A cserkészõk becserkészése

"Mi folyik itt?" kérdezte erõtlenül.
"Ébren vagy?" kérdeztem bárgyún.
"Persze, hogy ébren vagyok," mondta türelmetlenül.
"Emlékszel hol voltunk?" kérdeztem.
Hosszú csend következett, nyilvánvalóan próbálta rendezni a gondolatait. "Azt gondolom, hogy én igazi vagyok, de te nem," mondta végül. "Tudom hol voltam ezelõtt. És te most át akarsz verni."
Én pont ugyanezt gondoltam róla. Õ tudja mi folyik itt, és le akar tesztelni, vagy szórakozik. Don Juan azt mondta nekem, hogy az õ és az én rossz szellemeim botrányosak és bizalmatlanok. Most ebbõl kaptam egy kis ízelítõt.
"Semmiféle olyan szarságban nem vagyok hajlandó részt venni, amit te kontrollálsz," mondta nekem méreggel a szemében. "Hozzád beszélek, bárki is vagy."
Megfogta az egyik takarót, és becsavarta magát vele. "Most lefekszem ide, és visszamegyek oda, ahonnan jöttem," mondta véglegességgel. "Te és a nagual menjetek és játsszatok egymással."
"Abba kell hagynod ezt a marhaságot," mondtam erõteljesen. "Egy másik világban vagyunk."
Egyáltalán nem figyelt és hátat fordított nekem, mint egy elkényeztetett, sértõdött gyerek. Én nem akartam az álmodási figyelmemet hiábavaló eszmecserékre elpazarolni a valóságosságról. Elkezdtem megvizsgálni a körülöttem lévõ dolgokat. Csak a holdfény világított a szobában, ami a pont elõttünk lévõ ablakon keresztül szûrõdött be. Egy kis szobában voltunk, egy magas ágyon. Megfigyeltem, hogy az ágyat egyszerûen készítették. Négy vastag cölöp volt a földbe ásva, és hosszú rudakból készített rács volt az ágykeret, ami a cölöpökhöz volt erõsítve. Az ágyban volt egy vastag, vagy inkább tömör matrac. Nem volt se lepedõ, se párna. Teli vászonzsákok voltak felhalmozva a falnál. Két zsák volt az ágy lábánál, ami lépcsõ gyanánt szolgált, fel az ágyra.
Miközben a villanykapcsolót kerestem, tudatára ébredtem annak, hogy a magas ágy egy sarokban volt, a fal mellett. A fejünk a falnál volt; én kívül voltam, Carol pedig belül. Amikor az ágy szélére ültem, rájöttem, hogy az körülbelül egy méterre van a földtõl.
Carol hirtelen felült, és nagyon pöszén azt mondta, "Ez visszataszító! A nagual azt persze nem mondta, hogy végül itt fogok kikötni."
"Én sem tudtam," mondtam. Mást is akartam mondani, hogy beszélgetést kezdeményezzek, de idegességem rendkívüli mértékben megnõtt.
"Te fogd be," ripakodott rám, méregtõl teli hangon. "Te nem létezel. Te egy szellem vagy. Tûnj el! Tûnj el!"
Olyan édesen pöszített, hogy elvonta figyelmemet a kínzó félelmemrõl. Megráztam a vállánál fogva. Felkiáltott, nem a fájdalomtól, hanem meglepetésében vagy zavarában.
"Nem vagyok szellem," mondtam. "Megcsináltuk az utazást, mert egyesítettük az energiánkat."
Carol Tiggs arról volt híres közöttünk, hogy nagyon gyorsan alkalmazkodik bármilyen szituációhoz. Azonnal meggyõzõdött kellemetlen helyzetünk valóságosságáról, és elkezdte keresni a ruháit a félhomályban. Csodálkoztam azon a tényen, hogy nem fél. Elfoglalta magát, és hangosan okoskodta ki, hogy hová tehette a ruháit, és hogy ebben a szobában feküdt-e le.
"Látsz valahol széket?" kérdezte.
Halványan láttam egy három zsákból álló halmot, ami talán asztalként szolgált, vagy magas padként. Kiugrott az ágyból, odament hozzá, és megtalálta a ruháinkat, gondosan összehajtogatva, ahogy õ mindig is hagyta ruhanemûit. Odanyújtotta nekem a ruháimat; az én ruháim voltak, de nem azok, amiket pár perccel azelõtt viseltem Carol szobájában, a Regis hotelban.
"Ezek nem az én ruháim," mondta pöszén. "És mégis az enyémek. Milyen különös!"
Csendben öltözködtünk. Azt akartam neki mondani, hogy majdnem kitört rajtam a pánik. Szintén meg akartam jegyezni az utazásunk sebességét, de azalatt az idõ alatt, amíg felöltöztem, az utazás gondolata nagyon bizonytalanná vált. Nehezemre esett emlékeznem arra, hogy hol voltunk, mielõtt ebben a szobában ébredtünk volna fel. Mintha csak álmodtam volna a hotelszobát. Óriási erõfeszítést tettem azért, hogy visszaemlékezzek, és elhessegessem a bizonytalanságot, ami kezdett beborítani. Sikerült eloszlatnom a ködöt, de ez teljesen lemerítette az energiámat. A végén ziháltam és izzadtam.
"Valami majdnem, majdnem elkapott," mondta Carol. Ránéztem. Õ úgy, mint én verejtékben fürdött. "Téged is majdnem elkapott. Mit gondolsz, mi ez?"
"A gyûjtõpont helyzete," mondtam teljes biztonsággal.
Nem értett velem egyet. "A szervetlen lények begyûjtik a járandóságukat," mondta borzongva. "A nagual mondta, hogy szörnyû lesz, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyire."
Teljesen egyetértettem vele; szörnyû zavaros helyzetben voltunk, és mégsem tudtam rájönni, hogy mitõl borzalmas a szituáció. Carol és én nem voltunk kezdõk; rengeteg dolgot láttunk és csináltunk már, némelyik egyenesen borzasztó volt. De volt valami abban az álom szobában, amitõl a hideg kirázott.
"Álmodunk, vagy nem?" kérdezte Carol.
Hezitálás nélkül megerõsítettem arról, hogy igen, azonban bármit megadtam volna azért, hogy don Juan engem erõsítsen meg ugyanerrõl.
"Akkor miért vagyok így megijedve?" kérdezte tõlem, mintha én ezt ésszerûen meg tudnám magyarázni.
Még mielõtt képes lettem volna szavakba önteni egy gondolatot, õ maga válaszolt a kérdésére. Az ijesztette meg, mondta, hogy testi szinten realizálta, az érzékelés egy mindent magában foglaló cselekedet, amikor a gyûjtõpont mozdulatlanná válik egy helyzetben. Emlékeztetett arra, hogy don Juan azt mondta nekünk, hogy a mindennapi világ ereje felettünk abban a tényben rejlik, hogy a gyûjtõpontunk mozdulatlanná válik a szokásos helyzetében. Ez a mozdulatlanság az, ami arra készteti a világról való érzékelésünket, hogy az annyira körülzárjon és hatalmába kerítsen bennünket, hogy ne tudjunk kiszabadulni belõle. Carol egy másik dologra is emlékeztetett, amit a nagual mondott: ha meg akarjuk törni ezt a teljesen körülzáró erõt, csak annyit kell tennünk, hogy eloszlatjuk a ködöt, azaz eltoljuk a gyûjtõpontot azáltal, hogy szándékozzuk az eltolódását.
Soha nem értettem igazán mit értett ezalatt don Juan, addig a pillanatig, amíg nem kellett a gyûjtõpontomat egy másik helyzetbe juttatnom, annak érdekében, hogy eloszlassam annak a világnak a ködét, ami kezdett elnyelni.
Carol és én szó nélkül odamentünk az ablakhoz, és kinéztünk rajta. Vidéken voltunk. A hold fényénél látszott valami alacsony, sötét épület körvonala. Minden arra utalt, hogy egy farm melléképületében, vagy raktárában vagyunk.
"Emlékszel arra, hogy itt feküdtünk volna le?" kérdezte Carol.
"Szinte igen," mondtam, és tényleg úgy is gondoltam. Elmondtam neki, hogy küzdenem kellett azért, hogy a hotelszobáját viszonyítási pontként a fejemben tudjam tartani.
"Nekem ugyanezt kellett tennem," mondta rémülten suttogva. "Tudom, ha azt az emléket hagyjuk eltûnni, elvesztünk."
Aztán azt kérdezte tõlem, hogy ki akarok-e menni a házikóból, hogy körülnézzünk. Nem akartam. Félelmem olyan átható volt, hogy ezt nem tudtam kimondani. Csak a fejemmel intettem neki, hogy nem.
"Nagyon, nagyon jól teszed, hogy nem akarsz kimenni," mondta. "Az az érzésem, hogy ha elhagyjuk ezt a házikót, soha nem jövünk vissza."
Ki akartam nyitni az ajtót, csak hogy kinézzek, de Carol megállított. "Ne csináld," mondta. "Beengednéd a külvilágot."
Abban a pillanatban az a gondolat futott át az agyamon, hogy egy törékeny kalitkába lettünk behelyezve. Bármi, mint például az ajtó kinyitása, felborítaná a kalitka törékeny egyensúlyát. Amikor ez a gondolatom volt, mindketten ugyanazt a késztetést éreztük. Úgy vetettük le a ruháinkat, mintha az életünk múlna rajta; aztán beugrottunk a magas ágyba, nem is használtuk a lépcsõnek odahelyezett zsákokat, de a következõ pillanatban ki is ugrottunk belõle.
Nyilvánvaló volt, hogy Carol és én egyszerre döbbentünk rá ugyanarra a dologra. Megerõsítette a feltevésemet, amikor azt mondta, "Ha bármit használunk, ami ehhez a világhoz tartozik, az csak gyengít minket. Ha itt állok meztelenül, távol az ágytól és az ablaktól, nem okoz problémát emlékeznem arra, hogy honnan jöttem. De ha befekszem abba az ágyba, vagy viselem azokat a ruhákat, vagy kinézek az ablakon, elvesztem."
Sokáig álltunk a szoba közepén, szorosan együtt. Egy különös gyanú kezdett gerjedni az elmémben. "Hogyan fogunk visszajutni a világunkba?" Megkérdeztem Carolt, azt remélve, hogy õ tudja.
"A világunkba való visszatérés automatikus, ha nem engedjük, hogy a köd eluralkodjon," mondta kiváló magabiztossággal, ami az õ védjegye volt.