ESCHATON ÉS APOCALYPSIS

Amikor a Nap felgöngyölõdik,

a csillagok elhomályosulnak,

s megmozdulnak a hegyek,

és amikor a tizedik hónapban járó

vemhes nõsténytevéket elhanyagolják,

s összegyûlnek a vadak,

és megáradnak a tengerek,

s a lelkek [a testükkelj egyesülnek,

és amikor az élve eltemetett kislányt

megkérdezik:

miféle bûnért öletett meg?,

és amikora lapokat kiterítik,

és az ég elhúzódik,

s a Pokol tüze fellángol,

a Paradicsom pedig közel kerül-

megtudja (minden] lélek, mit hozott magával.

Korán 81:1-14

A theológiai gondolkozásban az egyén és az emberiség életének végsõ dolgaival, illetve ezek eseményeivel az eszkhatológia foglalkozik. Ilyenek: a halál, a külön-ítélet, a mennyország, a purgatórium, a pokol, a parúzia, a végítélet, a világ megdicsõülése. Az eszkhaton szót vagy ezek összességére, vagy pedig bekövetkezésük idejének jelzésére szokás használni.

Ha az eszkhaton elõzményeivel kapcsolatban megvizsgáljuk a különbözõ hagyományokat, a párhuzamok szembetûnõek. A muszlim hagyomány szerint a közelgõ világvégét az jelzi, hogy az általános korviszonyok egyre rosszabbodnak és az iszlám törvényeit nem tartják be. Bár egy “mahdi" (azaz: istentõl “vezérelt") fellépésével ideiglenesen helyreállítja a kalifák virágkorának jogrendjét és visszaszorítja a hitetlenség elharapózását, a pusztulás végleg nem tartóztatható fel. Testet ölt az antikrisztus,¹ al-Daddzsál, aki szinte mindenkit tévútra vezet; megjelenik egy, a sötétséget szimbolizáló apokalyptikus fenevad, és Góg és Magóg (a “bensõ" és “külsõ" sötétség) félelmetes hadai végletes pusztítást okoznak. A szabadulást - az iszlámot felvevõ - Krisztus visszatérése hozza meg: Íszá (Jézus), aki mennybemenetele óta a mennyországban tartózkodott, leszáll, és a Logoszt szimbolizáló “lándzsájával" megöli az antikrisztust, leveri Gógot és Magógot, megalapítja a béke és igazság birodalmát.

A kereszténység szerint a világvég közeledését a hit nagymérvû hanyatlása (aposztázia), hamis próféták, háborúk, járványok, természeti katasztrófák és az erkölcsök általános elvadulása jelzi. Ennek végpontján megjelenik az antikrisztus, aki jeleivel és csodáival nemcsak a “hivatalosakat", de ha lehet, a “választottakat" is elhiteti;² Góg és Magóg hordáit a szent város és népe ellen vezeti. A világot hét apokalyptikus csapás ejti rémületbe. Ekkor fellép két tanúságtevõ, akiket azonban megölnek. Amikor pedig az antikrisztus már-már végleg gyõzedelmeskedni látszik, megtörténik a parúzia, Krisztus dicsõséges, második eljövetele, aki fehér lovon jelenik meg, s “hivatik vala Hívnek.es Igaznak, és igazságosan ítél és hadakozik... Szeme olyan mint a lobogó tûz; fején ékes korona..." “Szájából éles kard tör elõ, hogy lesújtson a nemzetekre. Vasvesszõvel kormányozza majd õket, és tapossa a mindenható Isten haragja tüzes borának sajtóját.(3) Az ezt követõ végítélet után a jelenlegi anyagi világ teljes átalakulása megy végbe; leszáll az “új Jeruzsálem" az égbõl, amely az újjáteremtett világ, az új Aranykor szimbóluma.

Nem spekulatív jellegébõl adódóan a buddhizmus eszkhatológiai tárgyú iratai szûkösek. A Pari-nirvánába távozó Buddhát egyik tanítványa arról kérdezte: “Távozásod után ki tanít majd minket?" Sakyamuni Buddha így felelt: “Nem én vagyok az elsõ Buddha nem én voltam az utolsó: Az idõk végén megjelenik e világban egy Buddha, egy új Felébredett Szent, a lények, istenek és emberek új tanítója. Ugyanazon örökérvényû igazságokat fogja hirdetni, mint én. Ama tant fogja kinyilatkoztatni, amely csodálatos elején, csodálatos közepén és csodálatos befejezésében." Ez a Buddha Maitreya lesz, annak a hatalomnak a birtokosa (maytri) amely a létezõk teljességét egy akarati és intellektuális (tehát nem emocionális) szeretettel “felülrõl" “lefelé" mágikusan áthatja.

A hinduizmus szerint az utolsó, a Sötét Korszak(Kali-Yuga) végén - “amikor minden iszonyú zûrzavarba fullad, s a földi élet helyrehozhatatlanul reménytelenné romlik"⁴ -megjelenik Visnu, pontosabban Visnu tizedik “alászállása" (Avatara): Kalki “szigorú tekintetû, ragyogó ifjú képében, koronával a fején, szárnyas hófehér paripa hátán, hogy véget vessen a gonoszságba, vak erõszakosságba, törvény-tiprásba, igazságtalanságba süllyedt földi világnak. Fényessége elárasztja az egész földet, szemébõl tûzláng sugárzik, és felemeli vakítóan villogó kétélû kardját. Mint a végítélet bírája elpusztítja a földi életet, véget vet a gonoszság fertõjébe hanyatlott emberiségnek, de felmagasztalja azt a kevés igazat, aki szíve mélyén megõrizte a törvényt."⁵ A megsemmisülést követõen új, boldog korszak (Krta-Yuga) köszönt az emberekre.⁶

A judaizmus szentírásában az eszkhaton eseményeirõl elsõnek a prófétai könyvek szólnak teljes határozottsággal. Az eszkhaton itt és az újszövetségi Jelenések Könyvében (Apocalypsis) “Jahve napja", az ítélet napja, a végsõ leszámolás és megsemmisítés ideje. A gonoszok számára Isten haragjának és megtorló ítéletének napja, a jámborok viszont igazolást és jutalmat kapnak. Végítélettel az evangéliumokban is találkozunk, de itt nem a harag és megtorlás ítélkezik, hanem az történik, hogy az ítélet napjára érnek be a ,jó" és “rossz" cselekedetek gyümölcsei, ekkor különül el egymástól a ma még együtt növekedõ tiszta “búza" és “konkoly". Akkor látja majd az ember mi mire volt jó, és akkor érthetõvé válik számára a ma még irracionálisnak látszó dolgok és események isteni rendeltetése. Ilyen értelemben “apokalüpszisz" vagyis leleplezés is lesz az eszkhaton.

Az apokalüpszisz kifejezésnek azonban csak másodlagos értelme a “jóknak" igazolása és a történelmi irracionálé megérthetõsége. Elsõdlegesen—vallási nyelven szólva—Isten dicsõségének végleges és teljes megnyilatkozását jelenti, amirõl bár minden létezõ kivétel nélkül tudomást szerez, az ebbõl való részesedés a korábbi exisztencia során megszerzett tudati erõk s annak a kérdése, hogy a döntõ pillanatban az átélõ mivel képes azonosítani önmagát. Ebben a lényegi felfogásban az “ítélet" során ki-ki önmaga felett ítélkezik, vagyis az Isten-ember azonosság nem realizáltságának foka az, ami “ítéletként" megjelenik. Eme azonosság tökéletes megvalósítása az élet során vagy a halálban az abszolút “üdvözülés", míg ennek elmulasztása: “kárhozatot", sõt a legsúlyosabb esetben teljes megsemmisülést jelent (“második halál”). Mivel ezek az események a mindenkori átélõ tudatban valósulnak meg, az eszkhaton - számtalan dilemmát szült - bekövetkezési idejének meghatározása sem lehetetlen, s ezek szerint ez kinek-kinek a saját halálával valósul meg. Ilyen értelemben mondja a világ végérõl az evangélium: “Bizony mondom nektek, el nem múlik ez a nemzetség, mígnem mindezek meglesznek"⁷.

Mindezek jobb megértéséhez egy protestáns szerzõ felvetésének megvizsgálása hasznos lehet. Eszerint a pokol maga a koporsó. Ez helyesen értve azt jelenti, hogy ha valaki azzal a “biztos tudattal" hal meg, hogy a holt tetemét (amivel teljesen azonosítja önmagát) a koporsóval együtt a hideg, sötét földbe teszik, s ott az lassan a férgek és egyebek martaléka lesz, annak számára biztosan ez a kedvezõnek aligha mondható, úgymond “pokoli" sors valósul meg. Ez a szentimentális felvetés, ha mást nem is, azt jól megvilágítja, hogy a halál utáni történések aszerint mennek végbe, hogy az átélõ lénye szerint mivel képes önmagát azonosítani. Ebben a szemléletben pedig minden biologicista-materialista “világnézet" elfogadása valóban katasztrofális végkifejlettel kecsegtet.

Az egyéni és kozmikus “ítélet" között gondolt különbséget a katholikus theológiai gondolkozás az úgynevezett különítélet és az utolsó ítlélet koncepciójában fogalmazta meg, noha nem egy olyan állásfoglalás is van, amely szerint e kettõ tulajdonképpen egy. Az analógiák törvénye értelmében mindannak, ami az úgynevezett makrokozmosz-ban végbemegy, megvan a maga mikrokozmikus megfelelõje, és fordítva. Megfelelõ körültekintéssel például az, egy involúcióban egymást követõ négy korszak (Yuga) tradicionális tanát is transzponálhatjuk individuális nagyságrendi szintre. Ily módon egy bizonyos megközelítésben a Sötét Korszak, a Kali-Yuga vége, kinek-kinek a saját halála idõpontjával vág egybe.

Végezetül a számos félreértésre okot adó négy “apokalyptikus lovas" kapcsán kell néhány szót szólni. A szentírás szerint sorrendben a fehér, a vörös, a fekete, végül a fakó színû ló jelenik meg.⁸ A tradicionális szimbolikában e négy szín többek között a négy tradicionális kaszt (varna = szín) szimbolikus jelölõje: a fehér a szellemi kaszté vagy papságé (brahmana). a vörös a harcos-arisztokráciáé vagy nemességé (ksatriya), a fekete a gazdasági kaszté vagy polgárságé (vaisya), s végül a fakó (tulajdonképpen színtelen) a szolgák kasztjáé vagy proletariátusé (sudraiu), illetve azon négy idõszaké, amelyekben e rétegek meghatározó uralmi szerepet játszanak. A fehér lovas attribútumai az íj, a korona és a gyõzelem; a vörös lovasé a harc és a kard; a fekete lovasé a mérleg; végül a fakó színûé a halál, a pokol s a pusztítás: karddal, éhínséggel, halállal és fenevadakkal. Nem kizárólagosítva a párhuzamot, a korszakok involúcióját szem elõtt tartó tradicionális felfogás - de tulajdonképpen minden elfogulatlan és éles megfigyelés - szerint - ezúttal a hivatalos történelemtudomány kategóriáit használva - az ókor jórészt még a szellemi kaszt irányítása alatt állt (jóllehet a lovagi arisztokrácia törekvései a hatalom megszerzéséért is számottevõek); az úgynevezett középkor⁹ nagyjából-egészében a lovagi arisztokrácia, a nemesség kora; a “harmadik rend" forradalmait hozó újkor a kereskedõ polgárok idõszaka; s végül az 1917-es bolsevista forradalomtól számított legújabb kor részben, az úgynevezett jelenkor (1945-tõl) pedig teljesen a szolgák, a proletariátus nívótlanságán álló lények uralmának a kora. Jelenkori nyelvezetre fordítva: eme utolsó, jelenlegi korszak, szigorúan antitradicionális két uralkodó “ideológiai" vonulata, a liberáldemokratizmus és a szociáldemokratizmus, a “színtelen" tömegek eme két fõ létrontási metódusa, majd ezek legelrugaszkodottabb szélsõségeinek keveredése (illetve az ennek megfelelõ tudati állapot) torkollik tulajdonképpen abba az anarchizmusba (vagyis a démonok totális rémuralmába), amely az emberi világot a végsõ feloldódásba és megsemmisülésbe sodorja.

Összefoglalva, azt lehet mondani tehát, hogy a különbözõ formában megjelenõ tradicionális tanítások közös vonása a világok sorsa és végkifejlete kapcsán egy olyan univerzális involutív alászállás tételezése, amelynek vége minden partikuláris lét- és tudatforma totális megsemmisülésével esik egybe, majd egy transzcendens befolyás révén egy regeneráció megy végbe, s ezáltal egy új, fényteli világkorszak s létállapot köszönt be az emberiség életébe. Az egyén számára a testi megsemmisülés és az ezt - lehetõségként - követõ pozitív vagy negatív végkifejlet alternatívája azonban - egy immanens szabadság jelenléte folytán - a saját exisztencia során megszerzett s ennek végén birtokolt tudati erõk (“érdemek") függvényében valósul meg.

Egyéb írások: A Fény Elsötétülése

The Antichrist - rövid RealPlayer videó

Jegyzetek

¹ Vö. “666" címû írás, in: Pannon Front 10.

² Vö. Secundum Matthaeum 24:24. “Surgent enim pseudochristi, et pseudoprophetae: et debunt signa magna, et prodigia, ita ut in errorem indicantur (si fieri potest) etiam electi."

3 Apocalypsis loannis 19:11-15.

"*Baktay E.: Indiai regék és mondák, Bp. 1977, 415-416. o.

⁵ uo.

⁶ Itt jegyezhetõ meg, hogy egy bizonyos vaisnava irányzat szerint Kalki kétszer jön el, elsõ eljövetelekor (akit Adolf Hitlerrel hoznak összefüggésbe) vereséget szenved, majd másodszor, a korszak végén - a szimbolikusan fent leírt módon - gyõzedelmeskedik.

7 Secundum Matthaeum 24:34.

8 Vö. Apocalypsis loannis 6:1-8.

⁹ A történelmi korok René Guénon-féle tradicionális kronologizálása ezen általánosan elfogadott felosztáshoz képest jelentõs eltéréseket mutat. Eszerint például az úgynevezett középkor Guénon szerint Nagy Károly uralkodásától a XIV. század elejéig, azaz nagyjából-egészében a templárius lovagrend látható mûködésének befejezõdéséig (1314) tart. Vö. René Guénon, A modern világ válsága (in: Az Õshagyomány Könyvei IV., Szigeti, 1995. Bp.)I. fej.