SZERELMES VERS
Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyü gyönyört a nagy vágyaknak.
Harapj, harapj, vagy én haraplak.
Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
- Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.
Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!
1923.jan.1
..................
HALÁLOS SZERELEM
s ha nem volt még halálos szerelem,
azt akarom, ez halálos legyen,
értelmes kín: mert nincs értelme annak,
ha embernek üres kínjai vannak,
s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat,
én meg fogom majd ölni magamat,
nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam,
de jobban fájna elsorvadni lassan,
s árnyék leszek, melytöl szorongva félsz,
bíró, kitöl büntetést nem remélsz:
Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz!
~~~~~
Valami forró, nyári éjszakán
Gyárfüst ölelt át lomha földszagot
S a legnagyobb lélek szökkent belém:
Az ucca és a föld fia vagyok.
Ma hat földrészre nyílik bimbaja -
Szép szívem óriás, piros virág
És villamos hullámok: lengetik
Világbelengõ, kitárult szagát.
Börtön, kaszárnya, templom nem elég,
Hogy a hegyekrõl ledobja szavam
És minden ige fölöttem lebeg
És minden más szándék szándéktalan.
Ha én sírok, a világ vére hull,
Ha káromkodok, minden trón remeg,
Ha nevetek, az Isten is örül
S tavaszba szöknek akkor a telek!
Hitem a sors lesz: Szívbéli Urunk
Akar csodátlan, új, legszebb csodát -
Kaszárnyát, börtönt elrombolnak az
Arcunkról ömlõ, lelkes lavinák.
Minden jövendõ tûz is bennem él,
Hogy az utolsó harcos én legyek.
A simogatás az én lobogóm
S minden megindul, hogyha én megyek!
A lelkesedés zengõ süvegét
Égig hajítják a görnyedt napok,
Ha szívetekben a tükör leszek:
Az ucca és a föld fia vagyok.
1923. ápr. 27. / 1924
------------------------------------
Szonettkoszorú
A melegszivû Költõnek,
a nagyszivû Embernek,
JUHÁSZ GYULÁNAK
aki örök Atyám és Bátyám,
nagy szeretettel és ezzel az ajánlásfélével:
Lelked valami különös csoda:
Meleg szivárvány õszi éjszakában.
Ilyet még ember nem látott soha:
Elszomorodott megenyhülés.
S mint ifjú fiatal menyasszonyát
Nászán meleg s halk csókokkal fogadja,
Bus negyven évedet szivünkön át
Már az Örökélet öleli.
Ujjongva hozom örök Koszorúm
- Tizennyolc évem legszebb rózsa rajta -
És méltó: vedd: Én túl a vak borún,
Bátyám, Krisztusig emelkedem!
1
Külön világot alkotok magam.
Mert mint baktériumnak csepp is tenger,
Idegen, messzi bolygó minden ember,
Kinek csak álma, vágya, gondja van.
És, jaj, nem élhet senki gondtalan!
S az erõs is forog, de mint a henger,
Mely úttestet simít s dübörg, de nem mer
Fölsírni sírva: Fáj az oldalam!
S mert ez örök-Rendünknek tábla-bronzza,
Eggyét száz más kimért körökbe vonzza.
S csak néhány bús lakója sír e merszen.
Csak néhány gondolat õrül bele,
Hogy mért virít, bár marja Ûr szele,
Kerengõ bolygó friss humussza, lelkem.
2
Kerengõ bolygó friss humussza lelkem,
Nehéz ekével szántja milliárd
Vad, barna fájdalom s hegyes vasát
Mélyen lenyomva gázol át a telken.
Gõzös, meleg barázdákon vetetten
Kincses kalászok bólogatnak át
Az út felé, hol kényes, büszke fák,
A Szépség fái súgnak át a berken.
Alattuk Ámor ûl, ki mindig éhes,
Sötét szeme s paraszti szája véres.
És éles sziklán gyilkos késeket fen.
Egy tiszta-Érzés arra bandukol
S forró vér gõze száll ködökbe, hol
Szépség-fák állnak illatokkal telten.
3
Szépség-fák állnak illatokkal telten,
Lombjuk örök, tél sem vehette el,
Ágaikon énekel a pehely
S észbontó pompa nõ a téli berken,
Hogy dús istenkéz õsi fenyvesekben
Karácsonyokra nem diszitne fel
Igy minden ágat, hajnalon ha kel
Komoly nap is, ragyogva fényesebben.
Ilyenkor két gonosz titán-gyerek
- Kedvvel piroslik tátva-nyitva szájuk -
Csinál a hóbul élõ, furcsa bábut
És hógolyóz, mig messzi munka van,
Hol tört Robot izzadtan ténfereg,
Dübörgõ gépváros zugó agyam.
4
Dübörgõ gépváros zugó agyam:
Hangja, mit roppant barlang-viszhang adhat
Mély orgonára, és a gondolathad
Rokkant derékkal görbed untalan,
Mint korhadt fûz görnyed szomoruan
Deres partján zajló, jeges pataknak.
(A épitõk téglát téglára raknak,
Molnárok szijja suhogón suhan.)
S mind robotol, minek? maguk se tudják,
De egyszer tán megunják ezt a munkát,
lzzadt ölükben õrület fogan -
S - egyszerre mind! - kizúdulván a kába
Mûhelybörtönbül bõsz anarkiába
Szétkujtorognak részeg-boldogan.
5
Szétkujtorognak részeg-boldogan,
Elûzve a zsarnok királyt, a Gondot,
A gondolatok és az ízes lombok
Alól örök tavaszba száll, rohan
Lelkük, mint ha a nap sugáriban
Fölébredõ baba kacag s a boldog,
Ifjú anya fülébe szárnya-oldott
Öröm csattog. De addig munka van.
Csak halk éjfélutáni éjszakán,
Mint szunnyadó kedvest meleg leány,
Cirógatja gyötört szivük az álom.
S mint éjjel-nyíló áloé-virágon,
A kertben, úgy csókolnak elheverten
A holdas fények rajta, mint ha kertben.
6
A holdas fények rajta, mint ha kertben
Nyugodt rögökre bõ esõ ölel
Jó áldást és a föld lomhán lehel
Sulyos, meleg szagot, mely égbe terjeng,
Vagy napsugár ha bódult szembe lebben,
Hogy száz mámorszin víg ünnepre kel:
Erõt vagy vak mámort ugy hintnek el
A holdas fények emberbolygó-lelken.
Igy-ugy: Örök a férfibolygó társa,
Örök az Asszony, örök a varázsa.
S szerelme sokszor lidércként ragyog
S szépsége, fénye, hideg és balog.
Pedig kigyúl a vére, ha estenden
Világbogárkák szárnya csókra rebben.
7
Világbogárkák szárnya csókra rebben;
Az elefánt nagy vére mennydörög;
A vadgalamb turbékol és sürög;
Az Ember szebben csókol s véresebben.
A nagy, elomló asszony-test esetten
Vonagló vággyá õrjít, mint örök
Földéhes izzadt gazdát a rögök
Fekete zsírja, kapzsi révületben.
Az orditás a torkom elrepessze:
Én - jaj - tudom, ez lesz az Ember veszte.
Egyszer hiába búg illatozó est -
A Gyermek ködbe pusztul kóboran.
Kit úgy ringat, mint Nilus egykor Mózest,
Sötét hitem, szent hömpölygõ folyam.
8
Sötét hitem szent, hömpölygõ folyam.
Mélyében földet, iszapot keverget,
De szûzre mos minden fekélyes lelket
Hideg hulláma s mormol komolyan
És hangja mint bus apaszó, olyan:
- Gyertek fürödni hozzám, gyertek,
Ó gyertek hát fürödni, lelkek!
S kirúgott, éhes kutyaként rohan.
De nyáron új erõt dajkál a földnek,
Komor télen rajt jégtáblák törõdnek
S kiönt, ha zúdul bánat görgetegje.
Mely fényét róla híven visszakapja,
Fölötte a magyarság bolygó napja.
S kereng a bolygó, mint fáradt agy este.
9
S kereng a bolygó, mint fáradt agy este
Örökké kínzó nagy kérdés körül
És mint a rab, ki börtönén belül
Falat tapint õrülten - hátha gyenge.
Ó mért nem lendülhet a végtelenbe
Külömb, szebb Nap felé, amely hevül
S ölelõ sugárt szálló-mederül
Melegen ont, megértõen izenve.
Ó jaj nekünk, hogy így van immár mindíg,
Szebb útra innen semmi el nem indít
S napunk hideg, mint rideg õszi este.
Tán fénye nem is volt soha meleg!
Szeretetemtül csak hevülne meg:
Amint kihûl, lehull az éjbe esve.
10
Amint kihûl, lehull az éjbe esve -
Ó szûkösen, de addig birja ki
Napom, amíg még Isten is - aki,
Mint võlegény menyasszonyára lesve,
Kiváncsian kandít kitárt szivembe,
(Mert nem tudok gyöngyszót hullajtani
S bus nyáj-nyögést aklán tulhajtani) -
Hajnalt kacag, mert nagy-nagy szeretetre
Minden napok Egy-Nappá égnek össze,
Hogy minden bolygót melegen fürössze
Betelt életben lángjuk, mely lobog
Ujulva. - Isten, szörnyü álmodó,
Kiolvad szívünkbõl a téli hó,
Mint feledésbe hulló verssorok.
11
Mint feledésbe hulló verssorok,
Nagy bánatok is feledésbe hullnak,
Beteg ölébe megvacogó Multnak
S szépségük vissza is csak úgy ragyog,
Mint déli tájra messzi havasok.
Koldús-fekély nem bûzlik testvér-úrnak,
Rohadt sebek szelíd búvá lágyulnak,
S meleg szép szóvá büszke kardvasok.
Puha kenyérhez bõ, meleg tejecskét:
Szeretõ szívhez lesz Világbékesség.
Az éhendöglõdõ szellem röpülhet
Új-izmú sasként Titok-csúcs fele:
Miért az Én? és végtelen fele,
Ha bolygók és világok mind kihülnek.
12
Ha bolygók és világok mind kihülnek,
Minden atóm az Õsbe visszahull,
Minden lélek az Úrba szabadúl,
Fakír és kéjenc ott eggyé békülnek.
Tömeggyilkos meg Krisztus testvérülnek,
Mint illat s dögbûz a magasba, túl,
Nyögés s röhej, mely tébolyog vadúl,
Fönn halk illatszimfóniába gyülnek.
Minden világ a Mérhetetlen része,
Az Isten is a lelkek Egy-Egésze.
S szépségfáimra miért-varjak ülnek.
Minek? károgják és én nem tudom.
S tovább kereng bolygóm a bús uton,
Igazságnak gyujtván hûs fényt, az Ûrnek.
13
Igazságnak gyujtván hûs fényt, az Ûrnek
(Mert az Igazság: Élet és az Út,
Az Ûr, a Mérhetetlen s fáj ha zúg
Hûs szele, mint ha komor felleg ül meg
Kezdõ sárkányos jégvihart s kidülnek
Táltossa torkából nekivadúlt
Jeges lihegések s a meglapúlt
Vándor bõrén maróra keserülnek)
Az apró bolygó éppen annyit ér
Kicsiny körében, mint a Végtelen Fény,
Az Õslélek mérhetlen végtelenjén.
Velem az is, ki csakis halni él,
Egyenlõ; ám hogy választott vagyok,
Komor bolygóm a legszebben lobog.
14
Komor bolygóm a legszebben lobog,
Mert nem zugat fényt senki szabadabban
A süketség éjébe s éhes rabban
Sültek szaga meg illatos borok
Se mankózzák úgy vágyát, mint robot
Után ha lángom rácsán át beharsan
Fásult szivébe, mint hol észak-sark van
Felbukkan bús, de tiszta napkorong...
A Békesség-Noé szivembe jöjjön -
Nagy tisztulás-özön zug bennem és
Bár keserûségvulkán dübörögjön,
Lávás szitokkal födve a vetést,
Nekem van szörnyü s lesz szép igazam.
Külön világot alkotok magam.
Mesterszonett
Külön világot alkotok magam.
Kerengõ bolygó friss humussza lelkem,
Szépség-fák állnak illatokkal telten.
Dübörgõ gépváros zugó agyam.
Szétkujtorognak részeg-boldogan
A holdas fények rajta, mint ha kertben
Világbogárkák szárnya csókra rebben.
Sötét hitem szent, hömpölygõ folyam.
S kereng a bolygó, mint fáradt agy este,
Amint kihûl, lehull az éjbe esve,
Mint feledésbe hulló verssorok.
Ha bolygók és világok mind kihülnek,
Igazságnak gyujtván hûs fényt, az Ûrnek,
Komor bolygóm a legszebben lobog.
1923. jan. - máj.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~