csóválta és a szemöldökét ráncolta.

- Nem akarom, hogy nemes hölgy bajnoka légy - jelentette ki Artúr. Galahad elpirult és hebegni kezdett:

- De uram, minden lovagnak egy hölgyet kell szolgálnia tiszta szerelme jeleként.

- Mit tudsz te a szerelemről? - kérdezte Artúr metsző Rangon, amitől Galahad bíborvörös lett.

- Ha olyan nagyon szolgálni akarsz egy hölgyet, hármat is ajánlok neked, akik közül választhatsz. - Artúr elküldött Margaretért, az ősz, öreg, bibircsókos takarítónőért. - Szolgálnád-e őt tiszta szeretetből nemes lovag? - kérdezte Artúr.

Gálahad zavarban volt. - Nem értelek, uram - motyogta. Artúr éles pillantással nézett rá, és elküldte az öregasszonyt.

- Hozzátok a másikat! - parancsolta. Most egy újszülött leánygyermeket hoztak be. - Margaretet túlságosan öregnek és csúnyának találtad, hogy szolgáld. De mit szólsz ehhez a hölgyhöz: nemesi származású, és a szépségét neked is el kell ismerned.

S bár egyetértett azzal, hogy a gyermek nagyon szép, Galahad egyre nagyobb zavarban volt. Nemet intett. - Kemény mester a te szereteted - mondta Artúr. Harmadjára is elküldött valakiért, s ekkor a tizenkét éves, csinos Arabelle lépett be. Galahad rátekintett, és igyekezett a haragját féken tartani.

- Uram, ez csak egy leányka és a féltestvérem - mondta.

- Azt mondtad, egy hölgyet akarsz szolgálni - szólt Artúr. Nagylelkűen hármat is eléd állítottam. Most már választanod kell! Gálahad döbbenten állt. - Miért gúnyolódsz telem, uram?

Artúr intett a kezével, és erre mindenki elhagyta a termet, kettesben maradtak. - Nem gúnyolódom veled - mondta. - Szeretnélek megtanítani valamire, amit a mesteremtől, Merlintől tanultam.

Gálahad feltekintett, és most már a király lágyabb arcvonásaira lett figyelmes. - Lovagjaim szeretetből szolgálják a hölgyeket, mondják ők. De minden esküvés ellenére, miszerint szűzien szeretik őket, általában szenvedély ébred bennük a szolgált hölgy iránt. Így van? - Galahad bólintott.

- S minél szenvedélyesebben kötődnek a hölgyükhöz, annál buzgóbban szolgálják, ugye? - Az ifjú lovag ismét bólintott,

- Merlin másféle szeretetre tanított - magyarázta Artúr. Gondolj az öregasszonyra, a csecsemőre vagy lánytestvéredre! Ők valamennyien az örök nőt testesítik meg. S ahogyan megjelenésük változik, úgy változik irántuk való szereteted is. Amikor azt mondod, szeretsz valakit, valójában arról beszélsz, aki a magadban hordozott képnek megfelel. Így kezdődik a ragaszkodás, mégpedig egy képhez, egy elképzeléshez való ragaszkodás. Azt állítod, hogy szeretsz egy nőt, de ha megcsal, szereteted gyűlöletté változik. Miért? Mert meggyalázták a benned élő képet, s mert valójában azt szeretted, annak bemocskolása dühít.

- Mit lehet ez ügyben tenni? - kérdezte Galahad.

- Nézz a mindig változó érzelmeid mögé, s kutasd ki, mi van a kép mögött? A kép csak a fantázia szülötte, s elképzeléseink megvédenek valamitől, amivel nem akarunk szembenézni. Ez esetben az ürességtől. Szeretethiányod van, ezért az őr elfedésére képet alkotsz. Ezért okoz annyi fájdalmat, ha elutasítják vagy elárulják a szerelmedet: saját vágyaid tátongó sebe kerül a felszínre.

- A szerelmet szépnek és magasztosnak tartják, de a te szádból szörnyűségesnek hangzik. - mondta Galahad. Artúr mosolygott.

- Amiről azt állítják, hogy szerelem, gyakran szörnyű következményekkel jár, de ez még nem a történet vége. A szerelemnek titka van. Merlin sok évvel ezelőtt elárulta nekem, s most megosztom veled: ha egyformán tudsz szeretni egy öregasszonyt, egy csecsemőt vagy egy leánykát, már képes vagy a puszta formán túl szeretni. Akkor a szeretet lényege - az egyetemes erő - felszabadul benned. Nem leszel ragaszkodó, de e csendes felhívásnak engedelmeskedik a szerelmed.