Könyv : Másik világ kapujában (részlet)
2007.05.14. 12:13
Édesvíz kiadó, 1994.
(részlet)
Egy nap talán magad is megtanulsz látni, és akkor tudni fogod, számítanak-e a dolgok vagy sem. Nekem semmi nem számít, neked talán minden fontos lesz. Tudnod kell, hogy a tudós ember élete a cselekvés, nem pedig a cselekvésen való gondolkozás, és nem is az azon való gondolkozás, vajon mit fog gondolni, miután véghezvitte a cselekvést. A tudós ember szívvel teli ösvényt választ, és kitartóan követi azt.; azután néz, örvendezik és nevet; azután meg lát és tud. Tudja, hogy élete amúgy is túl hamar véget ér; tudja, hogy sem õ, sem a többi ember nem tart sehová; mivel lát, tudja, hogy semmi sem fontosabb, mint bármi más. A tudós embernek tehát nincs sem becsülete, sem méltósága, se családja, se hazája - egyesegyedül élni való élete van. Uralt bolondságán kívül nincs semmi, ami a többi emberhez kötné. A tudós ember így küzd, így verejtékezik, így gürcöl, és ha valaki ránéz, nincs rajta semmi figyelemre méltó, kivéve azt, hogy élete bolondságát uralma alatt tartja. Mivel semmi sem fontosabb bármi másnál, a tudós ember akármilyen cselekvés mellett dönthet, és miután döntött, úgy végzi azt, mintha fontos lenne számára. Uralt bolondsága azt mondatja vele, hogy amit csinál az fontos, és ennek megfelelõen is cselekszik, noha közben tudja, hogy nem fontos, amit csinál. Így aztán, ha elvégezte a munkát, békés szívvel vonul vissza, és akár jók, akár rosszak voltak tette, akár sikerültek, akár nem, mindez semmilyen módon nem befolyásolja õt.
A jótevõm azt mondta, hogy amikor az ember a varázslás útjára lép, fokozatosan tudatára ébred, hogy örökre maga mögött hagyta a hétköznapi élet világát; rájön, hogy a tudás valójában félelmetes dolog, hogy a hétköznapi világ dolgaiba többé nem kapaszkodhat, és hogy új életet kell kezdenie, ha meg akar maradni. Elõször el kell határoznia, hogy harcossá lesz - nagyon fontos lépés. A tudástól egy idõ után amúgy is annyira berezel, hogy nem marad más választása. Mire a tudás félelmetessé válik, az ember arra is rájön, hogy a halál pótolhatatlan társ, aki mindig karnyújtásnyira van tõle. Minden tudás attól lesz hatalom, hogy a halál ereje hatja át. A varázslás útján járó emberre minden kanyarulatban a halál leselkedik, úgyhogy számára lehetetlen megfeledkezni a halálról. A halál tudása nélkül nem lenne más, mint hétköznapi ember, hétköznapi tettekkel. Hiányozna az erõ, az összpontosító képesség, ami mágikus hatalommá változtatja az ember mindennapjait a földön. Hogy harcos legyen ezért az embernek elõször is világosan tudatában kell lennie a halálának. Ez azonban önmagára irányítaná a figyelmét, ami tévútra vinné. Ezért a következõ dolog, amire a harcosnak szüksége van, a különállóság. A mindenütt ott kísértõ halál gondolata így - ahelyett, hogy rögeszmévé korcsosulna - közömbössé válik. Csak a halál gondolata képes az embert annyira különválasztani a dolgoktól, hogy képtelenné váljék odaadni magát bárminek, és csak a halál gondolata képes az embert annyira leválasztani a dolgoktól, hogy képtelen legyen megtagadni bármit magától. Az ilyen ember azonban nem vágyakozik többé, hanem csendes kívánkozás tölti meg minden iránt. Tudja, hogy a halál körülötte ólálkodik, és nem lesz ideje, hogy bármit magával vigyen, úgyhogy vágyakozás nélkül mindent megpróbál. A különvált embernek, aki tudja, a halál ellen nincs esélye, egyetlen menedéke van: döntéseinek ereje. Választásai mesterévé kell válnia. Meg kell értenie, hogy döntéseiért önmagát terheli a felelõsség, és a meghozott döntést nem lehet másra kenni vagy sajnálkozni miatta. Döntései véglegesek, egyszerûen azért, mert halála nem engedi, hogy bármihez is ragaszkodjék.
A harcos szellem nem hajlik se érzelgésre, se siránkozásra, se gyõzelemre, se vereségre. A harcos szelleme egyedül a küzdelemre hajlik, és minden küzdelmet úgy tekint, mint utolsó csatáját e földön. Így az eredmény is hidegen hagyja. Utolsó csatájában e földön a harcos szabadjára engedi szellemét. És miközben küzd - tudván, hogy akarata rendíthetetlen - a harcos csak nevet, mindig csak nevet.
|