|
RESERVOIR DOGS
lidoc 2005.03.19. 07:37
 A kilencvenes évek magyar filmforgalmazásának nagy adóssága, hogy az évtized legmeghatározóbb filmírójának és rendezőjének bemutatkozó alkotása (a Titanic Filmfesztivál 1993-as két vetítésétől eltekintve) nagy ívben elkerülte a hazai filmszínházakat.
Kutyaszorítóban
Reservois Dogs 1992. Az igazi Tarantino
A '92-es Kutyaszorítóban, vagyis a nehezen lefordítható Reservoir Dogs nemcsak méltán számít Quentin Tarantino legjobb filmjének, de amúgy is, a világ eddigi filmtermésével összevetve is a legjobbak között foglal helyet. Ahhoz képest, hogy annak idején csak videóforgalmazásban jelent meg a film, nagyon hamar kultfilmmé vált nálunk is, szaporítva az amúgy is népes Tarantino-rajongók táborát.
Ahogy elkezdődik ez a film, az egyrészt felszabadítóan eredeti, másrészt pedig már az első percekkel bevezeti azt, amit később (kb. a '94-es Pulp Fiction után) már  egyszerűen csak Tarantino-stílusnak nevezhetünk. Felütésszerűen vágunk bele a filmbe, és hogyan máshogy is indulhatna egy ilyen, saját világot, stílust és humort teremtő fiatal rendező filmje, mint egy fura beszélgetéssel, egy nagy asztalt körülülő, öltönyös fickók csapongó beszélgetésével. Madonna "Like A Virgin" c. száma lesz az első "téma", amiről az egyik öltönyös fickó (Tarantino maga, természetesen) kifejti a véleményét. Ez egyébként nem puszta vélemény, hanem inkább egy elmélet, amit Mr. Barna kifejt erről a számról. És ezzel már meg is érkeztünk Tarantino stílusának egyik fontos eleméhez, ami arról szól, hogy a világ legkisebb dolgairól, hétköznapi, teljesen semlegesnek tűnő kérdésekről szinte megállás nélkül lehet érdekesen beszélni, úgy, hogy folyton kiderül, a film szereplőinek van egy-egy saját elmélete ezekről a totál jelentéktelennek tűnő mindennapi dolgokról. Mr. Barna kifejti a gondolatát a "Like a Virgin"-ről, amiből lesz egy enyhe vita, majd egy kis csapongás után hamar elérkezünk Mr. Pink elméletéhez a borravalókról, érintve a csak érettségivel rendelkező amerikai nők megélhetési problémáját, adózással, adózás nélkül. Ez a sztorizás, elmélet-kifejtés nemcsak zseniális Tarantino-fogás, de eredeti Tarantino-védjegy, több között ez az egyik dolog, amit a filmművészet Tarantino-nak köszönhet, és amit a mai napig legnagyobb sikerrel maga Tarantino alkalmaz. Amikor mások próbálkoznak ugyanezzel, az leginkább úgy tűnik, mintha valaki Tarantino-nak képzelné magát.
Az asztalnál ülők beszélgetnek tehát, zenékről, pincérnőkről, mindenféléről, és közben mi kívülről látjuk őket, egy olyan kamera szemével, ami a színészek háta mögül pásztázza a többieket.  Lassú menetben mozog a kamera, és emiatt előfordul az is, hogy hosszú másodpercekig csak egy feketeséget látunk, amikor a világ legegyszerűbb módján valamelyik színész háta takarja ki a képet előlünk. Ez is egy olyan finom és eredeti fényképezési mód, ami észrevétlenül többet hozzáad a filmélményünkhöz, mintsem azt gondolnánk. Amikor megszólal valaki az asztalnál, általában vagy csak őt látjuk, vagy maximum kicsit még a mellette ülőt, és ez egyrészt még jobban élesíti a "portrékat", másrészt nem is tudjuk betájolni, hány férfit is látunk pontosan. Aztán vége a maratoni kezdő jelenetnek, és a következőben már lassítva látjuk vonulni a szereplőinket, miközben elindul a főcím.
A film olyan hihetetlenül minimál eszközökkel dolgozik, mintha Tarantino egy fogadást kötött volna valakivel, hogy képes megcsinálni kb. 1.200 millió dollárból egy olyan filmet, amitől több kontinensen elakad a lélegzete a nézőknek,  ami újszerű és feszültséggel teli lesz, végig, azzal együtt, hogy egy-két utcaképet, illetve a néhány visszaemlékezés-jelenetet nem számolva egyetlen helyszínen játszódik az egész film, egy elrontott rablási akció utóéletét bemutatva.
Ebben a filmben fedezhetjük fel (újra?) az idősíkok profi váltogatásának hatásosságát, a biztos kézzel és fantáziával megírt párbeszédek erejét, illetve a humor és az erőszak összekapcsolását. Ezek újra-, vagy csak simán felfedezését tényleg Tarantino-nak köszönhetjük, a fiatal rendezőnek, aki 31 évesen egy gerillaharcos elszántságával hozott ki mindent a saját agyából, a rendelkezésére álló minimálpénzből, és a barátai odaadó profizmusából. (Ezután a film után már nem volt kérdés Tarantino számára, hogy Tim Roth, Michael Madsen, vagy Harvey Keitel nélkül nem szívesen csinál filmet a későbbiekben...).
A történet fő szála egy kudarcba és vérengzésbe fulladt gyémántrablás utáni néhány órát mutatja be, egy helyszínen, egy titkos találkahelyen, ahova elvileg a sikeres rablás után kellett volna  menniük a bandatagoknak. Az akciót egy Joe Cabot nevű fickó szervezte, a fiával, Eddie-vel együtt, akik 6 gengsztert kértek fel a munkára, köztük, mint az menet közben kiderült, egy beépített FBI-ügynököt is.
A gengszterek különböző színek nevei alatt futottak az akció alatt, az esetleges lebukás, és azonosítás veszélye miatt. Az idősíkok a lehető legjobban, legátgondoltabban váltakoznak a filmben, ami már önmagában garantálja, hogy egy jó forgatókönyvről van szó, amiből pedig a tehetséges író-rendező ki tudja hozni a maximumot. Mr. Narancs (Tim Roth) haslövést kapott, Mr. Fehér (Harvey Keitel) a találkozóhelyre menti őt, ahova Mr. Pink (Steve Buscemi) is megérkezik: így kezdődik maga a sztori, aminek a részleteit az időugrásokkal, az előzmények bemutatásával kapjuk meg.
A film 2 legerősebb eleme az erőszak és az erős (feszültséggel teli, humoros, izgalmas) párbeszédek.  Végülis nem véletlen, hogy egy gengszterfilmről van szó, a film szinte minden percében jelen van az erőszak, a vér kitartó vértócsákban áll (hogy a borzasztó kínzási jelenetről ne is beszéljünk), a szereplőink szinte kivétel nélkül gyilkosok (akik vagy előttünk ölnek, vagy az elbeszéléseikből tudjuk meg, hogy ezt tették), egyszóval utólag sem csodálkozhatunk, hogy a filmet sehol sem nézték meg nagy tömegek, és hogy nálunk is a kifejezetten ritka "csak 18 éven felülieknek" tiltással forgalmazzák. (Nálunk, ahol általában a valamiféle szexet tartalmazó filmek kerülnek ebbe a kategóriába, míg az egészen véres horrorfilmek is képesek megbújni a 16 éven aluliakat tiltó kategóriában).
Bár egészen természetes, hogy a nézőt visszataszítja a filmben látható felfokozott erőszak (és itt leginkább a Michael Madsen-féle kínzási jelenetre gondolunk), de az a helyzet, hogy Tarantino ezt is profin kezelte, mint ahogy a film többi elemét is. Miközben szinte a világ  összes filmjében felbukkan az erőszak valamilyen formában, mint bevált stimulációs eszköz, Tarantino itt hangsúlyt ad neki, és ezzel máris kirántja az öncélú hatáskeltés eszköztárából. Talán azért tűnik félelmetesebbnek (sokkal félelmetesebbnek) Tarantino kínzási jelenete, mint egy bármilyen más film hasonló "fogása", mert ő ebből is a maximumot akarja kihozni, éreztetni akarja azt a morbid feszültséget, amit egy '70-es évekbeli romantikus és vidám sláger hallgatása, és az aközbeni módszeres füllevágás együttese okoz.
Michael Madsen táncol és dúdol K-Billy '70-es évekbeli sláger-összeállítására, és ezzel egyidőben borotvával vagdossa egy megkötözött rendőr arcát, csak úgy, a szórakozás kedvéért, mint mondja. Ilyenre eddig csak a nagy David Lynch-nél találhatunk példát (lásd a Kék Bársony Roy Orbison számát - "In Dreams", és amit ezalatt Dennis Hopper művel). Bár nem lesz kedvenc jelenetünk a "Madsen-akció" (maga a színész, Michael Madsen is utálta), de ha harc, legyen harc, minden film próbálkozik erőszakkal, most pont Tarantino-ra haragudjunk, aki a legprofibb e téren is?
A filmben nagyon hangsúlyos a beépített ügynök vonal, mondhatnánk azt is, mind ez a vonal, mind a szereplő főszerepet élveznek a történetben, és nem véletlenül. Ez a vonal hordozza a feszültséget, ez generálja szinte az összes konfliktust, meglepetést, de ez adja a legjobb  humorokat is a filmben. A film kb. közepéig fogalmunk sincs arról, ki lehet a gengszterek között a beépített ügynök, él-e még egyáltalán, vagy meghalt már (Tarantino egy eléggé vicces, és a filmben elsőnek látott meghalási jelenetet kreált magának, mint Mr. Barnának), és éppen ezért elképesztően hatásos az a jelenet, amiben kiderül az igazság.
A "fedett ügynökös" filmek mindig is izgalmasak voltak, hiszen a néző pontosan érzi, az általa megkedvelt jófej ügynök minden percben az életével játszik, még azokban a percekben is, amit mindenki más lazításnak hinne, neki akkor is minden idegszálával kell koncentrálnia az új személyiségének a hitelességére. Itt is erről van szó, egy letisztult és eléggé művészi formában. Ügynökünk betanul egy vicces drogos történetet, "a klozett sztorit", amit majd alkalomadtán elmesélhet a gengszter-megbízóinak, barátainak, csak úgy, hogy szórakoztassa (és magáról informálja) őket. Az egyszerű történetet kb. 3-szor halljuk, részletekben, de úgy, hogy közben látjuk, hogyan formálja a saját nyelvére és gondolkodására ügynökünk a megírt sztorit, hogy a legvégén, az "előadás"  napján már egy egészen kikerekedett, szinte új történetet adjon elő. Ezt nézni nemcsak izgalmas, de még vicces is, az ügynököt játszó színész pedig egészen egyszerűen zseniális, úgyhogy ez a szál tökéletesen jelenik meg a filmben.
Nagyon sok mindent látunk, és kapunk a filmtől, s valahányszor megnézzük, mindig ugyanazt érezzük a film vége után, hogy ez nem egy mindennapi film. Valódi barátság, féltés, szeretet, hűség, bizalom és egyéb "nagy formátumú" érzések jelennek meg, úgymond spontán a filmben, nem hangsúlyosan, csak úgy, menet közben, mialatt szinte folyamatos az erőszak, és a folyton előbukkanó remek humor jelenléte is. Ez így együtt egy igazi gyilkos elegy, egy igazi Tarantino keverék, amit mások csak nagyon nehezen tudnak hamisítani.
 Pontosan lehet tudni, még inkább érezni, mitől lett kultfilm a Reservoir Dogs, miért van az, hogy mindenkiről feltételezhető egy bizonyos film-motivációs szint felett, hogy látta már, sőt az is, hogy nemcsak látta, de egyben szerette is, és azóta is bármikor kész hitet tenni mellette. Tarantino egy elképesztő jó forgatókönyvet írt, és azt nemcsak eredeti módon, de egy nagyon jó stílusban is rendezte meg, úgy, hogy ez a film örökre elhelyezte magát a legjobb filmek polcán, és egy olyan szintet állított fel, aminek magának Tarantinonak is folytonosan meg kell felelnie a későbbi filmjeivel.
-lidoc-
| Quentin Tarantino (részlet) |
| 2004. december 20. 14:36; részlet |
 Quentin Tarantinórol sok jót és sok rosszat el lehet mondani, kinek-kinek ízlésétől és vérmérsékletétől függően. Egy biztos: az utóbbi évek megkerülhetetlen alkotója ő, egyszerre világtrendformáló kamuman és öntörvényű zseni. Vágvölgyi B. András új, szélesvásznú és elevenbe vágó könyve filmelméleti szakmunka és tudati utazás a Tarantino-univerzum csomópontjai mentén: minden ami QT, minden ami popkultúra, minden ami film. Az alant olvasható fejezet QT-ről és a szellemi horizontokról szól. Pupillákat kiélesíteni, füleket hátrasimítani, jöhet az agyrobbanás. A szó Vágvölgyi B. Andrásé. |
Fejezet, amelyben azzal számolunk el, hogy amivel intellektuálisan szembe lehetett menni a clintoni Amerikában, azzal QT intellektuálisan szembement: a feminizmussal, a körmönfont, érzékenységsértő megfogalmazások kerülésével, a faji kérdés szőrmentén kezelésével. A liberális közönség zöme mégis elfogadja iróniája s már korábban emlegetett idézőjelessége miatt. A Gun & Ammo, a People magazin és a National Inquirer törzsolvasója, a középnyugati redneck-Amerika antiliberális fogyasztója viszont mérsékelten érzékeli az iróniát; szép magyarsággal: duplafenekû árú esetén szimpla seggel fogadja be a face valuet ...
Kilencvenes évek. Clinton-éra. Durván és leegyszerûsítőn: Öböl-háborútól Öböl-háborúig. Események: 1992: fekete felkelés Los Angelesben. A híres bírósági perek évtizede: Bobbitt-házaspár, Menendez-fivérek, O.J. Simpson. A totális média kora. A Camille Paglia, Katie Roiphe és Susan Faludi által uralt kulturális tér, Madonna-vita és a feminizmus kutúrkritikai előretörésének korszaka; pont egy, nevezzük így: a női testtel szemben nem teljesen elfogulatlan elnök idején. A celebritik kora. A trash-kultúra kora. Jesse Ventura kora. Az egykori pankrátor iowai republikánus kormányzóként médiakedvenc, a nullás évek pedig magasabb szinten termelték újra az ex-ringkirály politikust, a kaliforniai - ez az állam, ha önálló lenne, a világ ötödik legnagyobb gazdasági hatalma lenne - kormányzó, Arnold “Pumping Iron” Schwarzenegger személyében. E jelenség úgyszólván fokozhatatlan, csak az volna több, ha Madonna lenne Amerikának első női, vagy Mike Tyson az első fekete elnöke.
 |
Ő maga rappel a nagy farkak himnuszáról
Uma Thurman és Quentin Tarantino a Pulp Fiction forgatásán |
QT filmjei három, a társadalmi diskurzust meghatározó témának vágott az elevenjébe: az erőszak ábrázolásának, a faji probláma nyelvi terének, és a nőiség feminista percepciójának. Haladjunk visszafelé:
(A feminista kritika) QT útja a machótól a nőiesig. A Reservoir Dogs idején QT még dacosan megy szembe az uralkodó, politikailag korrekt nyelvvel: az első jelenetben ő maga rappel Madonna pinájáról, a nagy farkak himnuszáról, a Like a Virgin férfiközpontú szubtext-olvasatáról. A Reservoir Dogs férfifilm, csak egy pincérnőt látunk felbukkanni, QT érvelése megáll a lábán: az ékszerrablásos-gengszteres-besúgós-rendőrkínzós film férfimûfaj, ezt akarta csinálni, megcsinálta, azt akkor mi van?! Szerelmi filmjeiben (forgatókönyveiben) a nőalakok - Alabama Whitman és Mallory Knox - archetípusok: mindkettő önfeláldozó szerelmes, nagybani társ, az előbbi korábban kurva (na jó: call girl), az utóbbi elzárt, incesztuózusan abuzált leány, majd öldöklő angyal: Bonnie Parker mindkettő. QT útja a nőábrázolás terén ezután graduálisan halad előre: a Pulp Fiction nőalakjai (Mia Wallace, Honey Bunny, Fabienne, Esmeralda Villalobos; valamint a Lance nevû dealer környéki nők, Jodie és Trudi) árnyaltabbak, noha archetipikusak, de karaktervázlatuk skiccelt, jelemfejlődésre nincs idő. A kolumbiai taxisofőrnő titokzatos vadmacska, mint Jacques Tourneur 1941-es Cat People-jében a szerb származású főszereplőnő: távoli, ismeretlen, esetleg súlyos dolgokkal terhelt nő. Esmeralda Villalobost érdekli a vér, a halál, a gyilkolás érzése, igazi medellíni csaj, nem lennék meglepődve, ha QT híres, de nem nyilvános háttér-életrajz tervezése szerint ő lett volna Pablo Escobar sofőrje, szeretője vagy testőre, a kokainbáró letartóztatása előtt. Mia Wallace a titokzatos kitartott, saját karrierjébe belebukott bevállalós csaj, QT kedvenc figurája ebben a filmben, show biz-ambíciókat abortáló penészvirág, aki jó nő valójában, anyagi motivációi erősek, így landolt egy nagybani fekete gengszter fehér üdvöskéjének szerepébe. QT saját állítása szerint semmit nem tud erről a figuráról, számára is meglepetés minden mozdulata. Aztán arccal Európa felé! Honey Bunny (Yolanda) brit proletárlány, verbálterrorista, keménykedik, ha ő adhatja a bankot, de félti a fiúját, félti saját tyúkszaros életét, stresszhelyzetben pisilnie kell. Fabienne, a kontinentális Európa követe más, fordítottja az amerikaiakkal szembeni euro-szteretípiáknak (fogalmuk sincs a világról, nagyszívû, egyszerû lelkek), Fabienne-t Amerikában a reggeli ételek gazdagsága, azon belül is az áfonyás palacsinta - és, felteszem, a bundáskenyérhez hasonló French toast juharsziruppal és ropogósra sült szalonnával - bûvöli el. Azonkívül vinnyog, pampog, lelkesedik, kétségbeesik, elsírja magát - érzőszívû hüjepicsa gall kiadásban. A piercingelt Jodie (Rosanna Arquette) monológját ünnepelte a feminista kritika, különösen a poént, hogy a nyelvpiercing hasznos a szexben, felláció esetén. A csávók enyhén szexista dumáit, cunnilingusrólm már nem ünnepelték ennyire. Az eddigiekhez képest Jackie Brown ultra-PC nőábrázolás: középkorú, kisebbségi, kiskeresetű; ugyanakkor szexi, okos, kreatív és innovatív, vesztes helyzetből nyertesbe, lúzerből big time winnerbe váltani képes, a lehetőséget jó szemmel észrevevő, határozott kézzel megragadó érett asszony iskolapéldája. Innen egyenes út vitt a Kill Bill Menyasszonyáig, az akciófilmes szupernőig, a kemény, ellenálló, győztes nőig, a film amerikai irodalmában nem ritkaság az olyan jellemzés, hogy “a film a nőiség és az anyaság himnusza”. Ja.
Mindenestre a feminista kritikának QT későbbi nőábrázolásával, nőalakjaival nem volt problémája.
(The race issue) “Nem hiszem, hogy negatív fényben mutatnám a feketéket - mondja QT. Emberi fényben mutatom őket, én író vagyok. És két út van: azt gondolod, a szíved mélyén, hogy rasszista volnék? Vagy íróként gondolsz rám, akinek szabadságában áll jellemeket írni, még akkor is, ha ő fehér, és ezért talán nem írhatna fekete karaktereket. Én jellemeket, karaktereket rajzolok. És őszintén elmondhatom, onnan, ahonnan én jöttem, hogy ezek karakterek igazak önmagukban. Nem tudom, hogy akarnék-e fekete lenni. Van affinitásom a fekete kultúrához; ennek semmi köze a pigmentációhoz. Egyszerûen úgy nevelkedtem, hogy egy csomó fekete csávó volt körülöttem, és az otthonunkban is volt fekete hatás. Anyám fekete férfiakkal randevúzgatott.”
Amerikában ez nem vicc! Az N-wordöt, a feketékre alkalmazott pejoratív kifejezést hazsnáló embert jobb helyeken kiiktatja magából a társadalom. Nem divat, nem sikk rasszistának lenni, akárcsak rasszista nyelvet használni. A politikailag korrekt PC-nyelvezetnek persze megvoltak a maguk vadhajtásai, a kistermetû, a magyarban gondolkodás nélkül “törpének” nevezett embertársainkra igyekezett ez a nyelvhasználat meghonosítani a vertically chellenged (“vertikálisan kihívott”) kifejezést. A feketékre vonatkozó szavak metamorfózisa tanulságos. Míg az ötvenes években még olyan felvilágosult, az establishmenttel szembenálló, elszánt polgárjogi harcosok is, mint a beat költők, írók a Negro (magyarul “néger”) kifejezést használták, addigra a kilencvenes évek szava a némileg kimódolt African-American (“afrikai-amerikai”) volt. Ugyanebben az időszakban viszont az aktuális fekete ifjúsági kultúrában, a hip hop-szcénában az egymásra alkalmazott N-word, a Nigger, helyesebben Nigga általánossá vált. Henry Louis Gates, az akadémia világban az egyik legtekintélyesebb fekete professzor, Clinton elnök tanácsadója a faji viszonyok kérdésében írja: “Ha az afrikai-amerikai kifejezést hallod, akkor egy olyan Harvard-végzett emberre gondolsz, aki évi százezer dollár fölött keres, beutazta a világot, széles kitekintése van mindenre. Ha azt hallod fekete (Black), az az ember alsóközéposztálybeli, nem szokott összeütközésbe kerülni a törvénnyel, és Barbadoson vagy a Bahamákon tölti a szabadságát. Ha azt hallod színes (Colored), a fejlettebb országrészekben lakó kisegzisztenciák jutnak eszedbe, akik álltak már a törvény előtt, de nem nagybani fenevadak, dolgoznak, de bocsátották már el őket. Szabadságuk idején lemennek Mississippibe vagy Alabamába, megnézni a rokonságot lent. Ha azt hallod Negro (néger), azokra az alkalmi munkásokra gondolsz, akik ott lent élnek, Délen, a szabadidejüket, sok van, a saját kis házuk verandáján töltik. Ha pedig azt hallod Nigga (nigger), az az ember nem tölti sehol a szabadságát, nincs neki, börtönben van, és kicsi az esélye, hogy kijöjjön onnan.” A közösségen belül utóbbi szó, a “nigger” legalább olyan gyaran kedveskedő kifejezés, mint pejoratív. QT filmjeiben gyakran elhangzik az N-word, és nemcsak fekete szájból. E gyakorlatára számos alkkalommal zúdult a kritika nehéz ökle.
 |
Én járok fekete mozikba...
Pam Grier és QT a Jackie Brown forgatásán |
A londoni (korábban manchesteri), baloldali Guardian fekete szakírója így beszélgetezt QT-vel a Pulp Fiction után:
Adrian Wootton: Sokszor használta a “nigger” kifejezést olyan helyeken, ahol az “anyabaszó” van a “picsa” szót kellett volna használnia.
QT: Well, ez az ön véleménye.
AW: Mondaná mégegyszer, márcsak a jegyzőkönyv kedvéért?
QT: Mondjam újra, igen.
AW: Én azt mondtam, hogy sokszor használta a “nigger” szót, olyan helyen, ahol az “anyabaszót” vagy a “picsát” alkalmazhatta volna.
QT: Már azt mondja “lehetett volna”, korábban meg, hogy “kellett volna”. [nevet]
AW: Volt egy rész a Ponyvaregényben, amiről tudom, most nem akarunk beszélni, de ott ön saját maga használta a “nigger” szót, és én tudom, hogy itt, ha bármelyik fehér csávó niggerezne, akkor jobb, ha menekül, mert megdöglik.
QT: Egy jóbarátjával is megtenné?
AW: Egyetlen fehér jóbarátom sem szólít niggernek.
QT: Mert nincsenek olyan viszonyban önnel.
AW: Nagyszerű viszonyban vagyunk.
QT: Lehetnek nagyszerû viszonyban, de nem olyan viszonyban.
AW: Tiszteljük egymást, és nem mennénk el ideáig.
QT: Akkor ön nem ilyen csávó. Sam Jackson ilyen, és én is ilyen vagyok abban a filmben.
AW: Akkor sem tudok egyetérteni, mert az összes fekete srác, akivel beszéltem, azt mondta, hogy fantasztikus a film, brilliánsak a párbeszédek, de, hé, de ezt nem úszhatja meg.
QT: És megúsztam! [tapsol]
Adrian Wootton fixációjává vált a kérdés, a Jackie Brown kapcsán is betámadott:
Adrian Wootton: Érezte bármikor a tudatalattijában, hogy “fekete” filmet csinál?
QT: Nem. Nem a tudatalattimban érzem, hogy ez fekete film; tudom, hogy ez egy fekete film. Számomra maga a film fekete film. Mindenkinek készült, de ez a közönséget jelenti. ... Én járok fekete mozikba...
Bob Straussnak ugyanezzel kapcsolatban mondta: “Azt mondja bárki is, hogy a lelkem mélyén rasszista vagyok? Ha ezt gondolod, mond ki, aztán lerendezzük. De nem hiszem, hogy ezt bárki igazából mondhatja rám. Ha ezt mondod, akkor vitatod, hogy én, íróként rendelkezem-e azzal a joggal, hogy fekete szereplők szövegét írjam. És, mint író, megvan-e a jogom, hogy az igazat írjam, mármint, mikor a szereplő beszél? Ha erre nem a válasz, akkor szerintem az a rasszizmus.”
Melvin Van Peebles a korai radikális, Fekete Párduc-szimpatizáns blaxploitation rendező, a Sweet Sweetback Badasssss Song veterán alkotója mondta a Pulp Fiction Bonnie Situation c. fejezében lévő niggerezésre, mely Jimmie (QT) szájából hangzik el: “Ez a jelenet egy fantáziálást játszik le, mikor egy fehér fiú verbálisan tiszteletlen lehet egy kemény fekete csávóval, következmény nélkül.”
Mások QT személyiségének “fekete szubtextjét” még keményebben támadták. A Varietynek nyilatkozó Spike Lee - korábban barátságos ismerős, a Girl6-ben játszatta QT-t - felháborodottan számolta meg, hogy a nigger szó - egész pontosan QT hip hop-kulturális nigga-ja - 38 ízben követődik el a Jackie Brown vetítési ideje alatt a vásznon. “Én nem vagyok a szó ellen, használom én is. De nem expanzíven... Azt akarom, hogy Quentin tudja, hogy az összes afrikai-amerikai nem azt gondolja, hogy ez a szó trendy vagy dögös lenne. Ha én használtam volna a Mo Better Blues c. filmemben 38 ízben a ’bibsi’ kifejezést, akkor az lett volna az utolsó filmem. Quentin megszállottja lett ennek a szónak. Mi akar lenni, tiszteletbeli fekete?”
Kár volna most elismételni, hogy QT fekete környéken nőtt föl, fekete iskolába járt, mint minden apa nélkül felnövő fiú, ő is apafigurákat gyûjtött kiskorában, hogy anyja udvarlói között volt is ilyen, nem egy. Ezzel kapcsolatban mondja: “A feketéknek Amerikában két hangjuk van: az első a »munkához jutni hang«, udvarias, rezervált, a másik, amit a családban, a barátok között használnak. És a kettő között nincsen köszönőviszony.” Abban biztosak lehetünk, hogy QT ez utóbbi hangnak is bennfentese, a “niggerezés”, ahogy ő használja, körülbelül annyira offenzív, mint az ex-Bëlga Sickratman Buzi-e vagy? c. underground slágere a magyar rögvalóban; irónia, reakció a nyelvi tényekre, a társadalmi valóság lingvisztikai metszetére: része a mûvészi szabadságnak, bár sokan félreértik.
(Az erőszak képei) A világmédiában általános jelenség volt felsírni, felhorgadni QT filmjei láttán: Uramjézus, juj de erőszakos filmek ezek! A félelemkeltés eszközei a filmvásznon számosak. Hitchcockot senki nem nevezi erőszakos rendezőnek, pedig az ő suspense-e több félelmet kelt. Háborús vagy történelmi filmekben igen kemény akciójeleneteket szokás az élethûség és a realizmus diadalaként ünnepelni - s hosszú listát lehetne ide mellékelni az olyan rendezőkről, akik szépelgés helyett megmutatni akartak. Mégis QT filmjeiben - az olasz, hongkongi és japán hatásra - megjelenő erőszakon szokás volt kiborulni. A sok művér etc. Az a helyzet, hogy a Reservoir Dogs a művéren és az egy rendőrkínzós jeleneten kívül nem tartalmaz több erőszakot, mint egy Dolph Lundgren főszereplésével prime time vetített kertévés csoda 12-es karikával. QT azzal szokott védekezi, hogy nála beszélnek az erőszakról. Tény, hogy a Reservoir Dogs és a Pulp Fiction erőszakjeleneteinek jelentős része is képen kívül történik. Az erőszakról beszélés, az erőszak otakujának lenni a virtualitás kultúrájában nem deviancia. A japán tömegkultúra, a J-pop erre ezer és egy példát hoz fel, ezeket itt nem ismétlem el. QT a kor médiájának erőszakkultuszáról QT legpregnánsabban a Natural Born Killers forgatókönyvében fejtette ki nézeteit. Itt van rögtön az a rész, mikor Mickey és Mallory Knox dúlása után - hogy már Londonban, Párizsban és Japánban is van fan clubjuk - ún. szakértőket szólaltatnak meg a tévék, többek között a filmrendező Neil Pope-ot és a pszichiáter Dr. Rheingoldot.
 |
Mi ketten kinyírjuk a világot
Tim Roth és Harvey Keitel Kutyaszorítóban |
NEIL POPE
Hiszem, hogy Mickey és Mallory kulturális jelenség, ami csak a mi szexuális nyomorban élő társadalmunkban létezhet. Virág, amely csak ebben a groteszk, gyorséttermi világban virágozhat. Én az Érzelmes gyilkosokban megpróbáltam egészen a gyökeréig nyomon követni a problémát, egészen az eredeti, rossz magig. Mindazonáltal, a gyilkosságok és a vérfürdő közepette kibontakozik egy wagneri szerelmi történet.
DR. RHEINGOLD
Nos, egyrészt a média rengeteget dolgozott azon, hogy a tömeggyilkos házaspárból sztárt faragjon. De eszményi antihősöket az ország fiatalsága csinált belőlük. Tulajdonképpen ugyanaz teszi őket annyira végzetszerûvé, mint ami rabul ejti a közönség szívét és eszét: Mickey és Mallory operába illő, szenvedélyes szerelme. Egy olyan világban, ahol az emberek legegyszerûbb kapcsolatai sem mûködnek rendesen, ahol a leghalványabb érzelmi kötődést is ártalmasnak tartják, Mickey és Mallory románca amolyan shakespeare-i cselekedj-vagy-meghalsz magaslatokat ostromol. Az amerikai fiataloknak, akiknek hetvenöt százaléka csonka családokból jön, ez bizony meggyőzően hangzik. És felvesznek egy bizonyos “mi a világ ellen” pózt, ami mindig vonzó a fiatalok szemében. Csakhogy azok ketten tizenhétszeresen eltúlozták ezt a magatartást.
Náluk nem a “mi a világ ellen” érvényes, hanem a “mi ketten kinyírjuk a világot”. Lebilincselők. Amikor olvastam az aktáikat, úgy pörgettem a lapokat, mintha valami kalandregényt olvasnék. Hogy miért habarodnak bele a kiábrándult fiatalok Mickey-be és Malloryba? Miért olvasnak kiábrándult háziasszonyok olcsó románcokat? És maga miért forgatja ezt a különkiadást? Mert maga is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy, ha azt mondja: “Ma este kilenckor Charles Manson beszél”, mindenki odakapcsol, hogy hallja, mit mond. Mickey és Mallory sokkolták az országot az erőszakkal. Olyan világot teremtettek, ahol csak ketten léteznek, és bárki, aki óvatlanul betéved, halállal lakol.
*
Az erőszak helye az amerikai társadalomban nem csak a média, de lefüggönyzött hátsó szobák, az alagsorok, a rejtve létező helyiségek, a személyiség elfojtott tartományai, és a tudattalan. A Mason-Dixon Zálogház - ahol Maynard ül a Pulp Fiction Aranyóra c. fejezetében, majd, miután a pók fogott két legyet, Zed, a rendőr is megjelenik - ilyen hely, a határhelyzet megjelenítője. Az amerikai polgárháború északi és déli államait, az Uniót és a Konföderációt két XVII. századi térképész után elnevezett vonal (államhatárok) választották el. Ettől északra jenkik (yankees), délre pedig dixik (dixies) éltek, élnek. A hillbilly Maynard mellett a déli államok rendszámtáblái helyezkednek, Tennessee-t van időnk elolvasni, a tábla elhelyezkedésének központi fekvése miatt. De ez a Mason-Dixon vonal, QT vonala tudathatár is: kivülről egyszerû, “barátságos” zálogház, lepusztult környéken élő, nehézsorsú, takarékos emberek helye, ám mikor Maynard közbeszól, kezében ott a pump action shotgun, és azt mondja Butchnak: “vedd el a kezed a niggerről, és dobd el a fegyvert”, akkor megérezzük, hogy itt a tudattalanba hatolunk, az amerikai dél, de nemcsak a dél mélyrétegébe. Ezután jön az Old Russell’s Room* , a pince horrorszobája, a Rémségek Piciny Boltja, a meleg kajakbaszós zsaru - a Deliverance ugye -, a Gimp (a Béna), a szadomazo fantáziavilág legvégső leleménye, a birtokon belül tartható, bármikor előráncigálható SM szextárgy, beszédképtelen meleg hús, akármikor előkapható, odvából kiráncigálható, furcsa nemi játékok szolgálatába állítható.
Sorok írója, mikor először látta e jelenetet, megpusztult a röhögéstől, később, New Orleansban Mardi Gras-kor viszont látta a Bourbon St. sarkán a bőrfétesiszta SM melegek Harley-Davidsonos gyülekezőjét - az utca másik oldalán pünkösdista-karizmatikus keresztény tüntetők transzparenseztek és kiáltoztak a Bűn világuralmát elítélőleg -, és akkor jött egy bőrnadrágos, bőrtányérsapkás, pucér seggű benga barom, és láncon tolt maga előtt egy törpét (vertically chellenged person), aki kiköpött úgy nézett ki, mint a Gimp. A szája be volt zippzárazva. Parádé volt. Ünnep.
Sorok írója, ha addig nem (de), ám azóta biztosan tudja, hogy a Béna velünk él. Sőt. Bennünk. És ez így helyes.
(A könyv megvásárolható a könyvesboltokban.)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
