Püski kiadó, 2003.

(részlet)

Don Juannak a cserkészés mûvészetérõl és a szántszándék uralásáról szóló tanításai a tudomás uralásáról szóló tanításain alapultak. Ez volt tanításainak sarokköve, és a következõ alaptételekbõl állt:

1. Az univerzum fényszálakhoz hasonlító energiamezõk végtelen halmaza.
2. Ezen energiamezõk, melyeket a Sas emanációinak neveznek, képletesen a Sasnak nevezett felfoghatatlan méretû forrásból áradnak ki.
3. Az emberi lények szintén hasonló, megszámlálhatatlanul sok, fonálszerû energiamezõkbõl állnak. A Sas ezen emanációi zárt halmazt alkotnak, mely egy kiterjesztett karú ember méretének megfelelõ nagyságú fénygömbként nyilvánul meg, akár egy óriási fénytojás.
4. A fénygömbön belüli energiamezõknek csak elenyészõen kis csoportját borítja fénybe egy, a gömb felszínén elhelyezkedõ, intenzíven ragyogó pont.
5. Az érzékelés akkor következik be, amikor az energiamezõbõl a fénylõ pontot közvetlenül körülvevõ energiaszálak kiterjesztik fényüket, hogy fénybe borítsák a fénytojáson kívüli, velük megegyezõ energiamezõket. Mivel csakis az e ragyogó pont által megvilágított energiamezõket vagyunk képesek érzékelni, ezt a pontot "az érzékelést összegyûjtõ pontnak", vagy egyszerûbben "gyûjtõpontnak" nevezik.
6. A gyûjtõpontot el lehet mozdítani megszokott, a fénygömb felszínén elfoglalt helyzetébõl, akár a gömb felszínén, akár annak belsejébe. Mivel a gyûjtõpont ragyogása megvilágít minden, vele kapcsolatba kerülõ energiamezõt, amikor új helyzetbe mozdul el, azonnal új energiamezõket világít meg, ezáltal érzékelhetõvé téve azokat. Ezt az érzékelést nevezik látásnak.
7. A gyûjtõpont elmozdulása egy teljesen más valóság érzékelését teszi lehetõvé - és ez a világ éppoly objektív és tényszerû, mint a hagyományosan érzékelt világ. A varázslók alámerülnek ebbe a másik világba, hogy energiára és erõre tegyenek szert, hogy megoldást leljenek az általános vagy speciális problémákra, vagy hogy szembenézzenek az elképzelhetetlennel.
8. A szántszándék az a mindent átható erõ, mely az érzékelésünket eredményezi. Nem azért ébredünk tudatunkra, mert érzékelünk; sokkal inkább a szántszándék nyomásának és behatolásának eredményeképpen valósul meg az érzékelés.
9. A varázslók célja az, hogy elérjék a teljes tudomás állapotát annak érdekében, hogy megtapasztalják az érzékelés emberileg elérhetõ összes lehetõségét. A tudomás ilyen állapota még a halál egy alternatív módját is lehetõvé teszi.

A tudomás uralásának tanítása magában foglalt egy bizonyos szintû gyakorlati tudást is. Ezen a gyakorlati szinten don Juan megtanította nekem a gyûjtõpont elmozdításához szükséges eljárásokat. Az õsi idõk látó varázslói két nagy rendszert hagytak ránk örökül ennek elérésére: az álmodást, az álmok irányítását és hasznosítását; és a cserkészést, a viselkedés uralását.
A gyûjtõpont elmozdítása olyan alapvetõ manõver volt, melyet minden varázslónak el kellett sajátítania. Néhányuk, a nagualok, más emberek gyûjtõpontját is megtanulták elmozdítani. Egy erõteljes ütés segítségével képesek voltak kiszabadítani a gyûjtõpontot megszokott helyzetébõl. Ez a csapás, melyet az adott ember a jobb lapockára mért ütésként tapasztal meg - habár a nagual valójában soha nem ér hozzá a tanítványa testéhez - az emelkedett tudomás állapotát váltja ki.
Tradíciójának megfelelõen don Juan kizárólag az emelkedett tudomás állapotában adta át tanításaink legfontosabb és legdrámaibb részét, a baloldal számára szóló instrukciókat. Ezen állapot kivételes minõsége miatt megkövetelte, hogy másoknak ne beszéljek róla, míg nem vettük át a varázslók tanítási rendszerének minden részletét. Ezt az utasítását könnyû volt elfogadnom. A tudomás e páratlan állapotaiban hihetetlenül megnövekedett az instrukciók megértésére irányuló képességem, ugyanakkor azonban lecsökkent a dolgok leírására, sõt még a rájuk történõ emlékezésre irányuló képességem is. Ezekben az állapotokban képes voltam hozzáértõ módón és teljes bizonyossággal cselekedni, de képtelen voltam bármit is felidézni belõlük miután visszatértem a megszokott tudatossági állapotomba.

Majd azt mondta, hogy Elías nagual rendelkezett azzal a józansággal, melyre csak az álmodók tehetnek szert az önmagukkal vívott elképzelhetetlen csaták során. Ezt a józanságot arra használta, hogy minden igyekezetével megválaszolja don Juan kérdéseit.
- Elías nagual elmagyarázta, hogy számomra ugyanaz jelentette a problémát a szellem megértésében, ami számára - folytatta don Juan. - Õ úgy gondolta, kétféle dologról van szó. Az egyik az az igény, hogy az ember közvetett módon megértse, mi is a szellem, a másik pedig a szellem közvetlen megértése.
- Neked az elsõ dologgal vannak problémáid. Ha az ember megérti, mi is a szellem, a második dolog magától meg fog oldódni, és ez fordítva is igaz. Amikor a szellem szól hozzád csendes szavaival, bizonyosan azonnal tudni fogod, mi is õ.
Azt mondta, Elías nagual véleménye szerint az okozza a nehézséget, hogy az ember csak nehezen fogadja el azt a gondolatot, hogy a kifejtésére szolgáló szavak nélkül is létezhet tudás.
- De nekem ez egyáltalán nem jelent problémát - mondtam.
- Elfogadni ezt a tételt korántsem olyan könnyû, mint azt állítani, hogy elfogadod - felelte. - Elías nagual mindig azt mondta, hogy az emberiség eltávolodott az absztrakttól, bár valaha bizonyosan közel volt hozzá. Ez kellett legyen a bennünket életben tartó erõ. De aztán történt valami, ami elhívott minket tõle, és most képtelenek vagyunk visszatérni hozzá. Azt mondta, évekig tart, míg a tanítvány képes lesz arra, hogy visszatérjen az absztrakthoz, azaz tudatára ébredjen annak, hogy a tudás és a beszélt nyelv egymástól függetlenül is létezhet.
Don Juan megismételte, hogy az absztrakthoz való visszatérésben az jelenti számunkra a legnagyobb nehézséget, hogy nem vagyunk hajlandóak elfogadni, hogy szavak, sõt gondolatok nélkül is létezhet tudás.
Épp azon voltam, hogy vitázni kezdjek vele, hogy kijelentsem, képtelenség, amit állít, amikor az a különös érzésem támadt, hogy elmulasztottam valamit, és hogy a mondanivalója kritikus jelentõséggel bír számomra. Valóban próbált elmondani nekem valamit, amit vagy én nem voltam képes felfogni, vagy szavakkal nem lehetett kifejezni.
- A tudás és a nyelv két külön dolog - ismételte halkan don Juan.
Már majdnem rávágtam, hogy ezt én is tudom, mintha érteném, mirõl beszél, de még idõben rajtakaptam magam, és csendben maradtam.
- Mondtam már neked, hogy a szellemrõl lehetetlen beszélni - folytatta -, mivel a szellemet csak megtapasztalni lehet. A varázslók ezt az állapotot igyekeznek éreztetni, amikor azt mondják, hogy a szellem nem olyasvalami, amit látni vagy érezni lehetne. De mindig ott lebeg felettünk. Néha eljön valamelyikünkhöz, az idõ túlnyomó részében azonban közömbösnek tûnik.
Hallgattam, õ pedig folytatta a magyarázatát. Elmondta, hogy a szellem sok szempontból olyan, akár egy vadon élõ állat. Mindaddig távolságot tart tõlünk, míg valami elõ nem csalogatja; ekkor következik be a szellem megnyilvánulása.
Felvetettem, hogy ha a szellem nem egy entitás, és nem is egy jelenlét, és nincs esszenciája sem, akkor hogyan képes bárki is elõcsalogatni?
- Az a te problémád - mondta don Juan -, hogy csak az absztraktról alkotott saját elképzeléseddel foglalkozol. Számodra például az ember belsõ lényege vagy egyfajta alapelv minõsül absztraktnak. Esetleg a valamivel kevésbé homályos dolgok, mint a jellem, az akarat, a bátorság, a méltóság vagy a becsület. A szellemet természetesen le lehet írni ezen dolgok szempontjából, ezekkel a kifejezésekkel is. És pont ez zavar annyira össze téged - a szellem mindez a dolog, és egyikük sem.
Még azt is hozzátette, hogy én azokat a dolgokat tartom absztrakcióknak, melyek vagy pont az ellentéteik azoknak a gyakorlati dolgoknak, melyekre gondolni tudok, vagy olyan dolgok, melyekrõl eldöntöttem, hogy nem bírnak konkrét létezéssel.
- A varázslók számára ellenben az minõsül absztraktnak, aminek nincsen megfelelõje az emberi dolgok világában.
- De hát ezek ugyanazok a dolgok - kiáltottam fel. - Hát nem látod, hogy ugyanarról beszélünk?
- Nem - állította don Juan. - A varázslók számára a szellem absztrakt dolog, egyszerûen azért, mivel szavak, sõt gondolatok nélkül ismerik azt. Absztrakt, mivel nem képesek megfogalmazni, mi is a szellem. Mégis, anélkül hogy a leghalványabb esélyük vagy vágyuk lenne arra, hogy megértsék, a varázslók foglalkoznak a szellemmel, és kezelik azt. Felismerik, meghívják, elõcsalogatják, bizalmas viszonyba kerülnek vele, és kifejezik azt a tetteikkel.

Mivel don Juan egy vad, üresfejû, fiatal parasztfiú volt, az õ behálózásának folyamata bizarr irányt vett.
Nem sokkal az elsõ kizökkentése után a jótevõje újra kizökkentette õt, amikor bemutatta don Juannak, milyen hihetetlen átváltozásokra képes. Az öreg Belisario egy nap életerõs fiatalemberré vált. Don Juan ezt az átalakulást csakis a színészmesterség mestermûveként tudta értelmezni.
- Hogyan vitte végbe ezeket az átváltozásokat? - kérdeztem.
- Julian nagual egyszerre volt színész és varázsló - felelte don Juan. - A mágiája abból állt, hogy a kívánt átalakulást elõidézõ helyzetbe mozdította el a gyûjtõpontját, ezáltal változtatva át magát, a mûvészete pedig átváltozásainak tökéletességében rejlett.
- Nem igazán értem, amit mondasz.
Don Juan erre elmondta, hogy az érzékelés az emberek cselekedeteinek és mivoltának sarkalatos pontja, és hogy az érzékelést a gyûjtõpont helyzete határozza meg. Következésképpen, ha megváltozik a gyûjtõpont helyzete, ennek megfelelõen megváltozik az a mód is, ahogy az ember a világot érzékeli. A varázslók, akik pontosan tudják, hová helyezzék a gyûjtõpontjukat, azzá válhatnak, amivé csak akarnak.
- Julian nagual olyan páratlan hozzáértéssel tudta elmozdítani a gyûjtõpontját, hogy a lehetõ legkifinomultabb átváltozásokat volt képes véghezvinni ez által - folytatta don Juan. - Amikor például egy varázsló varjúvá változik, az kétségtelenül hatalmas teljesítmény. De ez a gyûjtõpont nagymértékû, ennél fogva durva eltolásával jár együtt. Azonban ha a varázsló a gyûjtõpontját egy kövér férfi, vagy egy öregember pozíciójába mozdítja el, az csak a legapróbb eltolást, és az emberi természet tökéletes ismeretét követeli meg.
- Nem igazán szeretnék errõl beszélni, vagy akár gondolkodni róla - mondtam.
Don Juan úgy nevetett a kijelentésemen, mintha a létezõ legjobb viccet hallotta volna.
- Volt valami oka a jótevõd átváltozásainak? - kérdeztem. - Vagy csak a saját mulatságára tette?
- Ne légy ostoba. Egy harcos semmit sem tesz pusztán a saját mulatságára - felelte. - A jótevõm átváltozásai a stratégiájának részei voltak. A szükség diktálta õket, ahogy azt is, amikor öregemberbõl fiatallá vált. Az átváltozásai idõnként mulatságos következményekkel jártak ugyan, de ez más lapra tartozik.
Emlékeztettem don Juant arra, hogy korábban már megkérdeztem, hogyan sajátította el a jótevõje az átváltozás mûvészetét. Akkor azt felelte, hogy a jótevõjének volt egy tanára, de nem árulta el, ki volt az.
- A gyámunk, ez a nagyon rejtélyes varázsló tanította õt erre - felelt õ kurtán.
- Ki ez a rejtélyes varázsló? - kérdeztem don Juant.
- A halállal dacoló - mondta, kérdõn nézve rám.
A halállal dacoló varázsló don Juan társaságának minden tagja számára roppant meghatározó, személy volt. Véleményük szerint ez az ember a régi idõk egy varázslója volt, akinek a gyûjtõpontja befolyásolása által sikerült túlélnie az eltelt évszázadokat, különleges módon és különleges helyekre mozdítva el azt teljes energiamezejében. Ezek a manõverek lehetõvé tették számára, hogy megõrizze a tudomását és az életerejét.
Don Juan már mesélt nekem arról az egyezségrõl, melyet leszármazási ága látói kötöttek évszázadokkal ezelõtt a halállal dacolóval. Életenergiáért cserébe ajándékokat adott nekik. Emiatt az egyezség miatt a gyámjuknak tartották, és "a bérlõnek" nevezték õt.
Korábban már kifejtette nekem, hogy a régi idõk varázslói a gyûjtõpont elmozdításának mesterei voltak. E tudásuk révén rendkívüli dolgokat fedeztek fel az érzékeléssel kapcsolatban, de arra is rájöttek, milyen könnyû elveszni az aberrációban. Don Juan számára a halállal dacoló helyzete ezen eltévelyedés iskolapéldája volt.
Minden lehetséges alkalommal újra és újra elmondta, hogy ha a gyûjtõpontot olyasvalaki taszítja meg, aki nem csak látja azt, de kellõ energiával is rendelkezik ahhoz, hogy elmozdítsa, akkor az oda csúszik el a fénygömbön, ahová csak az adott személy akarja. A gyûjtõpont ragyogása elegendõ ahhoz, hogy bevilágítsa az általa megérintett fonálszerû energiamezõket. A világnak az így létrejövõ érzékelése éppoly teljes lesz, mint a megszokott, mindennapi érzékelésünk, de nem lesz azonos azzal, ennél fogva a józanság létfontosságú, ha a gyûjtõpont elmozdításáról van szó.

Don Juan nagyon halkan azt mondta, hogy mivel az emelkedett tudomás állapotában vagyok, sokkal könnyebb lesz megértenem, amit a két mûvészetrõl, a cserkészésrõl és a szántszándékról készül mondani nekem. A régi és az új varázslók megkoronázásának nevezte ezeket, és azt mondta a varázslók évezredekkel ezelõtt és ma is e két mûvészet uralásának szentelték a legnagyobb figyelmet. Kijelentette, hogy a cserkészés volt a kezdet, és hogy mielõtt az ember megkísérelhetne bármit is végrehajtani a harcos útján, meg kell tanulni cserkészni, mivel csak ezután tudja elmozdítani az akaratával a gyûjtõpontját.
Pontosan tudtam, mirõl beszél. Fogalmam sem volt honnan, de tudtam, hogy mit eredményezhet a gyûjtõpont elmozdítása. Azonban nem voltak szavaim arra, hogy elmondjam, amit tudok, hiába próbáltam többször is megfogalmazni ezt a tudást. Don Juanék jót mulattak a kudarcomon, és arra unszoltak, hogy csak próbálkozzak tovább.
- Mit szólnál ahhoz, ha én fogalmaznám meg ezt számodra? - kérdezte don Juan. - Én talán képes leszek megtalálni azokat a szavakat, melyeket hiába keresel.
Úgy nézett rám, hogy éreztem, komolyan az engedélyemet kéri. Annyira oda nem illõnek találtam a helyzetet, hogy nevetni kezdtem.
Don Juan hatalmas türelemrõl téve tanúbizonyságot újra feltette nekem a kérdést, mire én újabb nevetõgörcsöt kaptam. Meglepett tekintetükbõl és aggodalmukból megértettem, hogy a reakcióm érthetetlen volt számukra. Don Juan felállt, és kijelentette, hogy túl fáradt vagyok, és itt az ideje, hogy visszatérjek a köznapi dolgok világába.
-Várj még - kérleltem. - Teljesen jól vagyok. Csak viccesnek találtam, hogy az engedélyemet kéred.
- Az engedélyedet kell kérnem - mondta don Juan. - Mivel te vagy az egyetlen, aki engedélyezheti, hogy megcsapoljam a benned felgyülemlett szavakat. Azt hiszem, elkövettem azt a hibát, hogy többet feltételeztem rólad, mint te magad. A szavak borzasztóan erõsek és fontosak, és minden szó az õt birtokló ember mágikus tulajdona.
- A varázslóknak létezik egy, a tapasztalaton alapuló szabály: azt mondják, minél mélyebbre mozdul el a gyûjtõpont, annál erõsebben érzi az ember, hogy birtokában van a tudás, de nem állnak rendelkezésére az elmondásához szükséges szavak. Néha a köznapi emberek gyûjtõpontja is elmozdulhat minden ismert ok nélkül, és anélkül, hogy ennek egyáltalán a tudatában lennének; csak azt veszik észre, hogy nem találják a szavakat, zavarodottak és semmitmondóak lesznek.
Vicente vágott közbe, azt javasolva, hogy maradjak velük még egy darabig. Don Juan jelezte, hogy egyetért vele, majd újra felém fordult.
- A cserkészés legelsõ alapelve az, hogy a harcos önmagát cserkészi - mondta. - Mégpedig könyörtelenül, ravaszul, türelmesen és kedvesen.
Nevetni akartam, de don Juan nem hagyott idõt rá. A cserkészést roppant tömören egy olyan mûvészetnek nevezte, ahol a viselkedésmódokat meghatározott célok eléréséért új módon alkalmazzák. Azt mondta, a köznapi élet világában a viselkedés csak megszokásokból áll. Bármilyen viselkedés, mely megtöri ezt a rutint, szokatlan hatást gyakorol egész lényünkre. A varázslók ezekre a szokatlan hatásokra törekednek, mivel ezek egymást erõsítik.
Kifejtette, hogy elõször az õsi idõk látói észlelték látásuk segítségével, hogy a szokatlan viselkedésmód megremegteti a gyûjtõpontot. Hamar felfedezték, hogy ha rendszeresen gyakorolják, és bölcsen irányítják ezt a szokatlan viselkedésmódot, akkor az végül elmozdulásra kényszeríti a gyûjtõpontot.
- E látók számára az volt az igazi kihívás - folytatta don Juan -, hogy találjanak egy olyan viselkedésrendszert, amely nem kicsinyes, és nem is szeszélyes, de egyesíti magában azt a moralitást és szépérzéket, mely a látókat megkülönbözteti az egyszerû boszorkányoktól.
Don Juan elhallgatott, és mind a hárman rám néztek, mintha a fáradtság jeleit keresnék a szememben és az arcomon.
- Bárki, akinek sikerül új helyzetbe elmozdítania a gyûjtõpontját az varázsló - folytatta don Juan. - És ebbõl az új helyzetbõl bármilyen jót vagy rosszat megcselekedhet az embertársaival. Tehát varázslónak lenni pont olyan, mint cipésznek vagy péknek lenni. A látó varázslóknak feladata az, hogy túlhaladják ezt a szintet, ehhez pedig moralitásra és szépségre van szükségük.
Don Juan elmondta, hogy a varázslók számára a cserkészés az alap, melyre minden tettüket építik.
- Néhány varázsló tiltakozik a "cserkészés" kifejezés ellen - folytatta -, de ez az elnevezés abból ered, hogy a cserkészés rejtõzködõ viselkedésmóddal jár együtt.
- Nevezik ezt a lopakodás mûvészetének is, de ez a kifejezés ugyanolyan szerencsétlen. Mi magunk - mivel az erõszak távol áll a természetünktõl - az uralt bolondság mûvészetének nevezzük. Te úgy hívod, ahogy akarod. Mindazonáltal mi továbbra is a cserkészés kifejezést fogjuk használni, mivel a jótevõnk is ezt használta, ráadásul a "cserkészõ" kifejezést könnyû használni, "az uralt bolondságot tevõ ember" kifejezés pedig roppant esetlen és nehézkes.

- Ahhoz, hogy az ember pontosan azt gondolja, és azt mondja, amit akar, elmondhatatlanul sok energiára van szükség - szólalt meg don Juan, megtörve a hangulatomat.
Annyira intenzív volt a bennem élõ érzés, hogy elfeledtem, mi is váltotta ki azt. Döbbenten meredtem don Juanra, és bevallottam, hogy fogalmam sem volt, mit tett vagy mondott bármelyikünk egy perccel korábban. Emlékeztem a bõrszíjas esetre, és arra, amit don Juan közvetlenül utána mondott nekem, de képtelen voltam elõhívni az engem csak néhány másodperccel ezelõtt elárasztó érzést.
- Rossz úton jársz - mondta don Juan. - Az általad megszokott módon próbálsz emlékezni a gondolataidra, pedig most más a helyzet. Egy perccel ezelõtt az az elsöprõ érzésed volt, hogy tudsz valami roppant különleges dolgot. Az efféle érzéseket nem lehet az emlékezet segítségével felidézni, ehhez a szántszándékot kell segítségül hívnod.
Don Juan Silvio Manuelhez fordult, aki elnyújtózott a karosszékben, lába a dohányzóasztal alatt volt. Silvio Manuel mereven bámult rám, szeme, mint két feketén ragyogó obszidián fénylett. Anélkül, hogy egyetlen izmát is megmozdította volna, átható, madárszerû visítást hallatott.
- Szántszándék! -sivította. - Szántszándék!! Szántszándék!!!
A hangja minden egyes visításnál egyre kevésbé emberi, egyre élesebb lett. Felállt tõle a szõr a hátamon, és libabõrös lett a karom. Azonban az elmém ahelyett, hogy az átélt rémületre koncentrált volna, azonnal felidézte a korábbi érzésemet. De mielõtt alaposan megízlelhettem volna azt, az érzés szinte kitágult bennem, és valami másba robbant át, és nem csak azt értettem meg, miért a szántszándék elõcsarnoka az emelkedett tudomás, de azt is, hogy mi a szántszándék. És legfõképpen azt, hogy ezt a tudást nem lehet szavakba önteni. Ez a tudás mindenki számára elérhetõ. Rendelkezésünkre áll, hogy érezzük, hogy használjuk, de nem azért hogy megmagyarázzuk. Az ember azáltal juthat el hozzá, hogy tudatszintet vált, tehát az emelkedett tudomás állapota egyfajta bejárat. De még ezt a bejáratot sem lehet leírni. Az ember csak arra képes, hogy használja azt.
Volt még a tudásnak egy másik része is, melyet megkaptam aznap, mindenféle segítség nélkül: az, hogy a szántszándék természetes tudása mindenki számára elérhetõ, de csakis azok képesek irányítani, akik a mélyére hatolnak.
Eddigre már szörnyen elfáradtam. Nyilván a kimerültségem hatására elõtört belõlem a katolikus neveltetésem, és rányomta bélyegét a reakcióimra. Egy percre azt hittem, hogy a szántszándék maga Isten.
Ezt elmondtam don Juannak, Vicentének és Silvio Manuelnek, akik jót mulattak ezen. Vicente továbbra is egy szakavatott szónok modorában megjegyezte, lehetetlen, hogy a szántszándék Isten legyen, mivel a szántszándék olyan erõ, melyet nem lehet leírni, még kevésbé ábrázolni.
- Ne légy elbizakodott - szólt rám don Juan szigorúan. - Ne próbálj az elsõ és egyetlen kísérleted alapján spekulálni. Várj, míg uralod a tudásodat, és csak aztán döntsd el, mi micsoda.

- Létezik egy határ, amit ha egyszer átlép az ember, már nem hátrálhat meg - mondta. - A szellem kopogtatása után rendszerint évek telnek el, míg a tanítvány elér erre a küszöbre. Néha azonban szinte azonnal eléri ezt a küszöböt, ahogy az a jótevõm esetében is történt.
Azt mondta, minden varázslónak tisztán kell emlékeznie arra a percre, amikor átlépte ezt a küszöböt, mivel így képes emlékeztetni magát érzékelésének új lehetõségeire. Kifejtette, hogy az embernek nem kell varázslótanoncnak lennie ahhoz, hogy elérje ezt a küszöböt, és hogy az ilyen esetekben az az egyetlen különbség a köznapi emberek és a varázslók között, hogy mire helyezik a hangsúlyt. A varázslók a küszöb átlépésére helyezik a hangsúlyt, és viszonyítási pontként használják ezt az emléket. A köznapi emberek nem lépik át ezt a határt, és minden tõlük telhetõt megtesznek, hogy elfelejtsék az egészet.
Azt mondtam, ebben nem értek vele egyet, mivel képtelen vagyok elfogadni, hogy pusztán egyetlen egy átlépendõ küszöb létezik.
Don Juan csalódottságában az égre emelte a tekintetét, és a kétségbeesés vicces gesztusával rázta meg a fejét. Folytattam az érvelésemet, nem azért, hogy vitázzak vele, hanem hogy tisztázzak magamban néhány dolgot. Mégis hamar elfogyott a lendületem. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy alagúton siklanék keresztül.
- A varázslók azt mondják, a negyedik absztrakt mag akkor következik be, amikor a szellem elvágja bennünk az öntükrözés láncait - mondta don Juan. - Ez csodálatos dolog, ám mégsem vágyik rá senki, mivel az emberek nem akarnak szabadok lenni.
Az alagúton való átcsúszás érzete még egy percig megmaradt, majd minden világos lett számomra. Aztán felkacagtam, mivel a bennem felgyülemlett különös megérzések nevetésbe robbantak ki.
Úgy tûnt, úgy olvasott az elmémben, akár egy nyitott könyvben.
- Milyen különös érzés ez, felismerni, hogy minden, amit gondolunk, amit mondunk, a gyûjtõpontunk helyzetétõl függ - jegyezte meg.
Pontosan erre gondoltam én is, ezen nevettem.
- Tudom, hogy most a gyûjtõpontod eltolódott - folytatta don Juan -, és megértetted a láncaink titkát. Ezek a láncok lebéklyóznak minket, rögzítenek bennünket az öntükrözés kényelmes pontjához, és megóvnak az ismeretlen támadásai ellen.
Azon rendkívüli pillanatok egyikét éltem meg, melyekben a varázslók világának minden dolga kristálytiszta volt számomra. Mindent értettem.
- Amikor lehullanak a láncaink - mondta -, többé már nem vagyunk a köznapi világ dolgaihoz kötve. Még mindig a köznapi világban vagyunk, de többé már nem tartozunk oda. Ehhez az kellene, hogy osztozzunk az emberek gondjaiban, de a láncaink nélkül erre nem vagyunk képesek.
Elmondta, hogy Elías nagual elmagyarázta neki, hogy a köznapi emberekre az jellemzõ, hogy osztozunk egy jelképes tõrön: öntükrözésünk gondjain. Megsebezzük magunkat ezzel a tõrrel, és vérzünk; az öntükrözés láncainak pedig az a szerepe, hogy azt az érzést nyújtsák nekünk, hogy együtt vérzünk, hogy valami csodás dolgon, az emberi mivoltunkon osztozunk. De ha alaposabban szemügyre vesszük a dolgot, felfedezzük, hogy egymagunkban vérzünk, hogy nem osztozunk semmin sem, hogy nem teszünk mást, csak kezelhetõ, valótlan, mesterséges tükörképünkkel játszadozunk.
- A varázslók többé már nem a köznapi dolgok világában léteznek - fûzte tovább a szót -, mivel többé már nem prédái az öntükrözésnek.

Don Juan kifejtette, hogy az univerzum leírhatatlan és kifürkészhetetlen energiamezõkbõl áll. Azt mondta, ezek az energiamezõk a hagyományos fényszálakra emlékeztetnek, kivéve azt, hogy ez a fény élettelen a Sas tudatosságot árasztó emanációihoz képest. Én eddig az éjszakáig még soha nem voltam képes huzamosan látni ezeket az energiamezõket, és ezek valóban élõ fénybõl állnak. Don Juan korábban azt állította, hogy a tudásom és a szántszándék feletti uralmam még nem megfelelõ ahhoz, hogy kiálljam egy ilyen látvány hatását. Azt is kifejtette, hogy a hagyományos érzékelés akkor áll fenn, amikor a tiszta energia, a szántszándék megvilágítja a fénygubónkon belüli fényszálak egy részét, és ugyanakkor megvilágítja a fénygubónkon kívül a végetlenbe nyúló ugyanezen fényszálakat is. A rendkívüli érzékelés, a látás akkor következik be, amikor a szántszándék ereje által az energiamezõk más kötege telítõdik energiával és fénylik fel. Azt mondta, amikor kritikus mennyiségû energiamezõ fénylik fel a fénygubón belül, a varázslók képessé válnak arra, hogy lássák magukat az energiamezõket.
Egy másik alkalommal elmagyarázta nekem a régi idõk varázslóinak racionális gondolkodásmódját. Azt mondta, ezek a varázslók a látás segítségével felismerték, hogy a tudomás akkor következik be, amikor a fénygubónkon belüli energiamezõk összhangba kerülnek, úgymond hozzáigazodnak a megfelelõ külsõ energiamezõkhöz. Ezek a varázslók úgy hitték, hogy ez a hozzáigazodás a tudomás forrása.
Alapos vizsgálat után azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az, amit õk a Sas emanációi hozzáigazodásának neveztek, nem magyarázta meg teljesen azt, amit láttak. Észrevették, hogy a fénygubón belüli összes fényszálnak csak egy roppant kis hányada telítõdik energiával, a többi pedig változatlan marad. Az, hogy látták energiával telítõdni ezt a néhány fényszálat, hamis következtetésre vezette õket. A fényszálaknak nem szükséges a hozzáigazodás ahhoz, hogy felfényeljenek, mivel a fénygubón belüli fényszálak megegyeznek a kintiekkel. Bármi is telíti õket energiával, az kétségkívül egy független erõ kell legyen. Az õsi varázslók érezték, hogy tovább már nem nevezhetik ezt az erõt tudomásnak, mivel a tudomás a felfénylõ energiamezõk ragyogása. Tehát azt az erõt, ami a fényszálakat felragyogtatja akaratnak nevezték el.
Don Juan azt is elmondta, hogy amikor az õsi idõk varázslóinak látása még kifinomultabbá és hatékonyabbá vált, ráébredtek, hogy az akarat az az erõ, amely különállóan tartja a Sas emanációit, és ez az erõ nem csak a tudomásunkért felelõs, hanem a világegyetemben létezõ minden dologért. Látták, hogy ez az erõ teljes tudatossággal bír, és az univerzumot alkotó alapvetõ energiamezõkbõl származik. Ekkor úgy döntöttek, hogy a szántszándék megfelelõbb elnevezés, mint az akarat. Azonban ez a név végsõ soron kedvezõtlennek bizonyult, mivel nem írta le sem ezen erõ minden dolog felett álló jelentõségét, sem az ezen erõ és a világegyetem minden létezõ dolga között fennálló élõ kapcsolatot.
Don Juan hangsúlyozta, hogy a mi óriási együttes hibánk az, hogy ezt a kapcsolatot tökéletesen semmibe véve éljük az életünket. Az elfoglaltságaink, nyughatatlan érdeklõdésünk, aggodalmaink, reményeink, és félelmeink elsõbbséget élveznek, és mindennapjaink során nem vagyunk tudatában annak, hogy kapcsolatban állunk minden létezõ dologgal.
Elmondta, hogy számára az Édenkertbõl való kiûzetés keresztény ideája úgy hangzik, mint a csendes tudásunk, a szántszándék tudása elveszítésének egy allegóriája. Ezt az allegóriát továbbvíve tehát a varázslás nem más, mint a kezdetekhez, a Paradicsomba való visszatérés.

Aztán az õsi idõk emberérõl kezdett beszélni. Azt mondta, ez az ember a lehetõ legközvetlenebb módon tudta, mit tegyen, és hogy hogyan tegye azt a legjobban. De mivel oly jól tette a dolgát, elkezdte kifejleszteni az egyéniség érzetét, ami azt az érzést nyújtotta számára, hogy képes elõre látni, mit fog tenni, és képes megtervezni a cselekedeteit. Így bukkant fel az egyéni "én" képzete; az éné, mely elkezdte meghatározni az ember cselekedeteinek természetét és hatókörét.
Ahogy az egyéni én érzete egyre erõsebb lett, az ember elveszítette a csendes tudással fennálló természetes kapcsolatát. A modern ember, e fejlõdés örököse, ennélfogva már olyan reménytelenül eltávolodott minden dolgok forrásától, hogy nem tehet mást, mint hogy az önpusztítás erõszakos és cinikus cselekedeteivel fejezi ki a kétségbeesését. Don Juan kijelentette, hogy az emberi cinizmust és a kétségbeesést a bennünk megmaradt kicsiny darab csendes tudás okozza, mely két dolgot tesz: elõször is sejteti az emberrel a minden dolgok forrásával fennálló õsi kapcsolatát; másodszor pedig azt az érzést kelti benne, hogy e nélkül a kapcsolat nélkül reménye sincs a békére, az elégedettségre és céljai elérésére.
Azt hittem, ellentmondáson kaptam don Juant. Rámutattam arra, hogy egyszer azt mondta nekem, a harcos természetes állapota a háború, és a béke pedig nem az.
- Ez így igaz - ismerte be. - De a harcos számára a háború nem az egyéni vagy csoportos ostobaság cselekedeteit jelenti, és nem is az öncélú erõszakot. A harcos számára a háború teljes küzdelem az ellen az egyéni én ellen, amely megfosztotta az embert az erejétõl.
Aztán don Juan azt mondta, itt az ideje, hogy folytassuk a könyörtelenségrõl, a varázslás legalapvetõbb elõfeltételérõl folytatott beszélgetésünket. Elmondta, hogy a varázslók felismerték, hogy a gyûjtõpont bármilyen elmozdulása elmozdulás az egyéni énnel való túlzott törõdéstõl, mely annyira jellemzõ a modern emberre. Majd kifejtette, a varázslók hiszik, hogy a gyûjtõpont helyzete teszi a mai embert öldöklõ egoistává, olyan lénnyé, akit teljesen leköt a saját énképe. Mivel elveszítette a reményét arra, hogy valaha is visszatérjen minden dolgok forrásához, az ember az individualitásában keresett vigaszt. Ezáltal sikerült lerögzíteni a gyûjtõpontját az énképét fenntartó helyzetben. Következésképpen kijelenthetjük, hogy a gyûjtõpont bármilyen, a megszokott helyzetébõl történõ elmozdítása elmozdulást eredményez az ember öntükrözésétõl és annak kísérõjelenségétõl, az önteltségtõl.
Don Juan az önteltséget az ember énképe által generált erõnek jellemezte. Újra elmondta, hogy ez az az erõ, mely a jelenlegi helyén rögzülve tartja a gyûjtõpontot. Ebbõl kifolyólag a harcos útjának legfõbb célja az, hogy letaszítsa a trónjáról az önteltséget, és a varázslók minden tette arra irányul, hogy megvalósítsák ezt a célt.
Kifejtette, hogy a varázslók megfosztották álcájától az önteltséget, és úgy találták, hogy az nem más, mint az önmagát valami másnak tettetõ önsajnálat.
- Ez lehetetlennek tûnik, mégis errõl van szó - mondta. - Az önsajnálat a valódi ellenség, ez az ember nyomorúságának forrása. Ha nem sajnálná magát annyira, az ember nem engedhetné meg magának, hogy ilyen öntelt legyen. Azonban ha megjelenik az önteltség, az mintegy saját életre kel. És az önteltség látszólagos függetlensége adja az értékesség látszatát.
Don Juan okfejtése, melyet normál körülmények között felfoghatatlannak találtam volna, most abszolút meggyõzõnek tûnt számomra. Azonban a bennem még mindig meglévõ kettõsség miatt kissé túlzottan leegyszerûsítettnek találtam az érvelését. Úgy tûnt, egy meghatározott célra irányítja a gondolatait és a szavait; ez a célpont pedig én voltam, legalábbis a megszokott tudomásom állapotában létezõ énem.
Folytatva a mondanivalóját, don Juan kijelentette, hogy a varázslók tökéletesen meg vannak gyõzõdve arról, hogy gyûjtõpontunknak a megszokott helyérõl való elmozdításával elérhetünk egy állapotot, melyet csakis könyörtelenségnek lehet nevezni. A varázslók, gyakorlati cselekedeteik révén tudják, hogy amint elmozdul a gyûjtõpontjuk, összeomlik az önteltségük. A gyûjtõpontjuk megszokott helyzete nélkül az énképük többé nem tartható fenn. És ha nem fókuszálnak minden erejükkel erre az énképre, elveszítik az önmaguk iránt érzett szánalmukat, és ezzel együtt az önteltségüket is. Így hát a varázslóknak igazuk van, amikor azt mondják, hogy az önteltség nem más, mint álcázott önsajnálat.