Unbreakable (2000) A hatodik érzék után mindenki várta M. Night Shyamalan következő rendezését. Ez érthető, hiszen a halottakat látó kisfiú története nemcsak anyagi, hanem szakmai sikert is aratott - elég csak a 6 Oscar-jelölést említeni. Persze az óriási elvárások nagy súlyt helyeztek az alkotók vállára, csakhogy Shyamalannak már a Hatodik érzék forgatása közben megvolt a nyerő ötlete. Vele tartott még Bruce Willis, és egy olyan sztár is csatlakozott, mint Samuel L. Jackson. Természetesen gyerekszereplőre is szükség volt, így került a képbe a Gladiátor-ban Lucius-t játszó Spencer Treat Clark. James Newton Howard ismét megírta a zenét, egyedül az operatőrt cserélték le, de Eduardo Serra (pl. Csodás álmok jönnek) megfelelő helyettesítésnek tűnt. A kérdés tehát az volt, sikerül-e megfelelni a hatalmas elvárásoknak... A sebezhetetlen főhőse David Dunn (Bruce Willis), egy megromlott házasságú, egygyermekes biztonsági őr. Életben van, és eleinte nincs benne semmi különleges. Épp' hazafelé utazik egy vonaton, amikor az kisiklik. A szerencsétlenséget senki sem éli túl, kivéve Davidet, akin ráadásul egy karcolásnyi seb se keletkezik. Ez kelti fel Elijah Price (Samuel L. Jackson) figyelmét. Elijah gyermekkorától kezdve egy súlyos betegségben szenved, amely miatt csontjai egy kicsi ütéstől is szilánkosra törnek, és szervezete nem túlságosan ellenálló a betegségekkel szemben sem. Számára a képregények teremtette fantasztikus világ jelent csak menekvést, reményt. Elijah úgy gondolja, hogyha ő él, akkor kell lennie valakinek, aki az ő ellentéte. Soha nem lesz beteg, nem sérül meg. Elijah szerint David ilyen ember. Okfejtése felforgatja David és családja életét. A tények. Nem hiszem, hogy lesz olyan néző, aki nem úgy megy el erre a filmre, hogy azt várja: jobb legyen, mint a Hatodik érzék. A sebezhetetlen pedig nem jobb. Cselekményvezetése a Hatodik érzék által kijelölt ösvényen halad. A végső csattanó viszont most nem üt akkorát, mint előzőleg. A feszültség is megszakad időnként, néhány perc unalmat teremtve. De az egész produkció más lesz, ha úgy ülünk be rá, hogy egy képregény megfilmesítésének tekintjük. Ebben az esetben teljesen ellentétes nézőpontból már egy nagyon korrekt alkotást látunk és megállapíthatjuk: Shyamalannak sikerült megvalósítania azt, amiről Tim Burton és Bryan Singer csak álmodhatott. A sebezhetetlen az első olyan szuperhőst mutatja be, aki valóban vívódik, reális gondjai vannak, és gyengeségének megjelenítése visszarepít abba az időszakba, amikor faltam a Pókember, Superman és a többi emberfeletti képességű hős kalandjait. A film végén a szuperhős ébredése, első összecsapása és a főgonosz megismerése mind-mind klasszikus Comics-alapelem. A sebezhetetlennek járó titulus tehát "csak" az eddigi legjobb szuperhősről szóló film és úgy érzem Shyamalanról fogunk még hallani a jövőben. Feri, a mozigépész   A Sebezhetetlen M. Night Shyamalan rendező csinált valamit, ami - szép lassan bár, de - arra kényszerítette a világot, hogy megjegyezzék, mi több: ki is tudják mondani a nevét. Ugyan ez első látásra talán nem tűnik egyszerű feladatnak, mégis, meg lehet vele birkózni, sőt, ajánlott is, hisz MNS erősen háklis arra, ha valaki nem úgy hívja, mint kellene. Megjegyzem, én is az lennék. Szóval, emberünk tette tulajdonképpen egy darab filmre korlátozható, ez pediglen a Hatodik érzék, mellyel életet lehelt a horror egyre laposodó, CGI-szörnyekkel, illetve szívbajos embereknek nem ajánlott hirtelen jelenetekkel életben maradni próbáló műfajába. Csakhogy, ez az indiai fiatalember másfajta megközelítést alkalmazott: ugyan az ő első filmjében is található pár 'huh, most megdobbant a szívem' részlet, mégis: ő csavaros történetével, nagyszerű atmoszférateremtéssel, és egyedi, lassú tempójával vonta magára a nézők figyelmét. No meg persze, nem elhanyagolhatóan a Poénnal, nagybetűvel, amivel sikerült az emberek jelentős százalékát 180 fokos fordulatra bírni a film után. Mesteri, mondhatnánk.   Tehát, ahogy az egy ilyen helyzetben várható, az elvárások meglehetősen nagyok voltak; aki nem a Sebezhetetlen két főszereplőjének nevéért ballagott be a moziba, annak valószínűleg a 'Hatodik érzék író & rendezőjének új filmje' felirat tűnt ellenállhatatlanul csalogatónak. A film kísérlet a képregény, mint műfaj defibrilálására, vagyis - akár időleges - újjáélesztésére, mivel a comic-book-oknak a megszállott gyűjtőkön kívül vajmi kevés igazi híve van. Mellesleg Shyamalan mester is az említett csoport lelkes tagja. Szuperhősök nincsenek, ezt tudjuk; persze várhatjuk, hogyha beragadunk a kocsi alá, karambol esetén, a piros-kék ruhás hős megjelenését - akit újabban akár Neo is felválthatna posztjából - de hiába, ilyenek ismételten csak nincsenek. Pedig mennyivel könnyebb lenne velük az élet! David Dunn egy borzalmas vonatszerencsétlenség egyetlen túlélőjeként ébred fel a kórházban: csodálkozó, dühvel, szomorúsággal, irigységgel, értetlenséggel vegyes tekintetek fogadják - hiszen egy karcolás sincs rajta. Elképesztően nagy szerencse? Vagy valami más? Dunn nem tudja, de nem is érdekli. Minden reggel szomorúan kel fel, érzi, valami nem stimmel az életben. Holott van rendes munkája; felesége, akitől ugyan a kezdeti szerelmes évek óta teljesen elhidegült; fia, aki felnézne rá, szüksége lenne egy igazi példaképre, de emberünk makacs, csalódott, életével kiegyezni képtelen. Elijah Price ritka csontritkulásban szenved: csontjai az átlagemberénél sokkal-sokkal könnyebben törnek. Mivel születése óta sújtja a betegség, sejthető, hogy kivételesen nehéz élete volt. Neki nem jutott ki a gyerekekkel való labdázásból, nem rohangászhatott felelőtlenül az iskolában; ehelyett megmaradt számára az egyetlen mentsvár ebből a kilátástalan élethelyzetből: a képregények.   E két, látszólag teljesen ellentétes jellemű embert maga Elijah hozza össze: elmélete szerint, ha már neki ilyen nyomorúságos életet szánt a sors, ennyire törékeny, kell lennie valakinek az ellenkező póluson - és ez Dunn, aki a képregénygyűjtő szerint sebezhetetlen. Legyen elég ennyi; végig semmiképp nem akarnám mesélni, felesleges, megteszi azt helyettünk a rendező, a szokásos, lassú tempójával, mindezt úgy, hogy egy percre sem válik unalmassá. Bár kissé nagyképű, mondhatni túlzó lenne azt állítani két film után, hogy valakinek kiforrott stílusa van, mégis, azért érezhető, hogy valami megmozdult emberünknél. Noha a történet most teljesen más zsánerben játszik, nincsenek horror-elemek, mégis, a misztikum száz százalékosan áthatja a filmet. Ahogy a ráérős, de nem elnyújtott kibontakozás is a Hatodik érzékhez hasonlatos: Dunn jellemfejlődése szép lassan megy végbe.   Noha a rendező most nem Tak Fujimotoval dolgozott, az operatőrt Eduardo Serra-nak hívják, mégis: minőségbeli változást maximum pozitív irányba könyvelhetünk el az előző filmhez viszonyítva. A fényképezés egyszerűen zseniális: kitartott, hosszú felvételek; a szokásos tükröződő felületek; pazar kameranézetek. Nem is kell hozzá túl sok megtekintés, hogy igazán emlékezetes jeleneteket találjunk; egy példa, amely talán mindenkiben megmaradt: Elijah lépcsős jelenete, mely tragédiája ellenére nehezen felejthető pillanat. A hangulat megteremtése érdekében mindenképp fontos megemlíteni a film zenéjét, melynek elkövetője Shyamalan szokásos bajtársa, a - szinte - mindig remek James Newton Howard. Ahol kell, ott érzelmes, ahol kell, már-már pattanásig feszült; de ha nem is mennénk végig az összes tételen, a film főtémájáért akkor is hatalmas vállveregetés illetné JNH-t - a filmzene-kedvelőknek nem is szükséges tovább magyarázkodnom.   Jó, aláírom: a sok lőjünk-de-azonnal típusú filmen nevelkedett néző valószínűleg az első fél óra után bebólint a moziban, hiszen, mint mondtam, Shyamalan igencsak ráérősen kormányozza a történetet; de sebaj, vessenek magukra. Egy movie tud érdekes lenni úgy is, ha nem esnek össze holtan az emberek percenként, de ezt ők valószínűleg sose fogják megérteni. A lassan már copyrightossá váló Shyamalan-vége-poén itt sem marad el, habár kissé szolidabb - de van olyan meglepő, szerintem legalábbis. A Sebezhetetlen, a rendező előző mozijánál mindenképp érettebb munka; jóllehet ez első megtekintésre nem feltétlen érződik. De érdemes neki időt adni, hogy letisztuljon a kép, s így rájöhetünk: a film komoly koncepció eredménye; nem egyszerűen a Hatodik érzék farvizén evező semmiség, hanem megfontolt, jól összerakott alkotás. Leszámítva egyetlen dolgot: Samuel L. Jackson séróját. Ezt azért tényleg nem kellett volna.   Roboz Gábor