Minek e híg moralizálás, vethetik ellen a kevésbé türelmesek. Lássuk a bunyót, a vért és - ha annyira ragaszkodunk hozzá - a zaftos igazságszolgáltatást, vagyis az addig gyilkolászó kegyetlen felkoncolását. Az elégtétel felettébb hasonlatos az elkövetett tetthez, mintha a fogat fogért, szemet szemért ősi alapelve érvényesülne megint, és ebben semmi meglepő sincs, ha kollektív tudattalanunkhoz fordulunk. Tisztítószer nem, csupán vér moshatja le a minduntalan kifreccsenő vért. E művelet szükségszerűségének belátásához és elfogadásához viszont kellőképpen föl kell hergelődnünk. Reménybeni igazságtételünk így megköveteli a maga brutalitás-adagját, máskülönben visszás érzéseket keltene. Nyelvi durvaságok, goromba gesztusok, emberi formájukból kivetkezett gonosztevők híján még haboznánk jóváhagyásunkkal. A szavak és tettek értéke viszont gyorsan inflálódik mozin kívül és belül egyaránt, szüntelen emelésük nemcsak leleményességét kíván tehát, hanem komoly tehetséget is. Lassacskán birtokba veszi az ábrázolás teljes idejét, terét az agresszió. Hallgatásunk és megnyilatkozásunk, szemlélődésünk és tettünk lecsupaszul, dús és tarka életünk elszürkül, unalmassá szárad. Íme, a jövőd! - próféciál a vászon.

Tarantino aligha rágódik efféléken, sikeres rendező és ott keresi a folytatást, ahol lehet. A Ponyvaregény végpontig tolt, már elviselhetetlen és éppen ezért ironikusan ható ocsmánykodásait fokoznia képtelenség volna. Inkább hagyományos formába szuszakolja történetét, miután joggal bízhat abban, az ábrázolás szélsőségei keltette hatást pótolja majd az elmúlt évszázad során kialakult szerkesztésmód. Cselekményszövése viszonylag egyszerű, filmjének van eleje, közepe és vége, sőt még - egy főcím alatti emblematikus képsorral - ízelítőt is ad a következő órák történéseinek ritmusából. Jackie Brown, az utolsó karrier-esélyeinek kiaknázásán munkálkodó éltes légikisasszony először mintha környezetének áramában sodródnék, azután mozgásba lendül és egyre tempósabban igyekszik célja felé. Ideális akciófilmvázlat ez, kár, hogy a rendező képtelen eleget tenni kívánalmainak. Képei álmosan peregnek, s gyorsítás helyett mintha el-elméláznék olykor, minduntalan lassít, kitér. Úgy tűnik, kedvére valóbb a másutt szívesen használt (és a valamikori művészfilmből átszivárgott) nézőpont-váltás. Szívesen ismétel egy-egy kulcsjelenetet többször is, hogy külön-külön mutassa egyes résztvevőinek szemszögéből, valójában mi történt. Hosszan mélázik egy arcon vagy helyzeten, és közben szenderegni hagyja nézőit. Aztán mintha lelkiismeretfurdalás gyötörné, durva gesztusokkal sietősen feledteti az álmosító pillanatokat, vagyis az emberi megnyilvánulásokat rendre követi a büntetés. Amennnyiben sokáig gyönyörködünk a fegyverkereskedő főgonosz kitartottjának lábujjain díszelgő gyűrűkben, illetve Robert De Niro vívódó és nagyon fáradt arcában, könnyen megjósolhatjuk, hogy rövidesen történik valami. Akár egy groteszkül elkapkodott szeretkezés, akár egy majdhogynem action gratuite-nek tekinthető gyilkosság. Mi tagadás, az események logikája félreszorul a dramaturgiai szükségletek mellett. Noha bűnügyi históriát látunk, az események, illetve találkozásuk sorrendjét közel sem az ok-okozati viszonyok szabják meg, hanem a rendezői önkény.

Szégyenlős artfilm tehát a Jackie Brown, s csupán megtévesztésül burkolódzott a krimi porköpönyébe, hogy további nézőket csábítson magához? Ha így volna, nyilván kielégítené valamelyik feltételrendszerét: vagy újításaival jelezné igényességét vagy képviselt tradíciójának nemességével. Formai bravúrokkal azonban nem jeleskedik Tarantino, mind visszazökkenései, mind kurta, groteszk etűdjei ismerősek már. Egyiket is, másikat is jobban mívelték elődei (nemegyszer talán ő maga is). Ami pedig a klasszikus értelemben vett igényességet illeti, ahhoz vajmi kevés köze lehet. Egy feldolgozás értékét természetesen nem határozza meg témaválasztása, ám az valószínű, hogy az ábrázolás anyagának eluralkodása aligha válik a kész mű hasznára. A naturalizmus ugyanis - párban a művészi erőtlenséggel, a világkép bizonytalanságából eredő tétovasággal, a megértő szándék lanyhaságával - annyira eluralkodhat, hogy minden más elvész a feltoluló mocsok dagályában. Visszafogott, mivel szélesebb közönségnek készült e film a családi mozinak bajosan tekinthető Ponyvaregénynél, ám felindító ereje is csekély. Története sápadt, vértelen, és játékideje tanúskodik (kettő és fél óra!) a rendező fesztelenségéről. A hiányzó rejtély izgalmát éppúgy lapos gorombaságok pótolnák, mint a cselekményvezetés izgalmát. Halovány szikrák csupán a kimunkált, öreg arcok időnkénti felötlésének köszönhetőek. Árulkodó jel, ha a porcelánképű ifjú gyilkosok sivár világába egyedül a negyvenesek-ötvenesek lopnak némi emberi színt, vonást. E sajátos, nemzedéki jellegű (és nosztalgiával telített) szembenállás azonban korántsem használ a filmnek. Maradék érdeklődésünk is kialszik, amint ráeszmélünk a klisében gondolkodás azonosságára. Minek izgulnánk, ha tudjuk: a jófiúk egytől egyik idősek, s minél fiatalabb valaki, annál hitványabb. Legföljebb csöndes szuszogással nyugtázhatjuk, hogy nem tévedtünk, megint a vének igazsága győzött.

Mi marad nekünk? Újfent megcsodálhatjuk a kocsiablakra permetező vér szeszélyes rajzolatait, bár ezúttal mintha jobban bespriccelődnék a tettes inge is. Tépelődhetünk a hősnő alakítójának enyhe tikkelésén: hozott-e vagy csinált. Vitázhatunk azon, a cenzorok számára mitől elviselhetőbb, sőt kívánatosabb a gépies gyilkolászás látványa egy ölelkezésénél. Jobb ma lőni, mint szeretni? Filmjében Tarantino legalább beismeri, hogy gátlástalan önérvényesítésünkkel szemben ártó késztetéseink visszafogása hasznosabb, esetenként anyagilag is eredményesebb. Ekként szólna korunk humanista üzenete? Mielőtt túlságosan belebonyolódnánk az értelmezés kérdéseibe, eltöprenghetünk azon, mennyire jelentősek e filmek. Vajon nem tulajdonítunk-e nékik a valósnál nagyobb szerepet, amikor kedélyünk csitításában vagy éppen felajzásában marasztaljuk el őket, elvégre lehet, hogy unalmasak csupán.