Az Ego kicsiny világa ;-)
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Elfelejtettem a jelszót
 
Olvasgatom...
 
 
társalgó
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 
Site Meter


moon phases
~ Carlos Castaneda
~ Carlos Castaneda : Sárárnyékok

Sárárnyékok

  2007.05.14. 11:52



Részlet Carlos Castaneda könyvéböl:

Sárárnyékok

Csendben üldögélni don Juannal, az egyik legélvezetesebb élmény volt, amit ismertem. Puha székeken, kényelmesen ültünk a háza mögött, a hegyek között, Közép Mexikóban. Késõ délután volt. Kellemes szellõ fújdogált. A nap mögöttünk volt. Halványuló fénye rendkívüli zöld árnyékokat képzett a hátsó udvar hatalmas fáin. Óriási fák nõttek a ház köré, és azon túl, eltakarva a város látványát, ahol élt. Ez mindig azt a benyomást keltette bennem, hogy a vadonban vagyok, másféle, minta a kopár sonorai sivatag, de azért vadon.

"Ma a varázslás egyik legkomolyabb tárgyát fogjuk megvitatni," mondta don Juan hirtelen, "és azzal fogjuk kezdeni, hogy egy kicsit beszélgetünk az energiatestrõl."

Már számtalanszor körülírta nekem az energiatestet, mint energiamezõk kötegét, a tükörképét annak az energiamezõ kötegnek, amibõl a fizikai test felépül, amikor úgy látjuk, ahogy az energia az univerzumban áramlik. Azt mondta, hogy kisebb, tömörebb, és súlyosabb megjelenésû, mint a fizikai test fénygömbje.

Don Juan úgy magyarázta, hogy a test, és az energiatest, két olyan energiamezõ köteg, melyet egymáshoz szorít valami ismeretlen összetartó erõ. Vég nélkül hangsúlyozta, hogy az erõ, amely összeköti az energiamezõk együttesét, az õsi mexikói varázslók szerint, a legtitokzatosabb erõ az univerzumban. Személyes becslése az volt, hogy az, az erõ a tiszta lényege a kozmosznak, a végösszege mindennek, ami van.

Azt állította, hogy csak a fizikai test és az energiatest az a két kiegyenlített energia konfiguráció, ami az emberi lények birodalmában van. Nem fogadott el semmilyen más kettõsséget, csak azt, ami a fizikai test és az energiatest között van. A test és az elme, vagy az anyag és a szellem kettõsségét pusztán az elme összefûzésének tartotta, mindenféle energetikai megalapozottság nélkül.



Don Juan azt állította, hogy a fegyelmen keresztül az energiatestet bárki közelebb hozhatja a fizika testhez. Rendszerint a kettõ közötti távolság hatalmas. Amint az energiatest egy bizonyos hatótávolságon belül van, mely mindegyikünknél egyénenként változik, a fegyelmen keresztül, bárki a fizikai test pontos másolatává alakíthatja, hogy úgy mond, egy háromdimenziós szilárd teremtménnyé. Továbbá a fegyelem ugyanazon folyamatán keresztül, bárki átalakíthatja háromdimenziós szilárd testét az energiatest tökéletes másává, egy éteri energiatöltetté, amely, mint minden energia, az emberi szem számára láthatatlan.

Amikor don Juan mindezt elmondta nekem, az elsõ reakcióm az volt, hogy megkérdeztem, vajon egy mitikus dologról beszél-e? Azt válaszolta, hogy a varázslók körül nincs semmi mitikus. A varázslók gyakorlatias lények, és amit körülírtak az mindig valami egészen józan, evilági dolog volt. Don Juan szerint azért nehéz megérteni, amit a varázslók tettek, mert õk a megismerés egy másik rendszerében mozogtak.

Azon a napon ott, Közép Mexikóban, a ház mögött ülve, azt mondta, hogy az energiatest kulcsfontosságú számomra, bármi történik is az életemben. Tényszerûen látta, hogy energiatestem ahelyett, hogy távolodna tõlem, ahogy általában szokott, most nagy sebességgel közelít.

"Mit jelent az, hogy közelít, don Juan?" kérdeztem.

"Azt jelenti, hogy valami rád fogja törni az ajtót," mondta mosolyogva. Hatalmas mértékû kontroll jön be az életedbe, de nem tied, hanem az energiatested kontrollja.

"Úgy érted, don Juan, hogy valami külsõ erõ fog ellenõrzése alá vonni?"

"Rengeteg külsõ erõ van, ami ebben a pillanatban irányít téged," válaszolt don Juan. "Az a kontroll, amirõl beszélek, a nyelv területén kívül esik. Az a te irányításod, és ugyanakkor mégsem. Sehova sem lehet besorolni, de természetesen meg lehet tapasztalni. És elsõsorban, és mindenekfelett lehet befolyásolni. Emlékezz erre: lehetséges ügyesen kezelni, a te teljes hasznodra, ami természetesen, ismét, nem a te hasznod, hanem az energiatesté. Az energiatest viszont te vagy, úgyhogy a végtelenségig próbálhatnánk magyarázni, mint amikor a kutya a saját farkát kergeti. A nyelv alkalmatlan erre. Ezek a tapasztalatok a szavakon túl mutatnak."

A sötétség hamar leereszkedett. A fák lombozata egy kis ideig zöldesen izzott, mielõtt nagyon sötét és súlyos lett. Don Juan azt mondta, hogy ha alaposabban szemügyre veszem a lombkorona sötétségét, anélkül, hogy élesre állítanám a szememet, ha egyfajta oldalpillantást vetek a szemem sarkából, láthatok egy elillanó árnyékot, amint keresztezi a látómezõmet.



"Ez a megfelelõ napszak, hogy azt tedd, amit kérek tõled," mondta. Egy kis idõbe telik, amíg elõhívod a megfelelõ figyelmet magadból, de ne állj le addig, amíg meg nem látod az elillanó fekete árnyékot."

Valóban láttam néhány szokatlan elillanó, fekete árnyékot a fák lombkoronájára vetülni. Lehetett egy árnyék is, és oda-vissza mozgott, vagy lehettek különbözõ illanó árnyékok, és jobbról balra, vagy balról jobbra, vagy felfelé mozogtak a levegõbe. Úgy néztek ki, mint hatalmas, kövér fekete halak. Olyan volt, mint ha egy óriási kardhal repülne a levegõben. Elmerültem a látványában. Míg végül megrémisztett. Túl sötét volt már ahhoz, hogy lássam a lombokat, és mégis láttam az elillanó, fekete árnyékokat.

"Mi ez don Juan?" Kérdeztem. "Elröppenõ fekete árnyakat látok mindenfelé."

"Á, az, az univerzum úgy általában véve," mondta, "összemérhetetlen fogalmaink rendszerével, nem egyenes ágon következik belõle, kívül esik annak birodalmán. Az õsi Mexikó varázslói látták elõször ezeket az elillanó árnyékokat, úgy hogy követték õket körös-körül. Látták õket, ahogyan te látod õket, most, és látták õket úgy is, mint az univerzumban áramló energiát. És felfedeztek valami transzcendentálist."

Abbahagyta a beszédet, és rám nézett. A szüneteket tökéletesen idõzíttette. Mindig abbahagyta a beszédet, ha megakadtam egy szálon.

"Mit fedeztek fel, don Juan?" kérdeztem.

"Azt fedezték fel, hogy van egy társunk, életfogytiglan," mondta, olyan tisztán, ahogy csak tudta. "Van egy ragadozónk, aki a kozmosz mélyérõl érkezett, és átvette az irányítást az életünk felett. Az emberi lények az õ foglyaik. A ragadozó az istenünk és a mesterünk. Gyámoltalanná és szófogadóvá tett bennünket. Ha tiltakozni akarunk, elfolytja tiltakozásunkat. Ha önállóan akarunk cselekedni, elõírja, hogy ne tegyük."

Nagyon sötét volt körülöttünk, és úgy tûnt ez megnyirbálta megnyilvánulási kedvemet. Ha nappal lett volna, könnyeztem volna a nevetéstõl. A sötétben egészen gátlásosnak éreztem magam.

"Szurokfeketeség van körülöttünk," mondta don Juan, "de ha a szemed sarkából nézel, még mindig látni fogsz elsuhanó árnyakat, mindenfelé ugrálni körülötted."

Igaza volt. Még mindig láttam õket. Mozdulataik megszédítettek. Don Juan felkapcsolta a lámpát, s az úgy látszott mindent szertefoszlatott.



"Sajáterõdbõl eljutottál oda, amit az õsi Mexikó varázslói úgy hívtak: a témák témája," mondta don Juan. "Mindvégig kerülgettem, mint macska a forró kását, célozgattam rá neked, hogy valami fogságban tart bennünket. Valóban rabságban tartanak bennünket. Ez egy energetikai tény volt az õsi, Mexikói varázslók számára."

"Miért vette át a ragadozó az irányítást, úgy ahogy leírtad, don Juan? Kérdeztem. "Kell, hogy legyen valami logikus magyarázata."

"Van magyarázata," válaszolt don Juan, "méghozzá a legegyszerûbb magyarázat a világon. Átvették az irányításunkat, mert ételül szolgálunk a számukra, és kicsavarnak bennünket könyörtelenül, mert mi vagyunk a táplálékuk. Ahogy mi tenyésztjük a csirkéket csirkeketrecekben, gallineros, a ragadozó tenyészt minket emberketrecekben, humaneros. Így élelmük mindig elérhetõ a számukra."

Éreztem, amint fejem hevesen rázkódik jobbra, balra. Nem tudtam kifejezni mélyen érzett kényelmetlenségemet és elégedetlenségemet, de a testem mozogni kezdett, hogy a felszínre hozza. Tetõtõl talpig remegtem anélkül, hogy akartam volna.

"Nem, nem, nem, nem," hallottam magamat, mondani. "Ez képtelenség, don Juan. Amit mondasz az, rettenetes. Ez egyszerûen nem lehet igaz, sem varázslók, sem átlagemberek, sem senki számára."

"Miért nem? Kérdezte don Juan csendesen. "Miért nem? Azért mert felbõszít téged?"

"Igen ez engem felbõszít," vágtam vissza. "Ezek rettenetes állítások!"

"Nos," mondta, "még nem hallottál mindent. Várj egy kicsit, és lássuk, hogy érzed magad egy villámháborúban. Elmédet támadásnak vetem alá, és nem kelhetsz fel, hogy elmenj, mert fogva vagy. Nem azért, mert én fogva tartalak, hanem mert valami megakadályozza benned, hogy elmenj, míg egy másik feled valósággal dühöngeni fog. Úgy hogy légy erõs!"

Volt bennem valami, éreztem, ami dolgozni akart. Igaza volt don Juannak. A világért sem hagytam volna el a házat. Ennek ellenére egy cseppet sem szerettem a sok ostobaságot, amit összezagyvált.

"Analitikus elmédhez akarok fordulni," mondta don Juan. "Gondolkodj egy pillanatig és mond el nekem, hogyan magyaráznád az ellentmondást a mérnökember intelligenciája és hitrendszerének butasága között. Vagy hogyan magyaráznád a mérnök viselkedésének ellentmondásos ostobaságait. A varázslók úgy vélik, hogy a ragadozók adták hitrendszereinket, a jó és a rossz eszméjét, szociális erkölcseinket. Õk azok, akik felállították reményeinket és elvárásainkat, valamint álmainkat a sikerrõl és a bukásról. Õk azok, akik kapzsiságot, mohóságot, és gyávaságot adtak nekünk. A ragadozók azok, akik önelégültté, szokások rabjaivá, és önimádókká tesznek bennünket."

"De hogyan tudják ezt megtenni, don Juan?" Kérdeztem, tovább dühödve, attól, amit mondott. Ezt sugdossák a fülünkbe, mialatt alszunk?"

"Nem, nem úgy csinálják. Ez nagyon bárgyú volna!" mondta don Juan mosolyogva. "Sokkal hatékonyabbak és jobban szervezettek annál. Azért, hogy engedelmesen, alázatosan, és gyengén tartsanak bennünket, a ragadozók egy elképesztõ mûveletet hajtottak végre. Elképesztõ, természetesen egy hadban álló stratéga szempontjából, és szörnyûséges azok szempontjából, akik elszenvedik. Nekünk adták az elméjüket. Hallod? A ragadozók, elméjüket nekünk adják, s az a mi elménké válik. A ragadozók elméje cikornyás, ellentmondásos, rosszkedvû, és tele van félelemmel, hogy bármelyik pillanatban felfedezhetik."



"Tudom, hogy bár soha nem éheztél," folytatta, "aggódsz az élelem miatt, ami nem más, mint a ragadozó aggodalma, aki fél, hogy a mûvelet, amit végrehajtott, bármelyik pillanatban leleplezõdhet, és nem kap több élelmet. Az elmén keresztül, ami végül is az õ elméjük, befecskendeznek az emberi lények életébe bármit, ami számukra megfelelõ. Ily módon biztosítják a védelem egy fokát, mely ütközõként szolgál félelmeik ellen."

"Nem arról van szó, hogy mindezt nem tudom elfogadni úgy ahogy van," mondtam. "Eltudnám, de van benne valami olyan undorító, ami tulajdonképpen visszatart. Arra kényszerít, hogy ellentmondjak. Ha ez igaz, hogy esznek bennünket, miképp teszik?"

Don Juan arcára széles mosoly telepedett. Csak úgy hízott a mája. Elmagyarázta, hogy a varázslók úgy látják a csecsemõket, mint, fénylõ energialabdákat, melyek tetõtõl talpig be vannak fedve egy fénylõ bevonattal, olyasmivel, mint valami mûanyag burok, ami szorosan hozzásimul az energiagubóhoz. Azt mondta, hogy az a tudomás fénylõ burka, és a ragadozók azt fogyasztják. Mire egy emberi lény eléri a felnõttkort, tudomásának fénylõ burkából nem marad több egy vékony peremnél, ami a talajtól a lábujjak tetejéig terjed. Ez a vékony perem lehetõvé teszi az emberiség életben maradását, de csak alig.

Mint ha csak egy álomban lettem volna, hallottam don Juan Matust magyarázni, hogy ismeretei szerint, az emberi faj az egyetlen olyan faj, amely rendelkezik a fénylõ gubón kívül elhelyezkedõ fénylõ tudomásburokkal. Így aztán könnyen zsákmányául esik egy az övétõl különbözõ rendszerû tudomásnak, mint például a ragadozó súlyos tudomásának.

Aztán eddigi kijelentései közül a legrombolóbb erejût tette. Azt mondta, hogy ez a keskeny sávja a tudomásnak az öntükrözõdés középpontja, ahol az ember gyógyíthatatlanul megragadt. A ragadozó játszik öntükrözõdésünkön, mely tudatosságunk legvégsõ darabja, ami számunkra megmaradt, fellobbantja a tudomás lángját, majd könyörtelenül, a ragadozó stílusával hozzálát és elfogyasztja azt. Üres problémákat adnak nekünk, melyek növekedésre kényszerítik a tudomás ragyogását, és ilyen módon életben tartanak bennünket a maguk számára, hogy hamis aggodalmaink energiafellángolásaival táplálkozzanak.



Valami kellett, hogy legyen abban, amit don Juan mondott, ami annyira pokoli volt a számomra, hogy azon a ponton ténylegesen émelyegni kezdett a gyomrom.

Egy pillanatnyi szünet után, ami elég hosszú volt ahhoz, hogy rendbe jöjjek, megkérdeztem don Juanntól: "De miért van az, hogy az õsi Mexikó varázslói, és a mai varázslók is mind, bár látják a ragadozókat, mégsem tesznek ellenük semmit?"

"Nincs semmi, amit te és én tehetnénk ellenük," mondta don Juan szomorú, mély hangon. "Mindössze annyit tehetünk, hogy fegyelmezzük magunkat addig a pontig, ahol nem érintenek meg bennünket. Hogyan tudnád embertársaidtól azt kérni, hogy vessék alá magukat szigorú vasfegyelemnek? Kinevetnének, és kigúnyolnának, az agresszívabbak pedig, egyszerûen szarrá vernének. És nem annyira azért, mert nem hiszik el. Mélyen lent minden emberi lénynek õsi tudomása van a ragadozók létezésérõl."

Analitikus elmém oda-vissza hintázott, mint egy jojó. Elment és visszajött, majd újra elment és újra visszajött. Bármi is volt, amit don Juan, elõterjesztett, természetellenesnek és hihetetlennek hangzott. Ugyanakkor ez volt a legésszerûbb dolog, a legegyszerûbb. Megmagyarázott mindenféle emberi ellentmondást, amit át tudtam gondolni. De hogyan lehet mindezt komolyan venni? Don Juan a lavina útjába tolt, ami maga alá temet örökre.

A fenyegetõ érzés egy újabb hulláma tört rám. Nem belõlem eredt, de mégis hozzám volt erõsítve. Ekkor, don Juan csinált valami rejtélyesen pozitív és ugyanakkor valami borzasztóan negatív dolgot velem. Az volt az érzetem, mint ha egy vékony hártyát próbálna levágni, ami hozzám volt tapadva. Merev tekintettel, pislogás nélkül a szemeimet bámulta. Majd szemét odébb vitte rólam és beszélni kezdett anélkül, hogy újra rám nézett volna.

"Valahányszor kétségek gyötörnek, és egy veszélyes ponthoz érsz," mondta, "csinálj valamit, ami nyomra vezethet. Kapcsold le a villanyt. Fürkészd a sötétséget, fejtsd meg, mit látsz."

Felállt, hogy lekapcsolja a villanyt. De én megállítottam.

"Ne, ne, don Juan," mondtam, "ne kapcsold le a villanyt, rendben vagyok."

Amit akkor éreztem, a legszokatlanabb érzés volt számomra, félelem a sötétségtõl. A sötétség puszta gondolatától is ziháltam. Határozottan tudtam valamit a belülrõl, de nem mertem volna megérinteni, vagy a felszínre hozni, ezer év alatt sem!

"Láttad az elillanó árnyékokat a fák elõtt," mondta don Juan, miközben visszaült a székére. "Ez elég jó. Azt szeretném, ha látnád õket ebben a szobában. Most nem látsz semmit, csupán elröppenõ képeket kapsz el. Van elég energiád, hogy megtegyed."



Attól tartottam, hogy don Juan egyébként is feláll és lekapcsolja a villanyt. Így is tett. Két perc múlva, úgy üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Nem csupán egy pillantást vetettem azokra az elröppenõ képekre, hanem hallottam is õket a fülemnél zümmögni. Don Juan kétrét görnyedt úgy nevetett, miután felkapcsolta a villanyt.

"Micsoda szeszélyes alak!" mondta. "Egyfelõl mindent kétségbe von, másfelõl viszont abszolút kutakodó. Rendbe kell raknod ezt a belsõ viadalt. Máskülönben felpuffadsz, mint egy nagy béka és szétdurransz."

Don Juan kitartóan, mélyebbre és mélyebbre tolta belém a fullánkját. "Az õsi Mexikó varázslói," mondta, "látták a ragadozót és elnevezték flyer-nek, mert átszökken a levegõn. Nem valami csinos látvány. Egy hatalmas árny, egy áthatolhatatlanul sötét, fekete árnyék, ami a levegõn keresztül ugrik. Majd a földön laposan elfekszik. Az õsi Mexikó varázslói meglehetõsen kényelmetlenül érezték magukat abbéli tervükkel, hogy megállapítsák mikor tûnt fel a ragadozó a földön. Arra a következtetésre jutottak, hogy az ember egykor teljes lény kellett, hogy legyen. Rendkívüli érzékelése és tudatának hõstettei, manapság mitologikus legendák. Úgy látszik mindez eltûnt, és most itt van az agyoncsillapított ember."

Mérges akartam lenni, azt akartam mondani, hogy üldözési mániában szenved, de valahogy nem volt meg a meggyõzõdésem, pedig mindig ott szokott lapulni lényem felszíne alatt, hogy igazam van. Valami túl volt bennem azon a ponton, hogy kedvenc kérdésemet kérdezgessem magamtól: Mi van, ha mindez, amit mond, igaz? Azon az éjszakán, abban a pillanatban, amikor beszélt hozzám, szívem mélyén éreztem, hogy mindaz, amit elmondott igaz, de ugyanakkor, és ugyanazzal az erõvel, mindaz maga a képtelenség.

"Mit mondasz don Juan?" kérdeztem határozatlanul. Torkom összeszorult, alig tudtam lélegezni.

"Azt mondom, hogy ami ellenünk fellépett, az nem egy egyszerû ragadozó. Nagyon okos és nagyon jól szervezett. Szisztematikusan követ egy módszert, hogy hiábavalóvá lágyítson bennünket. Az ember, aki rendeltetése szerint mágikus lény, nem mágikus többé. Egy átlagos húsdarab. Nincs több álom az ember számára, csak egy állat álma, akit azért tenyésztenek, hogy egy darab hús legyen belõle: elcsépelt, sablonos, félkegyelmû."

Don Juan szavai szokatlan, a tengeribetegséghez hasonló testi reakciót váltottak ki belõlem. Olyan volt, mint ha gyomrom ismét émelyegni kezdene. De a hányinger lényem legaljából, a csontvelõmbõl származott. Önkéntelenül vonaglani kezdtem. Don Juan, vállaimat megragadva, erõteljesen megrázott. Éreztem, amint nyakam elõre-hátra inog don Juan mozdulatainak hatására, míg egyszer csak megnyugodtam, önuralmamat visszanyertem.

"Ezek a ragadozók," folytatta don Juan, "melyek természetesen, szervetlen lények, nem teljesen láthatatlanok a számunkra, mint más szervetlen lények. Azt hiszem, gyerekkorunkban látjuk õket, és mert olyan szörnyûségesek, úgy határozunk, hogy nem gondolunk rájuk. Természetesen elõfordulhat, hogy a gyerekek ragaszkodnak a látványukhoz, de mindenki azon van körülöttük, hogy ne tegyék."



"Az egyetlen választási lehetõség, ami az emberiség számára megmaradt," folytatta, "a fegyelem. A fegyelem az egyetlen elrettentõ eszköz. De a fegyelem alatt nem a szigorú szokásokat értem. Az nem fegyelem, ha felkelsz minden reggel fél hatkor, és addig folyatod magadra a hidegvizet, amíg meg nem kékülsz. A varázslók úgy értik a fegyelmet, mint készséget, hogy higgadtan és derûsen nézzünk szembe a különbségekkel, melyek nincsenek beleszámítva az elvárásainkba. Számukra a fegyelem mûvészet: a végtelennel való szembenézés mûvészete, méghozzá szemrebbenés nélkül, és nem azért, mert érõsek, vagy, mert kemények, hanem, mert telve vannak tisztelettel."

"Mi módon lehet a varázslók fegyelme elrettentõ?" kérdezem.

"A varázslók azt mondják, hogy a fegyelem élvezhetetlenné teszi a tudomás fénylõ burkát a flyerek számára," mondta don Juan arcomat fürkészve, hogy vajon felfedez-e rajtam valami hitetlenkedést. "Az eredmény a ragadozó zavarba ejtése. Egy ehetetlen tudomásburok nem része az észlelésüknek, azt hiszem. Miután összezavarodtak, nem marad más választásuk, mint felhagyni gyalázatos tevékenységükkel."

"Ha a ragadozó egy ideig nem eszi tudomásunk fénylõ burkát," folytatta, "akkor a burok folyamatosan növekedni fog. A végsõkig egyszerûsítve azt mondhatnám, hogy a fegyelmük segítségével, elég távol tartják maguktól a ragadozót ahhoz, hogy lehetõvé tegyék a tudomás fénylõ burkának megnövekedését, a lábujjak szintjénél magasabbra. Amint a lábujjak szintjénél feljebb ér, tovább növekszik egészen a természetes méretéig. Az õsi Mexikó varázslói azt mondták, hogy a tudomás fénylõ burka olyan, mint egy fa. Ha nem metszik, megnõ természetes méretére és térfogatára. Amint a tudomás a lábujjak szintje fölé emelkedik, fantasztikus érzékelések válnak magától értetõdõvé. "Az õsi idõk varázslóinak lenyûgözõ fortélya," folytatta don Juan, "az idegen elme fegyelemmel való megterhelése volt. Rájöttek, hogy ha leterhelik az idegen elmét belsõ csenddel, az elmenekül, teljes bizonyosságot adva ezzel bármely gyakorlónak, aki ezt a mûveletet végrehajtja, hogy az elme idegen eredetû. Az idegen elme vissza fog térni, errõl biztosíthatlak, de nem olyan erõsen. És elkezdõdik egy folyamat, melyben az idegen elme menekülése rutinná válik, mígnem egy napon örökre elmenekül. Egy igazán szomorú napon! Az, az a nap, amikor a saját elgondolásaidra kell hagyatkoznod, ami majdnem nulla. Senki sincs, aki megmondja, mit csinálj. Nincs többé idegen elme, ami diktálja a hülyeségeket, amihez hozzászoktál.



"A tanárom, a nagual Julian, hajdanán figyelmeztette minden tanítványát," folytatta don Juan, "hogy a valódi elme számára, ami tényleg hozzánk tartozik, ez a legnehezebb nap, egy varázsló életében. Ismereteink összességét, az élethosszúságú uralom, félénkké, bizonytalanná és változékonnyá tette. Ami engem illet, én azt mondanám, hogy a varázsló igazi csatája akkor, abban a pillanatban kezdõdik. A többi csupán elõkészület.

Õszinte izgalom fogott el. Többet akartam tudni, és mégis egy különös érzés zajongott bennem, hogy állítsam le magam. Sötét következményekre és büntetésre utalt, mint ha Isten haragja ereszkedett volna rám, amiért megbolygattam valamit, amit maga az Isten keze fedett le. Minden erõmet összeszedtem, hogy kíváncsiságomat gyõzni engedjem.

"Mit-mit-mit értesz azon," hallottam magamat kérdezni, "hogy megterhelni az idegen elmét?"

"A fegyelem végtelenül megterheli a flyerelmét," válaszolt. "Tehát a fegyelmen keresztül, a varázslók legyõzik az idegen telepítményt."

Kijelentése teljesen lesújtott. Úgy véltem, hogy don Juan vagy igazolhatóan elmebeteg, vagy valami olyan megdöbbentõ dolgot mond el, ami lefagyaszt bennem mindent. Észrevettem azonban, milyen gyorsan erõre kaptam, hogy visszautasítsa mindazt, amit mondott. Egy pillanatnyi pánik után nevetni kezdtem, mint ha don Juan valami viccet mondott volna. Még azt is hallottam, amint azt mondom, "Don Juan, don Juan te javíthatatlan vagy!

Úgy tûnt don Juan érti mindazt, amit átélek. A fejét csóválta, és egy gúnyosan kétségbeesett mozdulattal tekintetét az égre emelte.

"Olyan javíthatatlan vagyok," mondta, "hogy adok a flyer elméjének, melyet magadban hordozol, még egy lökést. Felfedem neked a varázslás egyik legrendkívüliebbi titkát. Egy kutatási eredményt, ami a varázslók több ezer évébe tellett, amíg átvizsgálták és bizonyították."

Rám nézett és gúnyosan mosolygott. "A flyerelme örökre elmenekül," mondta, "amikor egy varázslónak sikerül megragadnia a vibráló erõt, ami összetart bennünket, mint energia mezõk kötegét. Ha egy varázsló elég hosszan fenntartja azt a feszültséget, a flyerelme vereséget szenved és elmenekül. És ez pontosan az, amit csinálni fogsz: belekapaszkodsz az energiába, ami összetart téged."



Olyan érthetetlen módon reagáltam, ahogy nem képzeltem volna. Valami ténylegesen remegett bennem, mint ha megrángattak volna. Alaptalan rettegés fogott el, amit azonnal kapcsolatba hoztam vallásos neveltetésemmel.

Don Juan végigmért, tetõtõl talpig.

"Félsz az Isten haragjától, ugye?" mondta. "Nyugodt lehetsz, az nem a te félelmed. A flyer félelme, mert tudja, hogy pontosan azt fogod tenni, amit mondok."

Szavai egyáltalán nem nyugtattak meg. Még rosszabbul éreztem magam. Önkéntelenül rángatóztam és nem találtam módját, hogy abbahagyjam.

"Ne aggódj," mondta don Juan csendesen. "Biztosan tudom, hogy ezek a rohamok gyorsan elmúlnak. A flyerelme képtelen koncentrálni."

Egy perc multán minden megszûnt, ahogy don Juan elõre megmondta. Ha ismét úgy fogalmaznék, hogy rettegtem, az enyhe kifejezés volna. Ez volt az elsõ alkalom az életemben, don Juannal, vagy egyedül, hogy nem tudtam vajon jövök vagy megyek. Fel akartam kelni a székbõl, hogy járjak egyet, de halálosan meg voltam ijedve. Tele voltam ésszerû elõfeltételezésekkel, ugyanakkor, egy gyermeki félelemmel. Lélegezni kezdtem, mélyen, mivel hideg verejtékben úszott az egész testem. Valahogy magamra szabadítottam a legborzasztóbb látványt: elröppenõ árnyékok ugráltak körülöttem, bármerre néztem.

Becsuktam a szememet és pihentettem a fejemet a szék karfáján. "Nem tudom, merre forduljak, don Juan," mondtam. "Ma éjjel, igazán sikeresen összezavartál."

"A bensõdben zajló erõlködés szét akar szakítani téged," mondta don Juan. "Lent, mélyen, tudod, hogy képtelen vagy visszautasítani az egyezséget, hogy egy nélkülözhetetlen részed, tudomásod fénylõ burka, fel legyen szolgálva, mint táplálék, természetüknél fogva felfoghatatlan lények számára. Egy másik részed pedig, minden erejével szembeszáll ezzel a helyzettel.

"A varázslók forradalma," folytatta, "az, hogy visszautasítják az olyan egyezséget, amelyben nem vettek részt. Soha senki meg nem kérdezte tõlem, hogy beleegyezem-e abba, hogy megegyen egy másféle tudomás. Szüleim csak világra hoztak, hogy étel legyek, mint õk, és ez a történet vége."



Don Juan felállt a székérõl és kinyújtóztatta karját és lábát. "Órák óta itt ülünk. Ideje bemenni a házba. Eszek valamit. Akarsz velem enni?"

Visszautasítottam. A gyomrom háborgott.

"Azt hiszem, jobb volna, ha aludni mennél," mondta. "A légitámadás letarolt téged.

Nem kellett kétszer mondania. Az ágyamba omlottam és elaludtam, mint egy hulla.

Otthon aztán, ahogy az idõ telt, a flyerek gondolata, életem fõ komplexusává vált. Eljutottam arra a pontra, amikor úgy éreztem, don Juannak teljesen igaza van. Bármilyen keményen próbálkoztam, nem tudtam cáfolni gondolkodásának tisztaságát. Minél többet gondolkodtam, és beszéltem róla és minél jobban megfigyeltem magamat és az embereket, annál inkább meggyõzõdtem arról, hogy valami képtelenné tesz bennünket mindenféle cselekvésre, és párbeszédre, vagy bármiféle gondolatra, aminek nem az én a gyújtópontja. Engem is és másokat is, akiket ismertem, vagy akikkel beszéltem, csak saját maguk érdekelte. Mivel nem találtam semmi magyarázatot, erre az egyetemes homogenitásra, úgy véltem, hogy don Juan gondolatmenete a legalkalmasabb rá, hogy megvilágítsa a jelenséget.

Olyan mélyem beástam magam legendák és mitológiák olvasásába, amilyen mélyen csak tudtam. Olvasásaim során, észrevettem valamit, amit korábban soha nem éreztem. Minden könyv, amit olvastam, egy legenda, vagy egy mitológia interpretációja volt. Mindenegyes könyvben, egy homogén elme volt kitapintható. A stílus különbözött, de a szavak mögötti hajtóerõ, egyöntetûen ugyanaz volt. Ámbár a téma mindig olyan absztrakt volt, mint a mitológiák és a legendák, a szerzõknek mindig sikerült beilleszteniük néhány kijelentést önmagukról. Egyetlen könyv mögött sem a könyvben meghatározott téma hajtóereje állt, hanem az önkiszolgálás. Soha azelõtt nem éreztem ezt.

Ezt az álláspontomat, don Juan hatásának tulajdonítottam. Feltettem magamnak az elkerülhetetlen kérdést: Befolyásol-e engem don Juan, és azért látom mindezt, vagy tényleg van egy idegen elme, ami diktál mindent, amit teszünk. Elkerülhetetlenül újra belemerültem a visszautasításba, és õrülten libikókáztam, visszautasítástól, elfogadásig, és újra visszautasításig. Valami tudta bennem, hogy amerre don Juan próbál terelni, az egy energetikai tény, de egy másik valami, ami egyenlõ mértékben fontos volt bennem, tudta, hogy mindez csak süket duma. Az erõlködés végeredménye egy nagyon rossz elõérzet lett, olyasvalami, mint amikor egy közeli veszély leselkedik az emberre.

Kiterjedt antropológiai kutatásokat végeztem a flyerekrõl, más kultúrákban, de sehol semmilyen hivatkozást nem találtam. Úgy tûnt, az információ egyetlen forrása ebben a témában, don Juan. A következõ alkalommal, amikor találkoztam vele, azonnal a flyerekrõl kezdtem beszélni.



"Minden erõmmel azon vagyok, hogy ésszerûen közelítsem meg ezt a témát," mondtam, "de nem tudom. Vannak pillanatok, amikor teljesen egyet értek veled a ragadozókat illetõen."

"Összpontosítsd a figyelmedet az elillanó árnyékokra, melyeket ténylegesen látsz," mondta don Juan mosolyogva.

Azt mondtam neki, hogy azok az árnyékok fogják racionális életem végét okozni. Mindenfelé õket látom. Amióta elhagytam a házát, képtelen vagyok a sötétben aludni. A lámpafénynél alvás, egyáltalán nem zavar engem. Abban a pillanatban, hogy lekapcsolom a villanyt, minden ugrálni kezd körülöttem. Sose láttam egyetlen teljes figurát, vagy alakot. Kizárólag elröppenõ fekete árnyékokat.

"A flyerelme nem távozott még belõled," mondta don Juan. "Súlyosan megsérült, és most mindent elkövet, hogy kapcsolatát rendbe hozza veled. De valami örökre leválasztódott benned. A flyer tudja ezt. A valódi veszély az, hogy a flyerelme esetleg gyõzelmet arat, azzal, hogy kifáraszt téged. Az ellentmondást megjátszva, ami a között van, amit õ mond, meg amit én, rákényszeríthet téged, hogy kiszállj a küzdelembõl.

"Látod a flyerelmének nincs versenytársa," folytatta don Juan. "Amikor felvet valamit, egyetért saját felvetésével, és elhiteti veled, hogy csináltál valami érdemlegeset. A flyerelme azt mondja, hogy amit don Juan állít, az teljes képtelenség, majd ugyanaz az elme egyet ért a saját kijelentésével. 'Igen, hát persze, hogy képtelenség,' mondod majd. Így gyõznek le bennünket.

"A flyerek alapvetõ része az univerzumnak," folytatta, "és olyannak kell õket elfogadni, amilyenek. Félelmetesek, és utálatosak. Rajtuk keresztül próbára tesz bennünket az univerzum.



"Az univerzum alkotta, energetikai érzékszondák vagyunk," folytatta, mint ha megfeledkezett volna jelenlétemrõl, "és mivel birtokában vagyunk olyan energiának, aminek tudomása van, olyan eszközök vagyunk melynek segítségével az univerzum önmaga tudatára ébred. A flyerek a kérlelhetetlen kihívók. Nem lehet õket másnak venni. Ha ezt sikerül megoldanunk, az univerzum engedélyezi a folytatást."

Szerettem volna, ha don Juan tovább beszél, de csak ennyit mondott. "A légitámadás befejezõdött a multkor amikor itt voltál; már csak jó sokat tudnál beszélni a flyerekrõl. Itt az ideje egy másféle mûveletnek."

Azon az éjszakán nem tudtam elaludni. A kora reggeli órákban sikerült egy kicsit elszenderedni, amíg don Juan ki nem rángatott az ágyból, hogy gyalogtúrára vigyen a hegyekbe. Errefelé, ahol don Juan élt, a táj körvonalai nagyban különböztek a Sonorai sivatagétól. Don Juan felszólított rá, hogy ne éljem bele magam az összehasonlítás örömébe, mert negyed mérföld gyaloglás után a világ minden helye egyforma.

"A látványosságok autós embereknek valók," mondta, "akik gyorsan száguldanak, anélkül, hogy közben bármi erõfeszítést tennének. A látványosságok megtekintése nem a gyaloglóknak való. Például, ha autóban utazol, esetleg látsz egy hatalmas hegyet, és szépsége lenyûgöz. Ugyanannak a hegynek a látványa nem ugyanúgy fog lenyûgözni, ha akkor nézel rá, amikor gyalog vagy. Másképp fog rád hatni, különösen akkor, ha meg kell másznod, vagy meg kell kerülnöd."

Nagyon meleg volt aznap reggel. Egy száraz folyómederben mentünk. Egy dolog közös volt a Sonorai sivatagban és ebben a völgyben, a milliónyi rovar. A szúnyogok és a legyek úgy vettek körül, mint a zuhanóbombázók, megcélozva a szemem, fülem és orrlyukam. Don Juan azt mondta, ne figyeljek zümmögésükre.

"Ne próbáld õket elhessegetni a kezeddel," jelentette ki keményen. "Szándékozd õket el. Képezz energiakordont magad körül. Légy csöndben, és a benned lévõ csendbõl a kordon felépül. Senki nem tudja, hogyan megy végbe. Ez egy dolog, azon jelenségek közül, melyeket a régi varázslók úgy hívtak energetikai tények. Zárd el a belsõ párbeszédedet. Mindössze ennyi kell hozzá.



"Szeretnék a figyelmedbe ajánlani egy meglehetõsen szokatlan elképzelést," folytatta don Juan, elõttem gyalogolva.

Fel kellett gyorsítanom a lépteimet, hogy közelebb kerüljek hozzá, nehogy lemaradjak valamirõl, amit mond.

"Hangsúlyoznom kell, hogy ez egy furcsa elképzelés, és hogy rengeteg ellenállásba ütközik majd benned," mondta. "Elõre szólok, hogy nem fogod egykönnyen elfogadni. De a tény, hogy az elképzelés furcsa és hátborzongató, nem kell, hogy téged elrettentsen. Társadalomtudós vagy. Így hát az elméd mindig nyitva áll a vizsgálódásra, nem de?"

Don Juan szemtelenül tréfát ûzött belõlem. Tudtam, de nem zavart. Talán annak köszönhetõen, hogy olyan gyorsan ment elõttem, és nekem roppant nagy erõfeszítésembe telt lépést tartani vele, gúnyolódása lepattant rólam. Ahelyett, hogy ingerültté tett volna, megnevettetett. Osztatlan figyelmem arra összpontosult, amit mondott. A rovarok nem zavartak többé, vagy azért mert szántszándékommal létrehoztam magam körül egy energiakordont, vagy azért, mert annyira lekötött, amit don Juan mondott, hogy nem foglalkoztam többé zümmögésükkel.

"A hátborzongató elképzelés az," mondta lassan, szavai hatását felmérve, "hogy úgy tûnik, ezen a földön, minden emberi lénynek ugyanazok a válaszreakciói, ugyanazok a gondolatai és ugyanazok az érzelmei. Úgy tûnik, hogy ugyanarra az ingerre, többé-kevésbé ugyanúgy reagál mindenki. A beszélt nyelv ugyan egyfajta ködbe burkolja ezeket a reakciókat, de ha leválasztjuk róla, akkor kiderül, hogy pontosan ugyanazok a reakciók ostromolnak minden emberi lényt ezen a Földön. Azt szeretném, ha kíváncsivá tenne ez a probléma, természetesen, mint társadalomtudóst, és látni szeretném, hogy szabályszerûen meg tudod-e magyarázni az ilyen mértékû azonosságot."

Don Juan növények sorozatát gyûjtötte össze. Néhányukat alig lehetett látni. Úgy tûnt inkább az algák és mohák világából valók. Tartottam neki a zsákot, és nem beszéltünk többé. Amikor elég növény összegyûlt, visszaindult a házhoz, és olyan gyorsan ment, ahogy csak tudott. Azt mondta, mielõtt túlságosan megszáradnának, meg akarja tisztítani, szét akarja válogatni, és a megfelelõ rendben el akarja tenni õket.

Mélyen elgondolkodtam a feladaton, amit don Juan felvázolt nekem. Azzal kezdtem, hogy megpróbáltam átvizsgálni az agyamat, hátha tudok valami újságcikkrõl, vagy valami okmányról, ami errõl a témáról íródott. Azt gondoltam, kutatómunkát kell végeznem, és úgy határoztam, azzal kezdem, hogy elolvasok minden elérhetõ anyagot az országos levéltárban. Rendszertelen ötletekkel az agyamban lelkesedni kezdtem a témáért és legszívesebben azonnal hazaindultam volna, hogy szívvel, lélekkel hozzáfogjak a feladathoz. De mielõtt a házhoz értünk volna, don Juan leült egy sziklapárkányra, ahonnan jó kilátás nyílt a völgyre. Egy kis ideig nem szólt. Kifulladva nem volt. El sem tudtam képzelni, vajon miért ült le.



"A mai nap feladata számodra," szólalt meg váratlanul, rosszat sejtetõ hangon, "az egyik legrejtélyesebb dolog a varázslásban. Valami, ami a nyelven és a magyarázatokon túl mutat. Ma gyalogolni mentünk, és beszélgettünk is, mert a varázslás misztériumát evilágivá kell tompítani. A semmibõl kell erednie, és a semmibe kell visszatérnie. Ez a harcos-utazók mûvészete: átkelni a tû fokán, észrevétlen. Szóval légy erõs, támaszd meg a hátad ezzel a kõfallal, tartsd magad olyan távol a sziklaszegélytõl, amennyire lehet. Itt leszek melletted, arra az esetre, ha elájulnál, vagy elesnél."

"Mire készülsz don Juan?" Kérdeztem. Rémületem olyan nyilvánvaló volt, hogy észrevettem és halkabbra vettem a hangom.

"Azt akarom, hogy rakd keresztbe a lábad, és lépj be a belsõ csend állapotába," mondta. "Mondjuk, hogy meg akarod tudni, milyen cikkek után kutass, hogy megcáfolhasd, vagy igazolhasd a tételeket, amire, mint akadémikust megkértelek. Lépj be a belsõ csendbe, de ne aludj el. Ez nem egy utazás a tudat sötét tengerén át. Ez látás, belsõ csendbõl."

Kissé nehezen ment nekem a belsõ csend, anélkül, hogy elaludtam volna. Egy majdnem legyõzhetetlen vággyal kellett megküzdenem, hogy el ne aludjak. Sikerült és azon találtam magam, hogy a völgy fenekét nézem, a körülöttem lévõ áthatolhatatlan sötétségbõl. Aztán láttam valamit, ami a csontvelõmig hatolt. Egy hatalmas árnyék szökkent a levegõben, lehetett vagy öt méter átmérõjû, és földet ért egy néma huppanással. Éreztem a huppanást a csontjaimban, de nem hallottam.

"Igazán nehezek," mondta don Juan a fülembe. Bal karomnál fogva tartott, amilyen keményen csak tudott.



Láttam valamit, ami úgy nézett ki, mint egy sárárnyék, ami ide-oda mozog a földön. Majd egy másik hatalmas, vagy tizenöt méteres ugrás, és ismét földet ér azzal a baljóslatú, néma huppanással. Azon küzdöttem, hogy nehogy elveszítsem a koncentrációmat. Meg voltam rémülve, jobban, mint hogy ésszerû magyarázatát tudtam volna adni. Szememet a völgy mélyén ugráló árnyékon tartottam. Aztán hallottam egy roppant egyedi berregést, olyat, mintha egy verdesõ szárny és egy recsegõ rádió hangja elegyedne. A puffanás, ami követte feledhetetlen volt. A csontjaink is beleremegtek - egy óriási fekete árny szállt le a lábunkhoz.

"Ne ijedj meg," mondta don Juan parancsoló hangon. "Tartsd meg a belsõ csendedet, és akkor el fog menni."

Megborzongtam a fejem búbjától a talpamig. Biztosan tudtam, hogy ha nem tartom meg a belsõ csendet, a sárárnyék betakar, mint egy pokróc, és én megfulladok. Magas hangon visítottam anélkül, hogy a sötétséget elveszítettem volna magam körül. Soha ennyire mérges és frusztrált nem voltam. A sárárnyék egy másik ugrással leugrott a völgy aljába. Lábamat ráztam és tovább visítottam. Le akartam rázni magamról, bármi jött is, hogy megegyen. Olyan felfokozottan ideges voltam, hogy elveszítettem az idõérzékemet. Meglehet, hogy elájultam.

Amikor magamhoz tértem, az ágyamon feküdtem don Juan házában. Homlokom köré hideg vizes törülközõ volt csavarva. Forró voltam a láztól. Don Juan egyik nõi társa alkohollal dörzsölte a hátamat, mellkasomat, és a homlokomat, de ettõl sem lettem jobban. A hõség, amit éreztem a bensõmbõl eredt. Düh és tehetetlenség gerjesztette.

Don Juan úgy nevetett, mint ha az volna a világon a legmulatságosabb dolog, ami velem történt. Hatalmas hahoták véget nem érõ sora tört fel belõle.

"Sosem gondoltam volna, hogy ennyire a szívedre veszed egy Flyer látását," mondta.

Karon fogott és a ház mögé vezetett, ahol egy hatalmas kád vízbe mártott, órástul, ruhástul, mindenestül.

"Az órám, az órám!" sikoltoztam.

Don Juan rázkódott a nevetéstõl. "Nem kellene órát viselned, amikor hozzám jössz," mondta. "Most tönkretetted!"

Levettem a karomról és a kád szélére tettem. Eszembe jutott, hogy vízálló és semmi baja nem lehet.

A kádban megmártózás rengeteget segített. Amikor don Juan kihúzott a jéghideg vízbõl, addigra elértem az önuralom egy fokát.



"Az a látvány természetellenes!" hajtogattam újra és újra, mert képtelen voltam rá, hogy bármi mást mondjak.

Don Juan úgy magyarázta, hogy a ragadozó nem valami jóságos. Borzasztóan súlyos, erõteljes, és közömbös. Éreztem, hogy semmibe vesz bennünket. Kétségkívül nagyon régen eltiport, és ahogy don Juan mondta, gyengévé, sebezhetõvé, és szófogadóvá tett bennünket. Vizes ruhámat levetettem, és felvettem egy ponchót, leültem az ágyamra, és sírtam, de nem magamért. Megvolt a haragom, a hajlíthatatlan szándékom, hogy ne hagyjam magam megenni. Embertársaimért sírtam, különösen apámért. Soha addig a pillanatig nem tudtam, hogy olyan nagyon szerettem.

"Soha nem volt egy szemernyi esélye sem," hallottam magamat ismételni újra és újra, mint ha nem az én szavaim lettek volna. Szegény apám, a legfigyelmesebb lény, akit ismertem, olyan gyengéd, olyan tapintatos, és olyan tehetetlen.




 
Hasznos Linkek
 
Melegedj a tüznél
 
Movie Linkek:
 
Érdekes honlapok:
 
Homepages:
 
Zene, klippek:
 

NOTE:

All Pictures belong to the respected artists and movie companies. No money is made in the usage or making of this site. Please support the artists by buying their movies. I do not upload any of these pictures and images. None of these pictures and photos are mine. If Your picture, image or photo is on here and you want it off, email me and I will take it off right away: 

  zen.titusz@gmail.com 

 


Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!    *****    Részletes személyiség és sors analízis + 3 éves elõrejelzés, majd idõkorlát nélkül felteheted a kérdéseidet. Nézz be!!!!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek érdemes belenéznie. Ez csak intelligencia kérdése. Tedd meg Te is. Várlak    *****    Új kínálatunkban te is megtalálhatod legjobb eladó ingatlanok között a megfelelõt Debrecenben. Simonyi ingatlan Gportal