Templomosok, a Szerelem Hívei és a Rózsakeresztesek

A Keleten remetelakokban, Nyugaton kolostorokban me­nedéket talált ezoterizmus visszafogott, sõt titkos mód­szereket kényszerült alkalmazni fennmaradásának biz­tosítása érdekében. Igen nehéz a nyomára bukkanni, csupán néhány olyan bizonyíték akad, amely egybehang­zóan igazolja fennmaradását. Csak viszontagságos ese­mények hatására léptek elõ a homályból a beavatási szervezetek, melyek az õket nem ismerõ hivatalos vallással, az õket elítélõ hatalommal szembenállnak, hisz az ural­mon levõk mint emberek telnek attól, amit nem értenek. Igyekszünk lepergetni e megjelenések korántsem folyto­nos filmkockáit az olvasó szeme elõtt, megkíséreljük értékelni a történések sorrendiségét, hovatartozását és vél­hetõ hitelességét.

A beavatási szervezetek hanyatlásának fõ okát abban kell keresnünk, hogy megszakadt az a kapocs, amely az egyes szervezetek és a központ között élt. Másrészt a ke­leti egyházszakadás, a Földközi-tenger arab blokádja meg­nehezítette a kapcsolattartást, amit a keresztes hadjára­tok tudtak volna visszaállítani. A közvetítõ szerepet a Templomos Rend játszotta, amelynek alapítása a két keresztes hadjárat közé, 1119-re esik, olyan pillanatra, amikor nem harcolni akartak, hanem a visszafoglalt új keresztény te­rületeken a békét kívánták tartóssá tenni.

A rend szabályzatát Szent Bernát ellenõrizte és hagyta jóvá, aki ideális keresztény lovagságot akart a magáénak tudni, amelynek tagjai a Szentföld védelmét tekintik leg­fõbb küldetésüknek. Minden lovagi beavatás önmagában is tartalmaz valami ezoterikus elemet. De az új lovagok­nak adományozott cím még ennél is árulkodóbb volt. A judaista-keresztény hagyományok között élõ nyugati vi­lágban egy olyan rend, amely Salamon templomát vá­lasztja emblémájául, világosan kifejezésre juttatta, hogy van fogalma az Ábrahámtól eredõ három vallási forma legfelsõbb egységérõl. Természetes, hogy tagjai az új ki­rályság muzulmánjaival a háborús mellett egyéb kapcso­latot is létesítettek. A lovagok Jeruzsálemben például el­foglalták az Aksza mecsetet, és több mint egy évszázadon át napi kapcsolatban álltak az arabokkal.

Másfelõl a lovagok szerzetesek voltak, s a »Szentföld õrzõi« elnevezésük akkor felsõbb értelmet is kapott. Köz­tudott, hogy annyi a szent föld, ahány szabályos, a par excellence Szentföld képének megfelelõ hagyomány. A Templomosok esetében Jeruzsálem a mózesi hagyomány központja és az hozzá kötõdõ spirituális állam képe volt. Ilyen körülmények között érthetõ, hogy a királyok idõbe­li hatalma miként fordulhatott a dogmákon felülkereke­dõ testvériség felé, melyet másrészt a Dante által fölrótt »kapzsiság« is hajtott, ami miatt Róma el is ítélte e testvé­riséget, s ezt - nézõpont kérdése - nevezhetjük elkerülhetlennek is, botrányosnak is.

Az ezoterikus tan számos fontos megnyilatkozása egy­beesett a Templomos Lovagrend megsemmisítésével. A keresztény beavatottak - a muzulmán beavatottakkal egyetértésben - megállapodtak abban, fönntartják a meg­szakadt kapcsolatot. A titkos újjászervezõdés az olyan testvériségeknek köszönhetõ, mint a Fede Santa, a Szere­lem Hívei és a Rózsakeresztesek, amelyek elõvigyázatos­ságból soha nem alkottak határozott csoportosulást. René Guénon írja, hogy »a bécsi múzeumban van két ér­me, az egyik Dantét, a másik a festõ Giovanni Pisanót áb­rázolja. Mindkettõ hátoldalán a F. S. K. I. P. F. T. felirat lát­ható, amely valószínûleg így értelmezhetõ: Fidei Sanctae Kadosch Imperialis Principatus Frater Templarius. A Szent Hit szövetsége, melynek valószínûleg Dante volt az egyik vezéralakja, egy harmadrendû templomos eredetû rend volt, melynek tisztségviselõit Kadoschnak, vagyis szentnek vagy felszenteltnek nevezték.« Guénon így foly­tatja: »Danténak minden oka megvolt rá, hogy a Divina Commédiában Szent Bernátot válassza vezetõjéül, aki a Templomos szabályzatot megalkotta, mintha ezzel is azt akarta volna jelezni, hogy a szent szellemisége volt az egyetlen eszköz, amit a lovagoknak ahhoz ajánlottak fel, hogy elérjék a szellemi hierarchia legfelsõ fokát.«

Az Isteni színjáték egyébként ezoterikus jelképekre épül. Már jó ideje, hogy a megboldogult Asín Palacios ki­mutatta, e mû két fõ forrása a Lépcsõ Könyve és az Éjsza­kai Utazás Könyve; mindkettõ muzulmán szellemiségû mû. Másrészt a Commedia hét égköre megfelel A Szere­lem Hívei hét beavatási lépcsõfokának, azon másik test­vériségének, melynek költõtársaival egyetemben Dante szintén tagja volt. A Hívek »Hölgye« a Transzcendens Ér­telem vagy Isteni Bölcsesség volt. Ugyanezen Hívek Cuor Gentilje a nemes, világi kapcsolatoktól megtisztult szív. A Szerelem Hívei versben írtak, az angyalok és az istenek nyelvén. Boccaccio is közéjük tartozott, a Dekameron egyik történetében hivatkozik is az ezoterikus transzcendenciára, amikor Melquisedec-kel azt mondatja, hogy »senki sem tudta, a judaizmus, a kereszténység és az isz­lám közül melyik az igazi hit«.

Feltételezhetõ, hogy a Fede Santa örököse a Rózsake­resztesek testülete, amely soha nem öltött külsõ formát. A rózsakereszt megnevezés olyan szellemi állapotot je­löl, amely a keresztény hermetizmussal kapcsolatos koz­mológiai ismeretet feltételez. Egyik legárulkodóbb jel­lemzõje a »nyelveken való szólás adománya«, ez azt jelenti, hogy mindenkihez saját nyelvén, mûvészi fokon kellett beszélniük. Felvették az ország szokásait és gya­korlatát, ahol épp jártak, sõt új nevet is kerestek maguk­nak. A szó valódi értelmében kozmopoliták voltak. A testvériség nyilvánosan akkor fedte föl létezését, amikor Valentin Andreae, a német alkimista közzétette alapító­juk, Christian Rosenkreutz legendáját és szimbolikus ér­tékû utazásairól szóló írását, 1614-ben. Ha megfigyeljük, hogy Luther pecsétjén egy rózsa közepébe helyezett ke­reszt van, s hogy a magukat rózsakeresztesnek nevezõk javarészt lutheránus alkimisták voltak, mint Khunrath, Maier és R. Fludd, akkor arra következtethetünk, hogy e társaság feltûnése a reformáció egyik epizódja - ezoteri­kus megjelenésben. Érdekességképpen jegyezzük meg, hogy Leibniz a De Arte Combinatoria elején, amikor az egyetemes nyelv jellemzõirõl beszél, ötszirmú rózsát he­lyez egy kereszt közepébe, és hogy Descartes - amint azt õ maga kijelenti - hiába próbált kapcsolatba lépni ilyen nevû szervezettel. Azt mondják, a rózsakeresztesek el­hagyták Európát, és a XVII. század elején India felé men­tek, s ezt úgy is értelmezhetjük, hogy a társaságot magá­ba olvasztotta valamely keleti központ. Mindenesetre a modernkori rózsakereszteseknek semmi tényleges kap­csolatuk nincs az igazi rózsakeresztesekkel, éppen ezért akik így nevezik magukat, nem azonosak velük.

Luc Benoist - Az ezoterizmus. Stella Maris, 1998 (Klikk!)