|
"Signs"
Eredeti cím: Signs Amerikai film Gyártás éve: 2002 Hossz: 106 perc Rendező: M. Night Shyamalan Producer: Kathleen Kennedy, Frank Marshall, Sam Mercer, M. Night Shyamalan Forgatókönyvíró: M. Night Shyamalan Zene: James Newton Howard Vágó: Barbara Tulliver Magyarországon forgalmazza: Intercom
Trailer
Sok mindent lehet állítani Manoj Nelliyattu Shyamalan-ról, de azt nem, hogy megállás nélkül, rohamléptekben ontja magából a filmeket. Az 1999-ben elkészített, a horror műfaját újabb remekbeszabott szellemhistóriával gyarapító „Hatodik érzék”-et egy évvel később követte a képregények világába betekintő „Sebezhetetlen” - s azóta csend. A rendező persze csak erőt gyűjtött harmadik (jelentősebb) filmjéhez, mely mindenféle gonosz földönkívülieket ígérve, „Jelek” címmel robbant be a mozikba, annak rendje, s módja szerint újabb blockbusterrel gyarapítva az indiai származású direktor filmográfiáját (ami idén újabb opusszal bővül).
Graham Hess két gyermekével és öccsével él egy eldugott farmon. Egykor a város tiszteletese volt, felesége halálos balesete azonban megingatta hitét, és úgy döntött, otthagyja az egyházat, hogy családjával tölthesse az idejét. Fia asztmás, lánya fél a csapvíztől, de a fekete bárány mégis az öccse, aki jobb napokat látott, gőgössége miatt elhanyagolt baseball-játékosként, különösebb aktivitás nélkül tengeti életét bátyja mellett. A hellyel-közzel békés családi idillt azonban egy nap szokatlan esemény zavarja meg: a földeken hatalmas ábrák, gabonakörök jelennek meg. Az a) válasz szerint az elkövetők jópofáskodni akaró, a kelleténél több ráérős idővel rendelkező suhancok, a b) szerint földönkívüliek.
Az ex-atya szkeptikus alkat lévén az előbbit választja, de hamarosan, amikor a tévét már nem lehet úgy bekapcsolni, hogy ne a világon mindenütt felbukkanó gabonakörökről lenne szó, kénytelen belátni, hogy az igazság tényleg odaát van.
Shyamalan, ami a főszereplőválasztást illeti, szakított a kis túlzással saját hagyománynak is nevezhető szokásával: az előző két filmjében remekül bevált Bruce Willist egy szintén A-kategóriás színészre, Mel Gibsonra cserélte - helyesen. Az egykori Martin Riggs őrmester, tetszik a film, vagy sem, el kell ismerni: remekül teszi a dolgát, meggyőző a hitehagyott özvegy szerepében, mindentől függetlenül nem szűnik meg családját összetartó erőnek lenni. Tulajdonképpen az öccsét alakító Joaquin Phoenixre se lehet panasz: egy-két gyengébb pillanattól eltekintve hasonlóképp szerencsés választásnak bizonyult.
Viszont, egyvalamihez biztosan hű maradt a rendező: a „Jelek” forgatókönyvét, korábbi munkáihoz hasonlóan, saját kezűleg követte el (ismét beszúrva magának egy apró, ám az eddigieknél jelentősebb szerepet), s bár kevésbé agyafúrt, mint a „Hatodik érzék”, azért megállja a helyét. Shyamalan százszor felhasznált, elkoptatott témák iránti vonzódása ismét tetten érhető. Szellemek, szuperhősök után most ismét egy olyan témához fordult, mely érthető módon gyakran előkerül Hollywoodban: a földönkívüliek inváziója. Persze a direktor, aki eddig sem a dobhártyaszaggatóan hangos, elképesztő vizualitással megáldott látványorgiáiról volt híres, most is egy más utat választott: az idegenek hatalomátvétele csak részét képezi a történetnek, nem pedig uralja azt.
A középpontban a főszereplő, Graham áll, és a kérdés, hogy bár egy múltbeli tragédia hatására elhagyta a hite, létezik-e olyan esemény, ami visszatérítheti; hogy a gabonaföldeken megjelenő jelekkel Isten kíván-e üzenni neki, vagy csak puszta véletlen az egész (ezáltal a cím is kétféle értelmezést nyer). Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy Hollywoodban vagyunk, így világmegváltó filozofálgatás helyett (amit mindenki elvégezhet a film megtekintése után) a szórakoztatáson, jelen esetben a feszültségkeltésen van a hangsúly. És Shyamalannak ehhez valami kivételes érzéke van (nem véletlen, hogy egyik példaképének Alfred Hitchcockot tartja).
Eegy darabig azt sem tudjuk kitől kell félni, s ez a rejtélyes ellenség sokkal hatásosabb, mintha már az első fél órában arcunkba vágnának egy randa cgi-szörnyet. Egy interjújában úgy nyilatkozott, hogy a „Jelek”-en való munkálatok idején két film különösen nagy hatással volt rá: az egyik az ’56-os „A testrablók támadása”, a másik pedig „Az élőhalottak éjszakája”, ’68-ból (ez utóbbiból merít valamelyest a bedeszkázott házban zajló, klausztrofób hangulatú jeleneteknél).
A film zenéjéért Shyamalan állandó társa, a szinte mindig remek James Newton Howard felel; a páros előző két közös munkájához hasonlóan itt is elég minimalista score-ban gondolkodott, ami részben egyfajta „Madarak” inspiráció volt. A forgatás kezdetekor ugyanis a rendező kibérelt egy mozit, és levetítette a stábnak Hitchcock filmjét, hogy éreztesse velük, milyen hangulatot szeretne teremteni a „Jelek”-kel. Így a fő, feszültségfokozó szerepet leginkább a zörejek, csattanások, reccsenések játsszák, de mégsem nyomják el teljesen James Newon Howard zenéjét: a hátborzongató főtéma és a sejtelmes átvezetések mellett egy olyan pazar finálé-muzsikát komponált a mester, mely az ez iránt fogékony nézők, hallgatók számára kivételes, maradandó élményt nyújt.
Bár maga a történet nem tartogat különösebb meglepetéseket (az eddig kvázi védjegynek számító shyamalani csavar itt csak jóval szolidabb formában érvényesül), mégis akadnak emlékezetes, olykor sokkoló jelenetek, melyek aztán belepaszíroznak a székünkbe. Misztikum-kedvelő rendezőnk jelen filmje jól illeszkedik az eddig felvázolt, egyelőre kevés tagot számláló sorba, melyet remélhetőleg egyre feljebb ívelő színvonalon bővít majd az elkövetkezendő években.
Roboz Gábor
|