A béke fényhona Háború és béke, fény és sötétség, nappal és éjszaka: ha gnosztikus iratok ilyen ellentétpárokat említenek, akkor nem életrendünk egymást feltételezõ és mégis összeegyeztethetetlen, állandóan változó állapotait akarják hangsúlyozni, hanem a két alapvetõen különbözõ élettér létezését. Isten fényhonában a megújult ember igaz életet és örök békét talál. A mi földi természetünkben ezek az állapotok legfeljebb idõlegesen, átmeneti jelleggel léteznek, és sohasem maradandók. Így joggal beszélhetünk a mulandóság és a halál birodalmáról, melyben harc és béke váltogatja egymást. Sokan vágyakoznak tartós béke után. Gyakran éppen ezért kezdenek el harcolni. Mások azt mondják: „A világot csak úgy tudjuk jobbá tenni, ha saját magunkkal kezdjük.” Azon fáradoznak, hogy mindenkivel viszálymentesen éljenek. Egy ideig ez jól is mûködik, hanem aztán újra és újra kétszeresen csalódnak: vagy a környezetük miatt, mely betör látszólagos harmóniájukba, vagy saját bensõjük miatt, mely nem hagy nyugalmat számukra, és háborogni kezd. Új kívánságok és ötletek zavarják meg az egyensúlyt, és a harc kezdõdik elölrõl. Ez a váltakozó folyamat a földi természet jellemzõje, mely tartós egyensúly nélkül való. Ezért nem lelt még senki ebben a világban abszolút békességet. Mint fent, úgy lent – ennek a hermészi alaptételnek megfelelõen az isteni terület (a makrokozmosz) örök békéjének kell jellemeznie az isteni ember (az eredeti mikrokozmosz) állapotát is. Ebbõl a hermetikus axiómából valami nagyon jelentõsre következtethetünk: ha az ember alapvetõen megváltozik, s énjét mint az Istennel szembeni ellenállást hallgatásra bírja, akkor ismét helyre lehet állítani a mikrokozmoszt, akkor kifejlõdhet a mikrokozmoszban az örökkévalóság lénye. Akkor abban a szempillantásban részesül az isteni életterületben, melybõl eredetileg származik. Csak a lénye legmélyéig ható változás révén kapja meg az ember mikrokozmoszként a lehetõséget, hogy ténylegesen belépjen Isten békéjébe. Csak aki a világosságban jár – vagyis akit többé nem az önzõ és beképzelt énje vezet –, csakis az képes belépni a fény honába. Ezt az igazságot a 13. században Eckhart mester így fejezte ki: Annyiban vagy Istenben, amennyiben békében vagy, s annyira vagy Istenen kívül, amennyire békétlenségben vagy. A keresztény hagyományban mindenekelõtt Pál apostol tanúskodik leveleiben Isten békéjérõl, mely minden értelmet felül halad (Phil.4,7). Ezt a valódi békét a Lélek gyümölcsének nevezi (Gal.5,22) s óva int: Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség (Róm.8,6). Jelképek mutatják az irányt Hol van hát a béke hona, s hol a hozzá vezetõ út? A szellem életterülete, az ember eredeti hazája nem írható le szavakkal. Tudatunk nem férhet hozzá. Csak sejthet és fantáziálhat. Ezért használnak az emberiség tanítói utalásokat, jelképeket és allegóriákat annak érdekében, hogy tanítványaik gondolatait és érzéseit, amennyire lehetséges, az eredeti életterületre irányítsák, és megmutassák az odavezetõ utat. Azok számára, akik ezt a visszavezetõ utat életük középpontjába állítják, az allegóriák és jelképek tökéletes igazságnak bizonyulnak. Mérföldkövek az úton, megerõsítés és táplálék gyanánt a vágyódó lélek számára. Akik viszont nem ezt az utat járják, azoknak a jelképek csak a rejtett élet külsõ oldalát mutatják, s nem a jelenségek mögötti igazságot. Ha valaki meg akarja érteni a népek szellemi tanainak allegóriáit és jelképeit, át kell hatolnia egy másik világhoz. Ebben az értelemben egy szent jelkép tényleges megértése mindig isteni érintés és fény az ösvényen. Az isteni világhoz vezetõ úton számos jelkép létezik. Megértésükhöz, mint már említettük, különleges tudatállapot szükséges. A zarándoknak magának kell az ösvényt járnia, saját magának kell átélnie a belsõ tusát, s magának kell leküzdenie minden ellenállást, mely nem másokban, hanem önnön magában van. Mások tanácsai és útleírásai fontos támaszt képeznek számára, de a valóságban ki kell azokat próbálnia. Ezáltal az igazság keresõje biztonságot és erõt nyer a következõ lépéshez. Aki azonban az ösvényhez csak elméletileg és kívülrõl közeledik, az ezeket az utalásokat és jelképeket csupán külsõleg, tehát mintegy erkölcsi megfontolásból képes felfogni. Dschalal ad Din Rumi (1207-1273), szufi mester értette annak mûvészetét, hogy képek, anekdoták, mesék és spontán gondolatmenetek segítségével sokrétûen és mélyrehatóan írja le az igazsághoz vezetõ ösvényt. Mesnevi címû – versekbõl álló – átfogó mûvében a kis és a nagy háborúról beszél. A nyúl és az oroszlán meséjében arra utal, hogy a belsõ ellenség sokkal nehezebben gyõzhetõ le, mint egy külsõ. Így inti olvasóit: Adj túl szamárfüleden, s szerezz helyette új füleket, mert egy szamár nem képes ezt az elõadást megérteni. A nyúl és az oroszlán története Az állatok egy szép mezõn éltek. Kínozta azonban õket az oroszlántól való félelem. Meggyûlölték legelõhelyüket, mert állandóan ott ólálkodott a ragadozó, hogy valamelyiküket megölje. Cselhez folyamodtak hát. Az oroszlán elé álltak, és azt mondták: „Minden nap hozunk neked élelmet – amit csak kívánsz.” Némi huzavona után végül is egyezségre jutottak ellenségükkel. Ettõl kezdve egy-egy állat minden nap az oroszlánhoz ment, hogy az megegye õt. (Rumi ezeket az állatokat a fatalizmus követõinek nevezi.) Egy napon a nyúl került sorra, õ azonban így szólt:„Meddig kell még tûrnünk ezt a jogtalanságot?Adjatok egy kis idõt, hogy éles elmém megmentse az életeteket.” Miután meggyõzte tervérõl a tétovázó állatokat, lassan elindult az oroszlánhoz. Amikor az késése miatt dühösen kérdõre vonta, a nyúlazzal a történettel rukkolt elõ, hogy egy másik oroszlán tartotta õt fel az úton, és barátját – egy másik ’finomságot’ – túszként magánál tartotta. A nyúl elõadta az oroszlánnak a beszélgetést, amit állítólag a másik oroszlánnal folytatott: „Azt mondtam neki: a királyok királyának szolgái vagyunk, a fenséges udvar csekély szolgái. Mire õ letorkollt: A királyok királya? Ki lenne az? Szégyelld magad, hogy jelenlétemben említed ezt a jöttment senkiházit!” Az állítólagos vetélytárs által tanúsított megvetés felkorbácsolta az oroszlán dühét, s követte a nyulat, hogy elûzze ellenfelét. A nyúl egy mély kúthoz vezette. Amikor az oroszlán áthajolt fölötte, saját tükörképét látta a kövér nyúléval együtt. Dühtõl forrongva ugrott a csapdába. Rumi hozzáfûzi: Beleesett a kútba, melyet saját magának ásott, mert saját gonosz cselekedetei szálltak vissza rá. Saját tükörképét tartotta ellenségének: saját maga ellen rántott fegyvert. Ó, az a sok rossz, melyet másokban látsz, önnön természeted tükrözõdése! „Szálljunk a bensõ harcba” Amikor a nyúl beszámolt ravaszságának sikerérõl, az állatok magukon kívül voltak örömükben. De a nyúl óva inttette õket, s nemkülönben Rumi is az olvasót: „Térjetek magatokhoz, és ne örüljetek túlzottan, mert egyszer rátok is sor kerül. Függtök ettõl a változástól, ne tegyetek úgy, mintha örökre szabadok lennétek! Akiknek birodalma túl van a változáson, azoknak megverik a hét bolygó dobjait.” Rumi hangsúlyozza, hogy a megszabadulás, a belsõ ellenség legyõzése sokkal nehezebb: „Ezen ellenség megölése nem értelem vagy intelligencia dolga: a belsõ oroszlán nem sétál bele a nyúl csapdájába. A külsõ háborúból megtérve el kell kezdenünk a belsõ harcot.” Az oroszlán tanmeséjét a következõ szavakkal zárja: Az az igazi oroszlán, aki legyõzi saját magát. A béke fényhona Aki ezt képes belátni, az rálép a fény birodalmának ösvényére. Ezen az úton bizonyára gyakran találkozik majd ehhez hasonló jelképrendszerrel, amely különösen a perzsa nyelvterületen hatott nagy erõvel. Zarathustra után mindenekelõtt Mani adott neki erõs, megújító impulzust, mely még az iszlám idõkben is éreztette hatását. Shihâb ad-Dîn Suhrawardî ebbõl a forrásból merített, amikor megalapította az Ishrâq, a megvilágosodás – pontosabban a hajnalpír felragyogásának – irányzatát. Tana a hermészi bölcsességet és az újplatonista filozófiát is tartalmazza. Suhrawardî újra felélesztette az egyetemes bölcsességet az arab-perzsa világban. Az õ sorsa nagyon hasonlít Maniéra. Elõször is Irán északnyugati részén lévõ otthonából keresztülvándorolt az iszlám birodalmon, miközben megnyerte magának a szíriai Aleppo akkori uralkodóját, al-Malik az-Zahirt. Tanai és írásai azonban kihívták az egyházi tudorok ellenszenvét, akiknek végül is sikerült Suhrawardît félreállítani. Még 38 éves sem volt, amikor 1191-ben Aleppoban a híres Saladin parancsára tömlöcbe vetették, s nem sokkal azután meg is halt. Mialatt tanításai Iránban és Indiában továbbra is befolyással bírtak, mûve nyugaton egészen a 20. századig teljesen ismeretlen maradt. „…az eget és a földet majd’ megrepesztette” Néhány hermetikusan színezett beavatási elbeszélésben különösen behatóan ábrázolja Suhrawardî az ember útját a földi természet sötétségébõl igazi isteni állapotának fényhonába. Az elbeszélések elején az embert a haláltermészet foglyának mutatja, saját esze és sorsának láncai által megbilincselve, aki igazi származását elfeledve a lélek hangját már képtelen észlelni. E fogságból való kitörésének vágya vezeti a sivatagba – a készenlét egy állapotába. Így végül képes megragadni a fénykötelet, s megkaphatja a beavatást. A megvilágosodás, Suhrawardî Ishrâq-ról szóló tanának magja a jelölt áttörését jelenti a világosság birodalmába, eredeti isteni hazájába. Suhrawardî az ösvényt például hegymászásként vagy – angyal alakjában megjelenõ – belsõ szellemi vezetõ általi beavatásként ábrázolja. Az állatöv szféráin át vezetõ utat is ábrázolja, s az alkímiai folyamatokat a visszatérés útjának lépcsõfokaiként jeleníti meg. Az Iszlámhoz való tartozása természetesen mûveiben is (Nyugati Exil elbeszélése) tükrözõdik. A fogság országát Kairuannak hívják, s Iszlám nézetbõl nyugaton található. A megszabadulás útja Jemenbe vezet, Arabia felix-be, s a megszabadulás hegye: a Sinai. Ezzel Suhrawardî olyan szimbolikát használ, mely különbözõ siita-ezotérikus csoportok tanaiban – például az izmaelitáknál – is fellelhetõ. „Felmentem a hegyre és öreg bölcs képében láttam Atyánkat, akinek fénye oly magasztos volt, hogy csaknem megrepesztette az egeket és a földet. Meg voltam döbbenve, és össze voltam zavarodva. Amikor odamentem hozzá, üdvözölt. Akkor lehanyatlottam elõtte, és közel voltam ahhoz, hogy megsemmisüljek sugárzó fényében. (…) Majd megszólított: „Tudd meg, hogy ez a hegy a Sinai. Fölötte létezik egy messzibb Sinai hegy, amely apám és a te nagyapád lakhelye. Kapcsolatom hozzá nem más, mint a tied hozzám. S vannak további elõdeink is, míg a láncolat a királynál végzõdik, a legmagasztosabb Õsatyánál, akinek nincs elõdje és nincsen apja. Mindannyian az õ szolgái vagyunk, általa világosodunk meg, s tõle vesszük a tüzet. Õ birtokolja a legmagasztosabb szépséget, a legdicsõbb glóriát és a leghatalmasabb fényt. Õ van mindenek felett, ami fenn van, õ a világ világossága, s õ van a fény fölött mindörökké.” Ezekkel a szavakkal utal Suhrawardî arra, hogy az örök béke fényhonába történõ visszatérés egyúttal a vég és a kezdet. Az emberek közötti elválasztás ott megszûnik. Az út Sinaitól Sinaiig vagy erõrõl erõre és dicsõségrõl dicsõségre nyitva áll. Aki ezen az úton jár, az elérheti igazi rendeltetését.