Hatodik érzék
Roboz Gábor 2005.03.17. 07:34
Eredeti cím: The Sixth Sense
Amerikai film
Gyártás éve: 1999
Hossz: 107 perc
Rendező: M. Night Shyamalan
Producer: Kathleen Kennedy, Frank Marshall, Barry Mendel, Sam Mercer
Forgatókönyvíró: M. Night Shyamalan
Zene: James Newton Howard
Vágó: Andrew Mondshein
Hatodik érzék
Shyamalan mester első két filmjére a kutya se emlékszik. Az elsőt „Praying with Anger” címre keresztelte, a reakció: szinte semmi, legalábbis különösebben nagy mozgás nem indult meg rá. Aztán jött a „Wide Awake”, amely nálunk is megjelent „Nyitott szemmel” címen; ez már valamicskét ismertebb lett, de még mindig nem az igazi. Félig amerikai, félig indiai barátunk filmes karrierje tehát elég pechesen kezdődött, egészen addig, amíg fel nem kérték a „Stuart Little, kisegér” forgatókönyvének megírására, melynek ő készséggel eleget tett. A fáma szerint, míg a gyerekeknek szánt egér-sztorin nappal dolgozott, éjjel egészen más foglalatosságot talált magának: belekezdett egy horrorfilm történetének kidolgozásába, így, az éjszakai műszakok során lassacskán körvonalazódott a „Hatodik érzék”.
1999-ben tehát volt ez a film a moziban, melyről szinte mindenki egy ’huh!’, és egy hatalmasra tátott száj kíséretében jött ki. A finish okozta sokkon elsőre nehezen tettük túl magunkat, esetleg elfelejthettük megnézni a rendező nevét; ezt persze később pótoltuk, igaz, ennek ismerete ismét csak csodálkozásra késztetett. Az urat ugyanis M. Night Shyamalannak hívják, aki filmjén kívül a többség számára kimondhatatlan nevével szerzett igazi hírnevet magának.
Mitől is maradt tátva a szánk? (már a Nagy Poénon kívül) A válasz a részletekben keresendő.
Adott egy kisfiú, akit Cole-nak hívnak, és nem olyan, mint a többiek. Már amennyiben a többiek nem látnak szellemeket. A srác ugyanis ezzel a - meglehetősen kényelmetlen - képességgel bír, amelyet leginkább a háta közepére kívánhat, hiszen senki sem szeret úgy kimenni éjjel a vécére, hogy mielőtt elérne oda, már el is végezte a dolgát, köszönhetően a lakásban ólálkodó rémületnek. Márpedig Cole ilyen szorongatott helyzetben van, így némi segítségre szorul, ami meg is érkezik, egy kopaszodó, - már akinek - sármos fazon képében, akit Bruce Willis testesít meg. Hogy a fiú ne legyen magányos, hamar kiderül, hogy piszmológusunk is elég defektes: a neje szóba sem áll vele, a sok munkának köszönhetően kapcsolatuk hőfoka egy mélyhűtőben levő mirelit-hús celsiusával jellemezhető. Kellemetlen, szó se róla.
A fiú képességeivel mi kezdettől fogva tisztában vagyunk - pláne, ha elolvastuk az előzetest az újságban -, ám a doki még nem tudja, mivel áll szemben. Persze, szép lassan ő is rájön, egy ágyjelenet kíséretében. Jó, jó, itt csak idézőjeles a dolog, hiszen e kifejezés annyiban fedi a valóságot, hogy mikor fellebben a lepel a Titokról, Cole fekszik az ágyon, Bruce meg ül rajta. A nyomozás folytatódik, egészen A végkifejletig, ahol, mint említettem, egy flashback során a néző is rájöhet: csúnyán átverték az elmúlt másfél-két órában.
De valahogy nem bosszankodunk, hiszen azzal vagyunk elfoglalva, hogy összerakjuk a fejünkben: tényleg minden a helyén volt? Kis gondolkodási idő, majd rájövünk: tényleg. Nem csak odabiggyesztett slusszpoén, hanem a történet szerves része. Azért, biztos ami biztos alapon megnézzük újra meg újra, és azzal nyugtázhatjuk a napot, hogy Mr. Shyamalan valóban jól összerakott sztorival állt elő.
Ám a film varázsát felelőtlenség lenne csupán ennek tulajdonítani, hiszen van nekünk egy nagyszerű kissrácunk, aki tényleg pompás alakítást nyújt, egy vállrándítással lejátssza az öreget a vászonról. Aki, azért tegyük hozzá gyorsan, végre sokkal közelebb jut az igazi színészi alakítás fogalmához, mint egyes korábbi filmjeiben. Nem mintha olyan őrületesen nagy jelentősége lenne, de azért érdemes megjegyezni, hogy még az Oscar-jelölésig is eljutott - tovább persze nem vihette, de még ez is viszonylag nagy meglepetés volt. A fiú édesanyját játszó Toni Collette-ről is hasonlóan pozitív jelzőkkel tudunk nyilatkozni: szintén remek választás volt.
Továbbá van egy hangulatunk is. Sejtelmes zene, James Newton Howard, bár meglehetősen minimalista módon, mégis elemében van - ahogy ez a későbbi Shyamalan-koprodukciókból is érezhető -; kiváló operatőri munka, Tak Fujimoto is láthatólag értette a rendező elképzeléseit. Különösképp örvendetes tény, hogy végre-valahára nem CGI-borzalmakkal próbálják a nézőre a frászt hozni. Valószínűleg ez a csapat rájött, hogy a nyilvánvaló komputer-trükkök rémisztgető ereje általában a nullához közelít; persze nem mondom, hogy itt aztán összecsináljuk magunkat a szellemektől, mégis, sokkal jobb hatást érnek el. A film bemutatása után a hirtelen jött siker talán a készítőket lepte meg a legjobban; valószínűleg senki sem gondolta volna, hogy e rövid idő alatt forgatott film ekkora elismerése talál a nézők között.
Összegzésre talán nincs is szükség, ennek a filmnek is nyilván vannak hibái, de nyugodt lelkiismerettel tekinthetünk el fölöttük, pláne, hogy ritka az ilyen ígéretes bemutatkozás egy újonc, ráadásul ilyen szemtelenül fiatal rendezőtől.
Roboz Gábor
Do You Have a Sixt Sense? -teszt
|