" Ehemm... 2002 a jelenlegi dátum, és a minap, az egyik népszerű hazai újságot olvasva a következő körkérdésre bukkantam: "Ön szerint léteznek vámpírok?" Az utca emberét faggatták a kérdésről. Hát, majdnem dobtam egy hátast, amikor olvastam, hogy hétköznapi emberek, az utcáról leszólítva, komolyan nyilatkoznak arról, hogy szerintük bizony a vámpír adott esetbe', nem létezik. Mindezt teszik az ország egyik legnépszerűbb napilapjának a kérésére. Tévedés ne essék senkit nem kritizálok, egész egyszerűen arról van szó, hogy úgy látszik, a téma ma is, és nálunk is - bármily meglepő -, aktuális. Na és persze nemcsak nálunk, hanem, nagyjában és egészében mindenhol a világon, pl. Angliában, ahol pár napja egy tinédzser brutális kegyetlenséggel gyilkolt le egy idős hölgyet, és ivott a véréből, saját elmondása szerint azért, mert szerinte a néni vérétől örökké fog élni... Na és persze a vámpírfilmek, amikről úgy látszik, soha nem mennek ki a divatból.  Nézzük hát, először is mit ír a Túlvilági kislexikon a "Vámpírok" címszó alatt: "Síri  szellem, tulajdonképpen valamely nemrég meghalt ember hazajáró kísértetalakja, amely az élőket éjszakánként denevér alakjában keresi fel, és kiszívja a vérüket. A magyar népi hitvilágba a délkelet-európai szláv népektől került át. A vámpír elnevezés is a görög eredetű szláv "netopir" szóból származik."      Na. A vámpírok tehát olyan hullák, amik elhagyják a sírjukat. Méghozzá szigorúan napnyugtakor, így tartja a hiedelem. Tudor Pamfile, román néprajzkutató hivatkozik egy bukonivai elbeszélésre, ami szerint a vámpír éjjel 23 óra körül hagyja el a sírt. És vörös az arca. Szóval, miután pedig kiszállnak a koporsóból, ellátogatnak az élőkhöz, méghozzá abból a célból, hogy kísértsék őket. Ez a kísértés elég drasztikusan nyilvánul meg, tehát itt nem lánccsörgetésről meg lepedő rázásról van szó, a vámpírok séróból nyomják, és a kísértés során bizony tettlegességhez is folyamodnak, méghozzá úgy, hogy szívják a szerencsétlen élők vérét. Minderre azért van szükségük, mert a vér a táplálékuk, egész egyszerűen ez kell nekik az "életben" maradáshoz. A történet fontos része, hogy a vámpírok mindig a nyakon támadtak, tehát torokra voltak kiképezve, egy-két kivételtől eltekintve, pl. a jó kis orosz vámpírok közvetlenül a szívből vették a nekik való éjszakai ennikét. (Zárójelben jegyzem meg, milyen praktikus a szívből jutni a nedűhöz, nem? Dehát az oroszok mindig is tudták, mit hogyan kell csinálni. Pl. jó Zsiguli.)      A koporsóból való kitörés, és átvergődés a 2 méter földrétegen, majd az ezutáni sétálgatás és táplálkozás már így önmagába jónak mondható teljesítmény egy hullától, azonban voltak olyan vámpírok is, akik még ráadásul ködös alakot is fel tudtak venni, és a koporsón meg a fölötte levő földön úgymond átszivárogva jutottak ki a felszínre. Ilyenkor csak egy kis lyuk jelezte, hogy ez egy vámpír sírja, ahol a ködös test kicsusszant a földből. Az ilyen jó képességekkel megáldott vámpírok aztán be tudtak csusszanni a hálószoba bezárt ajtaja alatt is, szóval olyan túl sok gondot nem okoztak nekik a különféle zárszerkezetek. Viszont, ha valami jótét lélek elalvás előtt fokhagymával dörgölte be az ajtókeretet, akkor, ködös alak ide vagy oda, elég nagy bekuttyanás volt a szerencsétlen teremtménynek, mer' nem tudott bemenni. Hogy végeredményben ki vált vámpírrá, arról volt vélemény bőven. Vámpírrá válhatott pl. halála után a veszélyes bűnöző, vagy az olyan ember, aki hirtelen távozott el az élők sorából. Az emberek szerint konkrét esély volt a vámpírrá válásra az öngyilkosoknál, pl. Na és persze azoknak az esetében, akik maguk is egy vámpír áldozatává váltak.      De vérszívó lehetett abból is, akit nem temettek el rendesen, hiszen így a szerencsétlen nem juthatott el se a Pokolba, se a Mennyországba, így hát, jobb híján, a lelke aktív maradt a testében. Aztán ott voltak a burokban született gyerekek, akik egy óvatlan pillanatban megették a magzatburkot, vagy a megkereszteletlen gyerekek, olyanok, akik az Ördögtől fogantak. Na belőlük is vámpír lett, állítólag. Ami pedig az áldozatokat illeti, a vámpír előszeretettel zaklatott olyan embereket, akiket ismert életében. A legtöbbjükről pedig azt mondták, hogy állatok vérével is táplálkozik. Némelyikük meg nem kötötte a kajázást mindenképpen ahhoz a feltételhez, hogy az ennivaló lélegezzen, hanem a friss holttestekből is jókedvvel itta a vért, sőt adott esetbe', ha volt rá ideje és lehetősége, aranyosan megette a halott húsát is. Ha a történeti múltat tekintjük, a vámpírokat már az ókori görögök ismerték, ők emberszerű démonokban hittek, akik az ő vérüket szívják. "Empusának" hívták azt a vérevő nőstény dögöt, ami az ókori görög színművekben kísértett. Vagy ott a "lamia", pl. Vagy a "brukolakhosz, na így hívták az ókori görögök az általunk ma ismert vámpírt. A régi Asszíriában meg az "ekimmu" volt ismert. Ez életében ember volt aranyosan, de valaki a halála után felelőtlenül nem temette el rendesen, és ettől ekimmu lett belőle. Ennek következményeként aztán eléggé szomjas és éhes lett, és a továbbiakban vérszívóként funkcionált. Ha valaki találkozott vele, az onnantól kezdve biztos lehetett abban, hogy elég jelentős törés fog bekövetkezni az életében, ti. az hogy meghal. Egyébként a klasszikus vámpírkép lényegében Délkelet-Európában alakult ki, és nagyjából a XVII. századtól vannak róla írásos emlékeink.        Namármost, a vámpírokról szóló sztorik világszerte ismertek voltak, és elég sokszínűek, változatosak. Pl. néhány helyen azt tartották róluk, hogy láthatatlanok, és úgy jutnak a vérhez, hogy össze-vissza verik az embert, meg széttörik a berendezést. Aztán némely vidékeken az emberek akik beleélték magukat a vámpírhitbe, kicsit lesiklottak az épelméjűség vágányáról, és elég idiotisztikus verziókat találtak ki. Példának okáért, az európai cigányok azt mondták, hogy a vámpír hátrahagyja a csontjait a koporsóban, amikor kiszáll a sírból, aztán egész éjszaka randalírozik, csinálja a pankrációt, összetör dolgokat, zajt csap, és aranyosan teheneken száguldozik a mezőn, ámokfutó tempóban. A lengyel vámpírok meg horrorisztikus körülmények között, vérrel teli koporsóban lebegtek. Az úgymond igazi, klasszikus vámpír egyébként a román "strigoi". Az erdélyi "murony" nevű vámpír macskává, kutyává, varangyosbékává és akármilyen vérszívó rovarrá is át tudott változni, így nagyon könnyen jutott az emberek közelébe, az orosz "vieszcy" pedig azzal szórakozott amíg nem jöhetett ki a sírból, hogy a saját kezét meg lábát rágta, aztán éjfélkor kijött, és a szokásos vériváson kívül ez is rámozdult a tehenekre, plusz megkongatta a templomharangot. Németországban 3 fajta vámpír is volt. A "dracul" nevűt egy démon keltette létre, a "neuntoter" gusztustalan volt, tele a teste sebhelyekkel, ráadásul jó büdös is volt. Ez egyébként még katasztrófákat is terjesztett. A "nachzehrer" az egyik hüvelykujját mindig a másik kezében tartotta, amikor a sírján üldögélt, mindig csak a bal szemét tartotta nyitva, hangosan röfögött, és a halotti leplét rágcsálta. Mást már elég nehezen lehetne ráfogni. A bolgár vámpír pedig 40 évig egy fátyolszerű, sötétben szikrázó testben lakozva a gonoszságot tanulta, aztán a 40 év elteltével átváltozott a régi alakjába, azzal a különbséggel, hogy csak egy orrlyuka, és hosszú, éles nyelve volt. Japánban meg volt pl. egy kétfarkú vámpírmacska. A kínai vámpírok gyakran voltak megáldva repülési képességekkel, és többek között ők voltak azok a korábban említett különcök, akik néha a holttesteket is megették. Kínában egyébként minden olyan hullát, ami nem indult oszlásnak, vámpírnak tartottak, itt azonban még csontvázak is lehettek vámpírok, sőt önmagukban levő koponyák is, a démon ugyanis vissza tudta hozni őket. De vámpírok éltek még Malajzia esőerdőiben is. Pl. a "langsuir". A langsuirok olyan nők voltak, akik visszatértek a haláluk után, kizárólag azzal a céllal, hogy gyerekeket támadjanak meg, és a háton, vagy a nyakon ütött lyukon keresztül szívják ki a vérüket. Ezek meg még ráadásul bagollyá is tudtak változni. Az egyik legérdekesebb mégis a "polong" volt, aki szintén Malajziában tengette az életét. Ez a teremtmény akkora volt, mint egy ember kisujjának az utolsó perce. Namost ennek volt egy barátja, a "pelesit". Ez a pelesit egy démonikus házitücsök volt. Befúrta magát az emberbe, és ezen a lyukon ment be aztán a polong, mer' testmagasságilag így jobban megérte neki. A hatásuk az volt, hogy az ember akibe bementek, elég intenzív elmebajt kapott, aminek hatására extázisba került, ha meglátott egy macskát. Ezt a két kis édest általában varázslattal hozták létre. A polong elkészítésének az volt az első lépése, hogy keresni kellett egy férfit, aztán ezt a férfit meg kellett ölni. Aztán a vérét be kellett rakni egy üvegbe, és ott 1 hétig aranyosan tárolni, közben meg különféle varázsigéket mondani rá. Aztán megszületett a polong. A pelesitet, azt meg egy halott kisgyerek nyelvéből csinálták. Születésüktől kezdve egyetlen kaját voltak hajlandóak elfogadni, a vért. Ezt viszont minden nap kellett enniük. Ebből meg a szerencsétlen malájok jöttek ki rosszabbul. Nagyon népszerűek voltak a vámpírok Indiában is. Ott úgy hívták őket, hogy "virika", picik voltak és vörösek, de olyan fogakkal, mint amik az oroszlánnak vannak. Ezek is éjjeli lények voltak, és furcsa, csattogó zajt adtak ki magukból. Dániában a "mara" kísértett, aki nappal gyönyörű csaj volt, éjjel meg férfiak vérét szívó szörnyeteg. Ha valaki szerelmes lett belé, annak elviselhetetlen, szorongató, fojtó érzései támadtak. A változatosság kedvéért a marát késsel lehetett elijeszteni. A görög vámpírt "vrykolakasnak" hívták. Ez olyan szellem volt, amit az ördög keltett életre, majd a vrykolakas beköltözött egy gonosz férfi testébe, és úgy ölte meg alvó áldozatait, hogy ráült a fejükre és megfojtotta őket. Az "owenga" Guineában, Észak-Afrikában tanyázott, és gonosz ősök, vagy varázslók rosszindulatú, materializálódott szelleme volt. Miatta takarították fel az emberek mindig a vért, és semmisítették meg a vérrel szennyezett tárgyakat. Hogy éhen dögöljön. Portugáliában ismét nőstény vámpírral találkozunk, a "bruxas" éjjelente madár alakban röpködött, magányos utasokat ijesztgetett, és saját gyerekeinek a vérével táplálkozott. Megemlítendő még a "dhampir". A régi erdélyi történetek szerint ez a vámpír fia volt, és csak neki volt képessége arra, hogy meglássa, ill. megölje a láthatatlan vámpírokat. Aki pedig hazánk vámpírjairól olvasna információkat, annak tudom ajánlani Dom Augustin Calmet, Benedek-rendi szerzetes, a lotharingiai Sens apátjának értekezését. Párizsban jelent meg, és 1992-ben Magyarországon is kiadták, kis könyv formájában. Az a címe, hogy "Angyalokról, démonokról, szellemekről, valamint a magyar-, cseh-, morvaországi és sziléziai vámpírokról és kísértetekről". Lőrinszky Ildikó fordította, és a Vízöntő Könyvek adta ki Budapesten. 126 oldal. Egyébként a magyar vámpírok általánosságban a hagyományos vámpírképnek felelnek meg. Na de térjünk rá arra, ami számunkra, élők számára a legfontosabb!! Hogy is védekezhetünk a vérünkre pályázó éjszakai rémek ellen! Nemtom mondjuk ki látott a közelmúltban vámpírt, Angliában pl. 1300 óta nem tettek róluk jelentést. Mondjuk Bulgáriában volt még 1863-ban is egy vámpírláz, ami végülis egy boszorkány elpusztításával ért véget. Dehát, adott esetbe jól jöhetnek az alábbi tanácsok... Szóval, ha vámpírral találkoztok, jól jöhet a vadrózsa, a fokhagyma, a kereszt, és a tűz. Persze, anno különféle aranyos amuletteket és balzsamokat is árultak ellenük vállalkozó kedvű emberek, akik, mint mindenből, a vámpírhitből is pénzt tudtak csinálni. Rájuk szokták mondani, hogy még a kákán is egy csomót keresnek. A legfontosabb mégis inkább az volt a régi időkben, amikor még világszerte tomboltak a vámpírok, hogy megelőzzék a hulla visszatérését. Ugye már volt korábban, hogy a vámpírok áldozatai maguk is vérszívóvá váltak, és gyakorlatilag mindenkiből, akinek rejtélyes, vagy erőszakos volt a halála, vámpír lett. Dehát ez akkoriban úgy működött, mint a boszorkányüldözés, ha valakinek kicsit más volt valamiben a külseje, azt már meg is gyanúsították azzal, hogy halála után ez a sors fog várni rá. Pl. Görögországban a vörös haj és kék szem voltak az álhalottak jelei, mert ugye ez a külső nem volt megszokott azon a vidéken. Ha meg ráadásul rosszindulatú voltál, vörös képű, pogány, és történetesen utáltad a fokhagymát, akkor meg aztán semmi nem mentett meg attól, hogy gyanú vetüljön rád. Szóval, ha olyan illető halt meg, akiről csak egy kicsit is úgy gondolták, hogy pár éjszaka múlva a saját hálószobájukban fogják viszontlátni, méghozzá borotvaéles szemfogakkal, akkor nagyon bekeményítettek. A háziak először is vásároltak egy rakás fáklyát meg gyertyát, és amíg ott volt a halott a házban, ezek ezerrel égtek a ház körül, meg bent az épületben, plusz a kandallót is max lángon égették. Mindezt azért, mert ugye a vámpírok éjjeli lények, és félnek a fénytől. Na meg a tűztől. Persze a fokhagyma semmiképpen nem maradhatott ki, bedörgölték vele a ház ajtó- és ablakkereteit, meg a szerencsétlen háziállatokat is. És persze teleaggatták vele a szobákat. Aztán arra is figyeltek, hogy a tükröket a hulla közeléből eltüntessék, vagy fal felé fordítsák. Hiszen a tükör visszatükrözi, csapdába ejti a lelket, így az jobb híján visszamegy a testbe. Aztán ott voltak az állatok. A XV., XVI. század Európájában halál esetén a háziállatokat nevezték volna "erős stresszkeltő körülménynek", ha ismerték volna ezt a kifejezést. Ugyanis ha akármilyen állat esetleg arra vetemedett volna hogy átugorja a koporsót, azzal elég komoly gondot okozott a családnak, mert onnantól kezdve hótziher volt, hogy a holttest még elég erős kellemetlenségeket fog okozni, amikben a kelleténél hegyesebb szemfogak is fognak szerepelni. Ezt meg még megfejelte az is, hogy a szerencsétlen állat is vámpírrá válhatott emiatt az elpusztulása után. Az, hogy milyen állatról tartották, hogy vámpírrá változtatja a halottat, abban nem vagyok biztos, de hogy a macskáról azt gondolták, az tény. És akkor még a biztonság kedvéért összehúzták a függönyöket is, hogy se nap-, se holdfény ne érje a holttestet. Mert ugye ez mindkettő olyan energiaforrás, ami életre keltheti a halott embert.      A java azonban még ezután következett. Egészen idáig még csak erős paranoia mutatkozott, az emberek aztán a temetés napjára őrültek meg teljesen. Egy ilyen vámpírtemetés alatt mindenki összeszedett legalább egy depresszióra elegendő stresszt. Na és leadott pár kilót. Az még nem volt gáz, amikor virágot tettek a koporsóra/ba, mert hogy ezek megkötik a lelket. Gyakori volt erre a célra a korábban már említett vadrózsa. Az már kicsit más kategória, amikor a sírokat direkt mélyre ásták, hogy a vámpírt pár köbméter ropogós föld válassza el a külvilágtól, sőt még egy böszme sziklát is rágörgettek a sírra, hogy megnehezítsék, ill. megakadályozzák a dög kijutását. Volt, amikor egy nagy szikla helyett kőhalmot raktak a sírra, ilyenkor, ha valaki a sír mellett utazott el, hozzá kellett raknia a halomhoz egy-két követ, hogy a vámpírok ne üldözzék őt. Biztos ami biztos alapon azt is kijelentették, hogy aki átsétál egy holttest felett, abból vámpír lesz, így hát meg is jelölték a sírokat. A téboly különösen szembetűnő az öngyilkosok temetésénél, akiket először is egy karóval a koporsóba szögeztek, majd a keresztútnál temették el őket. Hiszen, ha a szerencsétlen teremtmény még el is boldogul a karóval és kimászik a sírból, akkor aszongya, hogy: "A ku*va életbe ez a keresztút! Hát nem találok haza ba*meg." És innentől kezdve máris teljes biztonságban vannak a családtagok és barátok. Logice furfang. Na persze volt olyan holttest is, amit szögekkel erősítettek a koporsóba, vagy eltörték a lábcsontokat, hogy a hulla ne tudjon járni. Mindent überel viszont az, amikor a csontvázat vörösre festették, hogy hátha ezzel a vérszínű anyaggal megelégszik majd a vámpír a vér helyett. Ravasz. Végül pedig, mi történt akkor, ha történetesen egy hullából az óvintézkedések ellenére mégis vámpír lett, és el kellett boldogulni vele? Magyarán szólva, hogy lehetett elpusztítani egy vámpírt. Na erre megint volt pár millió módszer... Amikor jött a vámpírláz, az emberek kiözönlöttek a temetőbe, és elkezdték fölnyitogatni a sírokat, vámpírok után kutatva. Ha találtak egyet, akkor az volt a biztos módszer, hogy egyetlen ütéssel belevágtak a szívébe egy karót. Tölgyfakarót ha egy mód van rá. Ügyeltek a részletekre. Néha karó helyett izzó szögeket használtak, és néha biztos ami biztos alapon a vámpír fejébe is vertek egyet. Aztán voltak még ilyen taktikák, hogy kiszedték a vámpír szívét, és megfőzték olajban, vagy borban, esetleg nemes egyszerűséggel fölszeletelték egy sarlóval. Vagy lefejezték a vámpírt a sírásó ásójával. Ezek is tuti módszerek voltak. Brutálisabbnál brutálisabb taktikák léteztek tehát, pl., amikor a szívet átszúrták egy tüzes nyárssal, elégették, és a folyóba szórták a hamvait. Temetésnél és vámpír-találásnál egyaránt alkalmazták a módszert, hogy fűzfa-, ill. csipkebokor kereszteket raktak a karok alá, vagy a mellre; ill. szenteltvizet spricceltek a sírba, hogy a gonosz démon, aki életre kelti a hullát, elmeneküljön. Az is aranyos taktika volt, amikor teletömték a hulla száját fokhagymával, így amikor az fölébred, kétségbeesve konstatálja, hogy: "A qva életbe, nem tudok harapni!" Volt, hogy a hulla orrát, fülét, száját kaviccsal és kölessel töltötték meg. De a legjobb az volt, amikor a templom udvarában kis magokat szórtak szét. Azt mondták ugyanis, hogy a vámpírnak van ilyen aranyos kényszerképzete, hogy meg kell számolnia az összes magot. Mire ezzel végez, aszongya, hogy: "A qrva életbe, hajnal van, hát már megin' nem tudtam enni baz*eg.", és visszamegy a sírba, mielőtt a fény elpusztítja. Érdekességként jegyzem meg, hogy a vámpíroknak állítólag nincs tükörképük, erről is fel lehet ismerni őket. Dehát ezt a filmekből úgyis mindenki tudja...    Na de ha már a vámpírokkal foglalkozó műveknél tartunk... Az irodalomban mindig is népszerű volt ez a téma, már az ókori görög (Euripidész, Arisztophanész) és római írok is írtak ilyesmiről. De főleg a XIX. század eleje felé volt népszerű a dolog. Általában véve a romantika korában virágzott a legjobban a vámpírirodalom. A XIX. század közepén pl. a "Varney the Vampire" című, folytatásos rémregény volt különösen híres, Angliában. Thomas Pecket Prest (1810-1859) írta, 1847-ben fejezte be az egészet, és ugyanebben az évben ki is adta. A mű az 1730-as években játszódik, Angliában. A főszereplő Sir Francis Varney, aki alapvetően nem gonosz ember, de sajnálatos körülmények miatt vámpír. És mint ilyen, vért kell innia. A Bannesworth családot inzultálja, elég sok borsot tör az orruk alá, pl. megissza Flora Bannesworth vérét, és elrabolja a lány szeretőjét, meg ilyesmik. A végkifejletet nem árulom el, hátha valaki el akarja olvasni. Hetente jelent meg a mű, 220 fejezet, kb. 1000 oldal. Olyan népszerű volt egyébként, hogy a megjelenés után még egyszer újranyomták. Van egy elmélet, amely szerint a Varney nem teljesen a képzelet szüleménye volt. Állítólag Angliában, Anna királynő (1665-1714) idejében egy vámpír garázdálkodott Northumberlandban, aki megtámadta és megharapta az embereket. A Varney írója lehet, hogy ezt a régi sztorit használta fel művéhez. Ilyen sztorik mindig is voltak amúgy, még az 1920-as évek közepén is, amikor állítólag egy vámpír üldözött egy Eleonore Zugun nevű román asszonyt. A nő nyakán és karján véres harapásnyomokat hagyott a szellem, és ez egy egész éven keresztül tartott, végül egy kimerítő és hosszú ördögűzéssel vetettek véget a dolognak. Lord Byron angol költő is írt egy történetet, "A vámpyr" címmel, valamikor az 1820-as években. Ill., nem teljesen ő írta, csak ő kezdte el, és Doktor Polidori, a költő barátja fejezte be, aki magáról Byronról mintázta a történet vámpírját. Aztán nagyon népszerű volt a téma a XVIII. század Németországában is, ahol több költő még balladát is írt vámpírokról.   Na és persze itt van a felejthetetlen alapmű, amit nem szokás kihagyni egyetlen, vámpírokkal foglalkozó írásból sem, a "Drakula". Az ír Bram Stoker regénye, ami 1897-ben jelent meg, Londonban. 1993-ig kb. 90 kiadást élt meg (négyszer magyar nyelven, magyarul először 1898-ban), és 50 Drakula-történetből több mint 200 filmet, ezek a számok pedig, szerintem azóta is fokozatosan növekednek. Na meg 5 TV-sorozat, minimum 430 millió nézővel... Az első film, amit a történetből forgattak, 1922-ben jelent meg, a rendezőt Friedrich Wilhelm Murnaunak hívták, és szerzői jogok miatt "Nosferatu" lett a címe. (nosferatu román eredetű szó, jelentése "halhatatlan", ill. "álhalott"). Akit még feltétlenül meg kell említeni a vámpírfilmek, és Drakula kapcsán, az Lugosi Béla (eredeti nevén Blaskó Béla), az egyik első (ha nem az első) igazán híres, vámpírt, pontosabban Drakula grófot alakító, romániai származású magyar filmszínész. 1927-ben kezdte el Drakulát játszani. Az előadásokon mindig jelen volt egy nővér, ha a közönség pánikba esne a félelemtől. Ő annyira azonosult a szerepével, hogy nem egyszer koporsóban fekve adott interjút az újságíróknak, 1956-ban bekövetkezett halála után pedig, végrendeletében megfogalmazott kérésére híres, vörösszatén hajtókás fekete Drakula-köpenyében temették el. Utána Christopher Lee következett, aki többek közt az angol Hammer Films első vámpírfilmjében, az 1958-as "Drakulában" játszotta a vámpírt. Bram egyébként a hírhedt havaselvi vajda, IV. Vlad (1431-1477) rémtettei alapján írta meg híres regényét. (Na meg egy saját, kőkemény rémálmának a hatására.) Vlad édesapja, akit Vlad Drakulnak hívtak, 1431-ben, amikor a fia született, belépett a Sárkányos Társaságba, innen kapta a nevét, a "draco", azaz "sárkány" szóból, ami egyébként "ördögöt" is jelent románul. Ezt a "Drakul" nevet, az "a" birtokosi ranggal megtoldva örökölte a fia, IV. Vlad, akit tehát Drakulának hívtak. Drakulát egyébként a jobbágyai maguk között csak így simán a "drakul", azaz "ördög" névvel illették, valamint hívták úgy is, hogy "Vlad Tepes", vagyis "Karóba húzó Vlad". Ez volt a kedvenc hobbija, bizonyos krónikások szerint 23 ezer, mások szerint 100 ezer embert húzatott karóba. Ő egy igazi történelmi vámpír volt, szerintem egyébként érdekes megismerkedni az életével és a tetteivel, mert nem sok ilyen elmebeteget találni az emberiség történelmében, ő ilyen Caligula, Hitler stb. szintű faszi volt, csak a XV. században. Teljesen kész volt. Ha ajánlhatok egy remek könyvet, Lányi György "Emberszörnyek" című művét említeném, amiben többek között Dracula élete, a róla szóló észvesztő anekdoták is le vannak írva. A másik forrás, amit állítólag Stoker felhasznált a regényéhez, az Báthory Erzsébet (1560-1614), nem kevésbé elmebeteg alak sztorija. Báthory Erzsébet 600-650 parasztlányt kínoztatott és öletett meg brutálisan, hogy a vérükben fürödjön, mert azt hitte, a vér megszépíti a bőrét. A regénybeli Drakula alakja tehát, feltételezhetően IV. Vlad őrült, szadista gonoszságából, Báthory Erzsébet tébolyult vérszomjából, és Bram Stoker egy rémálmából együttesen született meg. Nagyjából ennyi... Hogy mi is lehet igazából a vámpírtörténetek mögött...? Vannak olyan elméletek, melyek szerint a középkori vámpírlegendák a vérszívó denevérek Közép-Európába történő beözönlése miatt születtek meg, de hogy ebből mi igaz, azt nem lehet tudni, és valószínűbb, hogy más oka volt a vámpírhit elterjedésének. A vérszívó denevérek egyébként Észak- és Közép-Amerikában élnek, barlangokban, és egyéb sötét helyeken, és állatok vérével táplálkoznak. Az embert nem gyakran támadják meg, ha igen, akkor is kiszívnak egy kis vért azt jóvan. "A természetfeletti világ" című könyvben található egy kis összefoglaló arról a kérdésről, hogy mi lehetett az alapja a vámpírokról szóló történeteknek. A neten olvastam egy jó mondást: "A vámpír alakja olyan makacsul, és annyira azonos formában jelentkezik a legtöbb nép hitvilágában, hogy ostobaság volna színtiszta kitalációnak minosíteni..." Szóval, lássuk milyen gondolatokat tár fel erről a kérdésről az említett könyv... Szóval, az elmélet szerint mindennek, ami a vámpírokban való hitet táplálta a régi emberekben, megvolt a maga természetes magyarázata. Azok a sötét árnyékok, amiket az emberek időnként éjszaka láttak bolyongani a temetőben, hullarablók voltak, akik csontvázakat és holttesteket ástak ki, hogy orvosoknak adják el őket kutatási célokra. Ugyanez volt a magyarázata az emberek által talált nyitott, üres síroknak, amikből tehát nem vámpírok másztak elő, hanem a sírrablók vitték el aranyosan a halottat. A sírokból néha-néha előjövő érdekes hangok, és a sírokban időnként talált megcsonkított, véres hullák; vagy éppen oszlásnak nem induló testek magyarázata pedig az akkoriban nem ritka élve eltemetés lehetett. Van egy merevkór nevű betegség, ami az embert olyan állapotba juttatja, mintha halott lenne. Így aztán aranyosan eltemethették az illetőt, aki pedig később szerencsétlenségére felébredhetett a koporsóban, és megpróbálhatott kijönni a föld alól, ami persze nem sikerülhetett, aztán fokozatosan meghalt a fulladás és az éhség miatt, de előbb kétségbeesésében és szörnyű éhségében a saját húsát kezdte el rágni. Ez tehát a magyarázata a véres, megcsonkított hulláknak, a szétszaggatott halotti lepleknek, azoknak a holttesteknek, amik olyan pózban feküdtek a koporsóban, mintha ki akartak volna jutni. Hát, nagyjából ennyi..."