Könyv : A sas ajándéka (részlet)
2007.05.14. 12:11
Püski kiadó, 2002.
(részlet)
Az álmodás mûvészetét don Juan annak a képességnek nevezte, mellyel képesek vagyunk a hétköznapi álmokat átváltoztatni irányított tudomássá, a figyelem egy speciális formájának hatására, melyet õ és don Genaro második figyelemnek nevezett.
A cserkészés mûvészetét nekem eljárások és viselkedések olyan együtteseként mutatták be, mely lehetõvé teszi bármely elképzelhetõ helyzet legjobb kimenetelét.
Ha ezt látásnak hívják, akkor a logikus következtetés szerint azt lehet mondani, hogy a látás testi tudás. Bennünk a vizuális észlelés túlsúlya hatással van erre a testi tudásra és ezért tûnik úgy, mintha ez a szemmel állna kapcsolatban. Amit én tapasztaltam, az egyáltalán nem volt vizuális. A fényfoltokat nem a szememmel, hanem valami mással láttam, mivel egész idõ alatt tudatában voltam a látóteremben lévõ négy nõnek. A fényfoltok még csak nem is látszottak rajtuk. A két látvány külön állt. Számomra az idõ kérdése bonyolította meg a dolgot. Minden ebben a pár másodpercben sûrûsödött össze. Ha az egyik jelenetbõl a másikba ugrottam, a váltás olyan sebes kellett legyen, hogy elvesztette az értelmét, s ezért csak a két különálló jelenetnek egy idõbeni észlelését tudtam visszaidézni.
Évekkel ezelõtt, amikor már bizonyos fokú tapasztalatot szereztem az álmodás terén, megkérdeztem don Juant, hogy vannak-e olyan ismert lépések, melyek általánosan érvényesek mindannyiunkra. Azt mondta nekem, hogy ha elemezzük, végül minden álmodó különbözõ. De ahogy la Gordával beszélgettem, olyan hasonlóságokat fedeztem föl álmodási tapasztalatainkban, hogy megkockáztattam a különbözõ állapotok egy lehetséges osztályozását. A nyugodt virrasztás egy bevezetõ állapot, egy állapot, melyben az érzékek elszunnyadnak, de az ember tudatánál van. Az én esetemben, mindig pirosas fényáradatot érzékeltem ebben az állapotban, fényt, ami pontosan olyan, mint amikor valaki erõsen összecsukott szemmel a napba néz. Az álmodás második állapotát dinamikus virrasztásnak hívtam. Ebben az állapotban a pirosas fény eloszlik, mint ahogy a köd oszlik el, és az ember elé egy látvány tárul, valamiféle élõkép, amely mozdulatlan. Az ember egy háromdimenziós képet lát, valaminek a kimerevedett részét - egy tájat, egy utcát, egy házat, egy személyt, egy arcot, bármit. A harmadik állapotot passzív szemlélõdésnek hívtam. Ebben az álmodó már nem egy merev darabját látja a világnak, hanem vizsgálója, szemtanúja egy eseménynek, ahogy az történik. Ez olyan, mintha az audio-vizuális érzékek elsõbbséget élveznének, ettõl az álmodás e szakasza fõként a szem és a fül érzékelése. A negyedik állapot volt az az állapot, melyben cselekvésre voltam késztetve. Ebben az állapotban az ember rá van kényszerítve, hogy vállalkozzon, lépéseket tegyen, hogy ideje nagy részét itt töltse. Ezt az állapotot dinamikus kezdeményezésnek hívtam.
Egy éjszaka leültünk, és amilyen egyszerûen csak tudtunk, elkezdtük megvitatni azt, amit az álmodásról tudunk. Hamar világossá vált, hogy van néhány olyan lényeges téma, melyre don Juan különös hangsúlyt fektetett. Elõször is itt van maga a cselekedet. Úgy tûnik, a tudomás egy egyedülálló állapotával kezdõdik, melybe akkor jutunk, ha a tudatosságunk maradékát, melyet alvás során sem veszítünk el, az álom elemeire, jellegzetességeire összpontosítjuk. A tudatosság maradékát, melyet don Juan a második figyelemnek hívott, munkába állítani, vagy megzabolázni a nemtevés gyakorlatok segítségével lehet. Úgy gondoltuk, hogy alapvetõ segítség az álmodáshoz az elme csöndjének állapota, melyet don Juan úgy hívott: "a belsõ párbeszéd leállítása", vagy "az önmagunkkal beszélés nem-tevése". Hogy elsajátítását megtanítsa, kilométereket gyalogoltatott velem oly módon, hogy szememet fókuszálás nélkül, egy kicsivel a horizont fölött kellett rögzítve tartanom úgy, hogy a hangsúlyt a periférikus látásra fektettem. Módszere két dolog miatt is hatásos volt. Több év próbálkozás után segítségével föl tudtam függeszteni belsõ párbeszédemet, és a figyelmemet is edzette. Azáltal, hogy a periférián lévõ látványra kellett koncentrálnom, don Juan megerõsítette azt a képességemet, hogy hosszú ideig tudjak koncentrálni egyetlen egyszerû cselekvésre. Késõbb, amikor már sikerrel kontrolláltam a figyelmemet, és órákon át képes voltam nehéz munkát végezni anélkül, hogy bármi más megzavart volna - tehát egy olyan dolgot, amire korábban képtelen voltam - don Juan azt mondta nekem, hogy a legjobb módja az álmodásba való belépésnek, ha a szegycsont csúcsánál lévõ területre, a has fölsõ részére koncentrálok. Azt mondta, hogy a figyelem, melyre az álmodáshoz szükség van, ezen a területen gyökeredzik. Az energia, mely az álmodásban való mozgáshoz, kutatáshoz kell, a köldök alatt három-négyujjnyira gyökeredzik. Ezt az energiát akaratnak hívta, vagy választóerõnek, gyûjtõerõnek. A nõkben mind a figyelem, mind az energia, ami az álmodáshoz kell, a méhbõl ered. - Egy nõ álmodásának a méhébõl kell jönnie, mert ez az õ központja - mondta la Gorda. - Hogy álmodásomat elkezdjem vagy befejezzem, csak annyit kell tennem, hogy figyelmemet a méhemre helyezem. Megtanultam hogyan érezzem a belsejét. Egy pillanatig pirosas izzást látok, és már el is indultam. - Mennyi idõbe telik, hogy lásd a pirosas izzást? - kérdeztem. - Néhány másodperc. Abban a pillanatban, hogy a figyelmem a méhemen van, máris benne vagyok az álmodásban - folytatta. - Sohasem erõlködöm, egyszer sem. A nõk ilyenek. Egy nõ számára a legnehezebb rész az, hogy megtanulja, hogyan kell kezdeni; jó néhány évbe telt, míg leállítottam a belsõ párbeszédemet azáltal, hogy a figyelmemet a méhemre koncentráltam. Talán ezért van mindig szüksége egy nõnek valakire, aki ösztökéli õt.
Azért, hogy elmagyarázza, hogyan történik a második figyelem kontrollálása, don Juan felvázolta az akarat fogalmát. Azt mondta, hogy az akaratot úgy definiálhatjuk, mint a test fényességének maximális kontrollját, ha azt energiamezõként tekintjük; vagy úgy, mint a jártasság egy szintjét, egy létállapotot, amely a harcos napi életébe bármikor hirtelen beléphet. Ezt úgy tapasztaljuk, mint egy erõt, mely a test középsõ részébõl áramlik ki, az abszolút és teljes csönd pillanata után, vagy valódi rémület pillanata után, vagy átható szomorúság után; de sohasem boldogság pillanata után, mert a boldogság túlságosan szétáradó ahhoz, hogy a harcos megtegye a szükséges összpontosítást, ami a test fényességének használatához szükséges és csöndet teremtsen belõle.
Azt az erõt, ami minden élõlény sorsát uralja, Sasnak hívják, nem mintha valami köze lenne a sashoz, hanem mert a látók elõtt mérhetetlenül óriási éjfekete sasnak tûnik, sudár egyenesen áll, mint a sasok, a végtelenbe nyúlva. Ahogy a látók szórt nézéssel bámulják a Sas feketeségét, négy fényláng feltárja elõttük milyen a Sas. Az elsõ láng, amely olyan, mint a villámlás, segít a látóknak, hogy kivehessék a Sas testének körvonalait. Fehéres pettyek vannak rajta, melyek hasonlítanak a sas tollaihoz és karmaihoz. A második fényláng feltárja a széltámasztó, csapkodó feketeséget, amely olyan, mint a sas szárnya. A harmadik villámfénynél a látók megpillantják a szúró tekintetû, nem emberi szemet. A negyedik, az utolsó láng feltárja, mit tesz a Sas.
Don Juan azt mondta, az erõ, amivel jótevõje végrehajtotta terveit, abból a tudásból származott, hogy a Sas valós és végleges, és amit az emberek tesznek az a legteljesebb ostobaság, bolondság. Ez a kettõ együtt kialakítja az uralt bolondságot, melyet don Juan jótevõje úgy jellemzett, mint az egyetlen hidat az emberi ostobaság és a Sas megmásíthatatlan kinyilatkoztatásai között.
Már átadtam magam az erõnek, mely uralja sorsomat. Nem ragaszkodom semmihez, így nincs amit megvédjek. Nincsenek gondolataim, így látni fogok. Nem félek semmitõl, így emlékezni fogok önmagamra. Különválva és könnyedén, elzúgok a Sas mellett a szabadság felé.
|