Kiválasztottak
versek 2008.01.04. 18:18
" Kedvenceiknek mindent
megadnak a végtelen Istenek Tehetséget, feketeséget, ízlést. Olyan
ízlést, amellyel élvezhetik az alternatív embereknek jutott
gyönyöröket. Mert a zene és a lélek mindig párosul... Kedvenceiknek
mindent megadnak a végtelen Istenek. Feketeséget, S a kedvencek mi
vagyunk. Mi, alternatív emberek..."
Az Áldozat
Áldozatra szánt lélek sikolya
Visszhangzik az őserdő felett
Erek lassuló lüktetése tükrözödik
Szemed kihúnyó tűzében
Míg alászáll elfolyó életed
A piramisok szent, sötét csendjébe.
Kísértet
Omladózó torony, mely álnok
titkot rejt magában.
Kisértetjárta romos folyosók
Pókhálós, dohos szobák
Sötét sziluett az éjszaka homályában.
Hely, melyről az emberek azt mondják:
"Gonosz ez a hely!"
Ím, a jelző, mit nem sikerült értenem,
az évszázadok során.
~Moghram~
***
Ádázul lila
a sötétedés misztériuma
ahogy megnyugszik, kitágul
elönt, és kitárul
Gyilkosan folyik a sejtelem
minden egy
a sejt, az elem
minden pirkad, és sötétül
ahogy elmegy, és közénk ül
s a sötétedés, mint legbelső félelem
mindent befogad az éjjeden.
Lágy sóhajom
mint ölelő karom
leng körül
a mélysötét homályban
Nincs szavam
Csak mint jajgató
hangok tolongnak
bennem a gondolatok
Lecsüccsentem.
Most Itt vagyok.
Úgy ülök itt, mint
Vak, ki nem találja
azt a soha nem
volt utat, ami csak Egy létezik
Fehér botommal
ütögetem a végtelen
sötét tudat
kongó égkövét..
~Samirah~
***
Nem kerestem de megtalált
A félelem mögött a csendben állt
Porladó szárnyak közt fénytelen
Barátok közt embertelen
Titkokkal terhes majd elvetél
Megszül, kiköp és nem beszél
Megérte várni de elszaladt
Megnéztem újra mert eltakart
Nem értem most sem a litániát
De hallom újra a harsonát
Csak fújja, fújja az életem
Hogy barátok közt embertelen
És titkokkal terhes és nem beszél
Megszül, kiköp, majd elvetél
Nem tudok várni mert nem szalad
Nem nézek rá mert nem szabad
Örökké hallom a harsonát
És együtt fújjuk a litániát
Hogy barátok közt embertelen
Pillangószárnyak közt hernyóselyem
Keresném újra de csendben áll
A félelem mögött ha megtalál
Vadásztam rá és elkapott
Lágy ízű, langyos tegnapok
Arctalanok
Sírnék de nincs könny mi elmosná
egy arctalan fáklyavivő nyomorát,
a kegyelem mit olcsón vettünk,
gyalázatossá tett, oly hazuggá
mint az angyalok mosolya,
fényessé és nemessé érlelt
a tél hidege, keményre fagyott
boldogság lett a jussom és sírnék
de nincs könny mi elmondaná,
nyitott szemmel kell végigmenni
a hídon, arctalan fáklyavivő
~Nayah~
***
"Most
némán,
magamat marcangolva
tűröm,
hogy dárdákkal döfködjön minden nap
hiábavalósága,
elvegye maradék
erőmet
kezemet gúzsba kötve,
hogy ne tehessek semmit a kopogtató
szabadulásért.
Küzdenék..
de nincs erőm hozzá.
Sírni szeretnék."
~ Leila ~
***
Igézet
Kolomp a nyakakban
Mennyi Ember…
S félannyi igazság.
Mit vársz a képtől?
S mit vársz önmagadtól?
Tükröt?
Illúziót?
Halvány imákban
Rebegnek az ég felé,
A hitt megváltás kapujába,
A vágyott valóságba.
De mi is van ott
A csalódott ajakak
Finom rezdülései
Mit adnak válaszul?
Ne fuss el messze,
Vár a vigasz, a tettek
Sora lebeg végtelen
Mutatóként feletted…
Kivé válsz a táncban?
Mivé alakul az arc,
Ha csorba tükörbe
Nézve talál magára?
Itt vagy és mégis
Máshol lebeg képed,
Függöny tünteti el
Az arc barázdált redőit.
Csak egy illúziót kell
Másfelé seperni,
S kincset találni
A szeméthegyek alján.
Mekkora igény kell
A lét útjaihoz?
Hogy a felderítés izgalma
Felemelje a figyelmet?
A feledés homályában
Egy válasz tör utat
Hogy a felszín hálójában
Leljen újabb bölcsőre.
~ Aithinne ~
***
Elmúlt
Háborúra szomjazó harcosok
fiatal szivű Angyalként
rontanak egymásra
s egy mozdulattól
hullnak csendben feledésbe
Fonnyadt falevélként
egyetlen évszaknyi tündöklés után
csupasz őszi tölgy
mint a mozdulatlan csatamező
elengedi fáradt titkait.
~ Cochlach ~
***
Élet-ugrás
Kevés a levegő! Adj innom!
Miért, miért ilyen hideg minden?
Miért nem válaszolsz? Mindig csak a miértek?
Félek! Légy mellettem kérlek, legalább most…
Melletted minden olyan egyszerű.
Látod, ha itt lennél most, kapnék levegőt.
De minden olyan ridegen-hideg. Már
csak pár perc. Várni már megtanultam.
Fent fújt a szél, és a nap is csak
rám mosolygott. Akkor is téged láttalak.
De csak képzeletben.
Aztán az a finom selyem-puhaság,
ahogyan a szél körülölel. Úgy
éreztem, mintha velem lettél volna
abban az egy pillanatban… De nem!!
Csak áltatom magam.
Most már jó, már egyszerű. Hidegen
egyszerű. Egy falevél lehullott. Most
ér pont az arcomra. Olyan ismerős
barnás-pirosas színe… Tudom már!
Ott fent volt, amikor még én is…
Lecsúszik az arcomon, és elvegyül a
gyönyörű vörös színben, ami körülölel
engem.
Már nem kell tovább várnom.
Már nem is érzem, hogy ki van száradva
a szám.
Már minden mindegy… Egyszer még
találkozunk…
~ Aithinne ~
***
|