Az amerikai filmek profizmusa keveredik a keleti harcmûvészetekkel! Takeshi Kitano kultikus filmjében az erõszak szinte rekord-méreteket ölt! Yamamoto (Takeshi Kitano), a japán maffia egyik oszlopos tagja úgy látja, eljött az idõ, hogy elmeneküljön Tokióból - fõnökét ugyanis nemrég lemészárolta egy rivális jakúza-csoport, neki sem lehet tehát sok esélye az életben maradásra. Los Angelesben telepedik le, ahol bátyja már évek óta megvetette a lábát - természetesen egy helyi maffiaszervezet oszlopos tagjaként. Yamamoto hamar vezetõ egyénisége lesz a szervezetnek és rövidesen végzetes lépésre szánja el magát: a teljes drogpiac megszerzése érdekében hadat üzen az olasz szindikátusnak, ami lehet, hogy túl nagy falatnak bizonyul majd, még akkor is, ha Yamamotót a Jakuza néhány profi gyilkosa is segíti... A film rendezõje, a fõszerepben is látható Takeshi Kitano egyfajta rekordot könyvelhet el filmjével kapcsolat- ban: ennyi véres gyilkosságot, ilyen mészárlást és ennyi hullát korábban kevés filmben láthattak a nézõk!   ZATOICHI A távol-keleti kardvívófilmek (mifelénk jóformán ismeretlennek számító) számító két alapzsánere eltérő módon mutatkozott be a magyar mozikban. Míg a Tigris és Sárkány letisztult, hagyománytisztelő darabjaként a kínai wuhszia-filmeknek eredeti formájában szembesített minket az idegen elemekkel (lásd a gravitáció törvényeivel dacoló kardpárbajokat, amelyek a Jean Marais és Errol Flynn kalandfilmjein edzett európai közönségnek első látásra nevetségesnek hatnak), addig Kitano Takeshi saját korának és alkotói személyiségének minden jellegzetességén átszűrve prezentálja a japán chambara-mozik egyik alapművét. A címszereplőjéről Zatoichi-re keresztelt kosztümös kardvívófilm 1962-es bemutatkozásától kezdve 24 mozifilmet és egy sok évig tartó tévésorozatot nemzett, a főszerepét játszó Katsu Shintaro pedig a műfaj egyik legmeghatározóbb alakjává vált. Nevéhez nemcsak további keménykötésű hősők kötődnek (mint Hanzo, aki pengéje mellett legalább olyan mesterien forgatja vaskos péniszét is, ha netán szóra kell bírni egy vonakodó hölgyet), de producerként is tekintélyes részt vállalt korának szamurájfilm-terméséből – elsősorban a 70-es évek legjelentősebb sorozata, a gyermekkocsis bérgyilkosáról elhíresült Kozure Okami-filmek révén. A korai Zatoichi-filmek azonnal népszerűségüket nemcsak Katsu meleg, humánus karakterformálásának és villámgyors mozdulatainak köszönhették: valószínűleg a világ minden táján azonnal vevők lennének egy olyan kardvívó-filmre, amelynek főhőse világtalan. Ichi, a vak masszőr (nevének „zato” előtagja foglalkozására utal) a 18. századi Japán kistelepüléseit járja, két masszírozás közt szerencsejátékkal és alkalmi testőrmunkákkal kiegészítve csekélyke jövedelmét – az utóbbiakban elért páratlan sikereit elsősorban kifinomult hallásának és az együgyű külső mögött rejtőző ravaszságának köszönheti. Történetei többnyire ugyanazt a sémát variálják: Ichi új településre érkezik, vetélkedő bűn-bandák érdekháborújába keveredik, megismerkedik/újratalálkozik egy álomszép lánnyal, aki képtelen ellenállni egyszerű sármjának, szembekerül a rivális érdeket szolgáló (ám többnyire rokonszenves) kardforgató-bajnokkal, mindenki meghal, Ichi tovább vándorol. A 2003-as filmváltozat ebből a szempontból hagyománytisztelő, sőt alapvetően korábbi filmek (elsősorban a Katsu-szériát záró 1989-es Zatoichi) elemeit kombinálja egymással: a főhős ezúttal is gengszterek területharcába keveredik, kijátssza, majd legyilkolja őket, megküzd egy nemes lelkű roninnal, Hattorival (Asano Tadanobu újabb zseniális alakításában), mellesleg pedig segít beteljesíteni egy testvérpár bosszúját. Kitano azonban ezúttal nemcsak a tőle megszokott, kihagyásokon alapuló elbeszélésmódot (Tűzvirágok) húzza rá az elődök hagyományos, lassan de biztosan csordogáló cselekményvezetésére, de formabontó szertelenséggel tördeli darabokra és keveri el a történetszálakat: játékos öntörvényűséggel illeszt be flashback-szilánkokat (akár többször is ugyanazt), azzal sem törődve, ha netán nem illeszkednek a történethez. Sőt, ha kedve támad, akár még sztepp-táncbetétet is csatol a chambarához. Kitano merészen átszabta a kopasz, korpulens vidéki bunkóra emlékeztető Katsu imidzsét (hófehér haj, vérvörös fegyver, valamint a döntő párbaj, ahol Ichi szakít húsz éve megszokott technikájával), plusz az eredeti darabok visszafogott brutalitású, egybeállításos harcjeleneteit (lásd a mintát adó Testőrt Kurosawától) is feldúsította a mai elvárásokhoz: nemcsak a Kozure Okami-filmek sistergő vérgejzíreit kapja arcába a mozinéző, de helyenként ezek digitálisan stilizált módozatait is, egy-egy kimerevített pillanattal. Akiknek korábban voltak kétségei afelől, hogy az artmozi-kedvenc Kitano képes lenne épp olyan ütős akciófilmet forgatni, mint keleti kollégái, azok számára a Zatoichi perdöntő bizonyíték: nemcsak magával ragadó látványorgia, de feszültségben és drámai érzelmekben gazdag szórakoztatófilm, mélyén a szeretett alkotószemélyiség összes bájával és izgalmával. Varró Attila     Bábok (Dolls)   MMatsumoto és Sawako valaha boldog pár volt. Úgy tűnt, kapcsolatukat egyszer házassággal pecsételik meg. De a szülők beavatkozásának hatására, és a szakmai siker reményében a fiú másként dönt. A főnök lányát választja. A lány a fiú házasságának hírére öngyilkosságot kísérel meg, de Matsumoto otthagyja az esküvőjét, és a kórházba siet szerelméért. Sawako közömbös, szinte önkívületi állapotban tévelyeg szerelme mellett. Derekuknál összeköti őket egy hosszú, vörös kötél. Céltalanul bolyonganak, de ez csak a látszat. Rég elfelejtett titkot keresnek. Útjuk négy évszakon át, a cseresznyevirágzástól (április eleje), míg a momiji (japán juhar) tűzvörös nem lesz (november), és tovább, a hómezőkig tart. Hiro idősödő yakuza vezér. Bár tisztelet és jómód övezi, magányos, egészsége romlik. 30 évvel ezelőtt szegény gyári munkás volt. Szerető barátnője ebédet hordott neki a parkba, de Hiro elhagyta, hogy valóra váltsa nagyra törő álmait. 30 év múltán visszahúzza valami régi találkozásaik színhelyére. Egykori ígéretéhez híven szerelme visszavárja – minden szombaton a padon ül, hozza az ebédet A yakuza tehát visszatér, de a nő nem ismeri föl. Az együtt elköltött ebéd után Hiro úgy érzi, újra megtalálta, ami hiányzott eddigi életéből. Megállapodnak, hogy a jövő héten is itt lesz, de valami közbejön. Haruna Yamaguchi szinte minden idejét egy kihalt strandon tölti, és a tengert bámulja. Gyönyörű arcát félig kötés takarja. Balesete előtt sikeres popsztár volt. Egyedül élt a TV showk csillogó világában, autogramot osztogatott, milliók rajongtak érte, és próbáltak a közelébe férkőzni. Nukui talán a legodaadóbb rajongója. Ma eljött, hogy ezt bebizonyítsa. A szerelem, legalábbis a szerelem beteljesülése lehetetlen, Kitano három cáfolhatatlan példával igazolja ezt. Három párhuzamosan futó történet az osakai Bunkaru Színház bábuinak arcára fagyott érzelmeivel kifejezve. Három történet, melyeket finoman egybefon a szomorúság szépsége. Három történet a soha el nem múló szerelemről.atsumoto és Sawako valaha boldog pár volt. Úgy tűnt, kapcsolatukat egyszer házassággal pecsételik meg. De a szülők beavatkozásának hatására, és a szakmai siker reményében a fiú másként dönt. A főnök lányát választja. A lány a fiú házasságának hírére öngyilkosságot kísérel meg, de Matsumoto otthagyja az esküvőjét, és a kórházba siet szerelméért. Sawako közömbös, szinte önkívületi állapotban tévelyeg szerelme mellett. Derekuknál összeköti őket egy hosszú, vörös kötél. Céltalanul bolyonganak, de ez csak a látszat. Rég elfelejtett titkot keresnek. Útjuk négy évszakon át, a cseresznyevirágzástól (április eleje), míg a momiji (japán juhar) tűzvörös nem lesz (november), és tovább, a hómezőkig tart. Hiro idősödő yakuza vezér. Bár tisztelet és jómód övezi, magányos, egészsége romlik. 30 évvel ezelőtt szegény gyári munkás volt. Szerető barátnője ebédet hordott neki a parkba, de Hiro elhagyta, hogy valóra váltsa nagyra törő álmait. 30 év múltán visszahúzza valami régi találkozásaik színhelyére. Egykori ígéretéhez híven szerelme visszavárja – minden szombaton a padon ül, hozza az ebédet A yakuza tehát visszatér, de a nő nem ismeri föl. Az együtt elköltött ebéd után Hiro úgy érzi, újra megtalálta, ami hiányzott eddigi életéből. Megállapodnak, hogy a jövő héten is itt lesz, de valami közbejön. Haruna Yamaguchi szinte minden idejét egy kihalt strandon tölti, és a tengert bámulja. Gyönyörű arcát félig kötés takarja. Balesete előtt sikeres popsztár volt. Egyedül élt a TV showk csillogó világában, autogramot osztogatott, milliók rajongtak érte, és próbáltak a közelébe férkőzni. Nukui talán a legodaadóbb rajongója. Ma eljött, hogy ezt bebizonyítsa. A szerelem, legalábbis a szerelem beteljesülése lehetetlen, Kitano három cáfolhatatlan példával igazolja ezt. Három párhuzamosan futó történet az osakai Bunkaru Színház bábuinak arcára fagyott érzelmeivel kifejezve. Három történet, melyeket finoman egybefon a szomorúság szépsége. Három történet a soha el nem múló szerelemről.   TAKESHI KITANO: Erőszakos zsaru ( Violent cop, 1989 ) Előadó: MÁTYÁS PÉTER A brutális humor alig leplezi a könyörtelen felismerést: ezek a történetek nem mondhatók el tisztességesen úgy, ha a rendező moralizál, ezek a történetek túl vannak jón és rosszon. Egyfajta új és még csak megsejtett tárgyiasság jelenik meg bennük, az ember ilyenkor elmereng a tarantinói copyrightokon.   Takeshi Kitano Szerda este 7 óra. Takeshi Kitano elõadás a könyvtár egyik szobájában. Kábé húszan vagyunk. A kilencvenes éveket joggal nevezhetnénk a keleti filmek évtizedének, mind a tömegfilmek mind pedig a mûvészfilmek tekintetében. Keleti filmek korábban is megjelentek ugyan a Nyugat-Európai piacokon, ám ezek a jobbára izolált és erõs identitással rendelkezõ országok nem reprezentálták önmagukat ilyen tömegben azelõtt soha. Magyarországon a nyolcvanas években jobbára pártpolitikai megfontolások alapján évente több, 3-4 keleti film is megjelent, de a mozik állami támogatás-rendszerének buktája után ezek a filmek jó idõre eltûntek a hazai vetítõvásznakról. Amik átcsorogtak, Kar Vaj-tól négy film, egy vietnami, koreai semmi, japán filmbõl is csak néhány, jobbára Kitano darabok, helyben vagyunk. Takeshi '47-ben született egy munkásnegyedben, meglehetõs körülmények között, gyerekfejjel sok mindenen keresztülment, apja (Kikujiro) a helyi jakuza embere volt. Felvételizett a Meici egyetem gépészmérnöki szakára, ekkor 68'-at írunk, a világszerte dúló diáklázadások idejét; ebbõl Takeshi is kiveszi a részét, bár elvtelenül, jobbára a káosz kedvéért. Egyetemi tanulmányainak végérõl csak általa terjesztet legendákból tudunk; vagy elvégezte, vagy kihajították, vagy csak egyszerûen megunta, és otthagyta, ezeket szokta felváltva állítgtani, amikor kérdezik. Egy sztriptíz bárban kezdett dolgozni kidobóként/takarítóként/komikusként, kinek melyik verzió tetszik, hasonlóan az elõbbiekhez. Végül azonban így vagy úgy valóban komikus lett, manzai, stand up comedian, tehát olyan valalaki, aki két meztelenkedés között különbözõ vicceskedésekkel üti el az idõt a színpadon. Így alakult meg a 2 beat nevû társulás, amelyben lázadó diák karaktert adtak elõ. A 70'-es években betétdarabokat játszott, a 80'-as évekre pedig már önálló mûsorszámokkal lépett fel, majd 83-ban játszik élete elsõ filmjében, a Boldog karácsonyt Mr. Lawrence!-ben (Nagisa Oshima) ahol egy szadista õrmestert játszik. Nocsak. Takeshi ezek az években komoly médiaszereplõ lesz Japánban, ír könyvet a hagyományos értékek fontosságáról-többek között a testi fenyítés szükségességérõl és elõnyeirõl-, vezet talkshowt- több ízben összeverekedik vendégeivel-, vetélkedõt-a konkurens csapatok buszokban ülnek egy öböl fölé lógatott buszban, ami rossz válasz esetén közelíti a vizet, esetleg alámerül, és ilyenek-, rádiómûsort. ahol egy ízben az öngyilkosságot javasolja egyik kétségbeesett telefonálójának. Van saját sportlapja, sporttudósítóként dogozik, és úgy általában mindezeket egyszerre. Késõbb, balesete után, mikor úgy tûnik egy életre tolószékhez lesz kötve, festeni kezd, képeit a Hana-bi-ben láthatjuk több ízben. 89'-tõl játszik és filmeket rendez, ebben az évben az Erõszakos zsarut, 91'-ben a Forráspontot. Ebben a filmben dinamikus jelenetekkel és beállításokkal kísérletezik, azonban késõbb nem ezekkel dolgozik. Kiforrott stílusára jellemzõek a szigorú zsánerek, a statikus képek, a mozdulatlan kamerák. Kocsizásnál a szereplõk a képen ugyanott maradnak, a mozgás alig érezhetõ, a kép arányai változatlanok maradnak. Filmjei történet centrikusak, Tarantinoval hasonlóan kusza idõfelfogásúak, gyakoriak az ugrások. Ezek az alkotások többnyire körkörösen szerkesztettek, a film a végén ugyanazok jutnak ugyanoda ahonnan indultak, közben a cselekmény két szálon fut, a két fõhõs között váltogat, ezek egymásra vetülõ visszfényei vezetik a történetet. Poénjai burleszkfilmekbe illõ gegek, amik azonban mindig elsülnek, ezek a nagyon emberi pillanatok egy-két levágott ujj, egyéb brutalitások után jelennek meg, így nem csoda. Felépítésükben a yonkoma, vagyis a négy képbõl álló képregények (...Garfield) szerkezetét követi, ahol a harmadik képkockánál már elsült a poén s a negyediknél csak a füstölgést láthatjuk. Takeshi Kitano filmjei Japánban nem értek el jelentõs sikereket, kivéve a Srácok visszatérnek és a Tengerparti jelenet címû mozik, amelyekben õ maga viszont nem játszik… Filmek:   Boldog karácsonyt Mr. Lawrence - Merry Christmas, Mr Lawrence - Senjo no Merii Kurimasu - 1983 Õrült zsaru - Violent Cop - Sono Otoko Kyobo Ni Tsuki - 1989 Forráspont - Boiling Point 1990 Tengerparti jelenet - Scene at the Sea Szonáta - Sonatine 1993 Getting Any? - Minna Yatteruka - 1995 A srácok visszatérnek - Kids Return 1996 Tûzvirágok - Hana-Bi 1997 Kikujiro nyara - Kikujiro A fivér - Brother Az elõadást tartotta: Varró Attila Lejegyezte: OKR     Japán slemil nyaral Régen mondom: Takeshi Kitanónak két filmkészítési stílusa van, miket néha vegyít (mint a Tûzvirágokban), egy erőszakos film noir-stíl (Sonatine; Violent Cop), és egy cukros-nyálas, szentimentál-melankolikus, mint a Tengerparti jelenet. Látszólag a Kikujiro nyara az utóbbiba tartozik. Látszólag. Mert van persze keserédes szomorúság a filmben, ez az alaptónus, van vándorlás könnyeznivaló sorsú gyerekszereplővel, aki még csak nem is olyan lepcses-cserfes, mint Tatum O’Neal a Papírholdban, igazi szótlan, bamba kisfiú. Vágvölgyi B. András 2000. október 30., hétfő 22:17 Kapcsolódó anyagaink: • Kikujiro no natsu   • TITANIC.INDEX.HU - ezt láttuk a fesztiválon   Vígjáték ez, mégha nagyon visszafogott, nagyon japán vígjáték is: Kikujiro, akiről csak a film utolsó mondatában tudjuk meg, hogy ő Kikujiro, érzőszívû dologtalan slemil a tokiói alsóvárosból (shitamachi), azaz a prolinegyedből, igazi Tora-san 2OOO. (Tora-san ügyben tessék a szakirodalomhoz fordulni, itt legyen elég annyi, hogy egy soktucat részből álló mozi-szappanoperáról, cinema-Szomszédokról beszélek, ami nemrég a főszer. halálával véget ért, de Beat Takeshi reinkarnálja a hőst.) Gyerekpikareszk a tokiói Ueno parktól a közép-honshui Toyohashi városig (ott magam is jártam egyszer egy magyarnál, aki tengeri halból főzött halászlét, tofuból volt a haltej, japán fehérbort ittunk fröccsnek, de ennek ehhez a filmhez semmi köze, illetve csak minimális, mert azért minden átfolyik mindenen ugyebár), és vissza. Felvonul az egész pop kult: yakuza-szleng és focibuzi gyerekvilág, öltönynadrágot mezítlábas vietnámi papuccsal hordó bunkó, hátán vicsori tetkó mely egy ismert Butoh-táncos képében kísért a gyerek álmában, szőkített bio-cyborg és balfasz motoros gengszterek, búcsúban ortályoskodó minimál-maffiózók, UFO-partraszállásos gyermekszórakoztatás. Meg egy hûtlen anya. A pinkplasztik-lakkfekete japán tömegkulturális ying-yangból ez az előbbi; a Filmmaker magazin szerint Kitano most Los Angelesben forgat Omar Epps produkciójában, a leírás szerint pl. goofball-seppuku-t (!) követ el (kokain-heroin keverccsel elvégzett hasfelmetszés!??), Naoyuki Usui, az Office Kitano szóvivője szerint egyfajta Szonatina 2OOO lesz, szóval a közeljövőben meglesz a lakkfekete is a szokásos szentimentál-kegyetlen japán limbóban.                   Zene klipp:bevezetövel (dob-Japan) Zene klipp: Zi - Pang (dob-Japan) AUN (klipp) Tap (klipp)       Sonatine (1993) Sonatine is regarded by many as Kitano's best work, a film that takes gangster movies to another level. Basically, it is the story of Murakawa (played by the director), a high-level Yakuza sent by his superiors to intervene in a gang war in Okinawa. When he gets there, however, he finds more than he bargained for, is double-crossed and is forced to hide out in a shack on the beach before taking his revenge. By taking his stock gangster characters and having them play games at the sea's edge (a very common location in his films), Kitano tells us a lot about them. The fact that they are all stereotypical caricatures reveals them to be more symbolic than individual, and it is significant that their beach games (shooting frisbees, fighting with fireworks and sumo-wrestling) echo the 'real' violence that is such a part of their lives. In this way, Kitano is letting us laugh and relax slightly, but is also reminding us that graphic violence is never far away. Sonatine will come as quite a shock to those unfamiliar with Kitano's work because of its slow pace and unconventional action. However, it is a film worth seeing because of this, and its mix of violence and comedy is refreshing. It is also the first Kitano film I ever saw and is quite readily available in the West. Kitano Takeshi's Sonatine (1993) by Dan Harper   Dan Harper is a film aficionado, who resides - if you could call it that - in suburban Denver. "It is the fate of the yakuza hero to live and die in a closed space." -Watanabe Takenobu In a certain profession, one is known as much for what one does as for what one refrains from doing. And having all your fingers past the age of 40 is always a plus. Kitano Takeshi, Japan's premier talento (i.e., actor, director, poet, painter, et al), has learned the hard way that this is as true for filmmakers as for gangsters. So it was perhaps inevitable that he should have turned to playing a gangster - a yakuza - in his fourth film. In Kitano's Violent Cop (1989) and Fireworks (Hana-Bi) (1997), the police act as border guards between the criminal world and us. In Sonatine (1993), the police are nowhere to be seen - as if, in the most ordered and well-behaved nation on earth, they no longer serve a purpose. Even the yakuza, that other Honoured Society, respect their own imperatives and follow their own rules. Murakawa (played by Kitano's alter-ego "Beat") has become too successful running the streets in his designated area of underworld Tokyo. His boss decides to get rid of him by sending him to Okinawa on a sleeveless errand. He and a small selection of his henchmen are to mediate between two warring factions of Okinawa's yakuza clans. The feud between the two clans turns out to be insignificant, and while Murakawa dawdles, wondering why he was sent to Okinawa at all, his headquarters is bombed and he and his gang are ambushed in a bar. Fleeing to the seaside, they hole up in a remote beach house to wait for the storm to pass and perhaps get a few explanations from higher up. It is here, when the action comes to a complete halt, that Sonatine proves to have far less to do with violence than with the lulls between violent acts, the doldrums in which violent men engage in child's play that reduces violence to harmless fun. Watching as another of Murakawa's henchmen falls into a well-concealed sand-trap on the beach, one of them asks, "Boss, isn't it too childish?" To which Murakawa replies, "What else can I do?" From this point on, every event in this seemingly aimless film is fraught with a grave significance, a significance that only becomes fully apparent at the film's conclusion. On its cool surface, Sonatine is a strangely leisured film, made up of juvenile pranks, punctuated by sporadic gun battles in closed spaces (a bar, an elevator, a car). But the film is, in fact, quite methodical in providing clues for what is actually going on. While his enemies are hunting for him somewhere in the distance, Murakawa and his associates play with cut-out sumo wrestlers until, bored with the cut-outs, they wrestle one another on the beach. But the wrestlers move just like the cut-out figures, their actions manipulated by others outside the ring. They fight mock-battles at night with roman candles, until Murakawa playfully pulls out his .45. They target practice with a revolver and a beer can, until Murakawa turns it into a Russian roulette match - and loses. He puts the revolver to his head and pulls the trigger on the last chamber. Nothing happens - the bullet he apparently loaded was merely sleight of hand. That night, Murakawa dreams of the match, only this time the pistol is loaded and he puts a bullet in his head. He awakes and, restless, walks down to the shore. A car pulls up to the beach and a man drags a squealing woman into the sand and proceeds to rape her. Murakawa waits for the moment when he's seen enough and steps past them toward the house. The stranger stops him. "You've been watching all this time? You're a pervert, aren't you?" he demands. Murakawa head-butts him and he falls to the ground. Regaining his feet, the stranger pulls a knife and growls a threat only to have two bullets fired into his belly. "This is a bad joke." he stammers, and falls dead. Murakawa notices the cowering woman, puzzled by his nonchalance at killing her attacker. The woman becomes a fixture at the beach house, drifting into the group almost unnoticeably. The days float by with the ocean clouds. The woman seems fascinated by Murakawa. She tells him he must be a tough guy since he's not afraid to kill. She proposes that "not being afraid of killing people means not being afraid of killing yourself, right?" He tells her that he carries a gun in order to avoid a fight. "When you're scared all the time, you almost wish you were dead." An hour into the film, when events take over and the film swirls toward its climax, a stranger appears wearing a straw hat and carrying fishing tackle. And, like an angel of death, wherever he goes people die. He wanders through the film, pumping bullets into all and sundry, including one of Murakawa's men, in the middle of a Frisbee match. Murakawa realizes he must return to the fray, if only to avenge his fallen comrades. The woman promises to wait for him as he drives off to his uncertain destiny. But their wayward, seemingly casual games have already rehearsed the outcome. * * * Kitano has made a film so deceptively careless that its deeper qualities can be easily overlooked. The dialogue is either emphatic or deflective - take your pick. Kitano concentrates so much on faces, but they never show us much, at least not what we expect. His characters react to violence - even when it is inflicted on them - with an ironic stoicism, not at all surprised to find a pistol pointing their direction. And the way he has of holding a shot a few beats after a scene has ended, leaving us to stare at a blank alley or an empty beach. Kitano directs, writes and edits the film. And he stars. His face has been called "granitic" in its avoidance of facile expression. But the face expresses the same deadpan ferocity as the film. Joe Hisaishi composed an unostentatious, Tangerine Dream-like musical score. But as for the quality of the photography of Okinawa, I must happily disqualify myself. You see, I was living in Okinawa when Sonatine was filmed, and those resplendent, pellucid days, which Kitano captures so vividly, are almost too lovely to recall. Dan Harper, October 2000