Carlos Castaneda - Az Inxtláni Utazás - részlet " Kocsiba szálltam, s elindultam dél felé, majd keletre, amerre mindig mentem don Juannal. A földút végénél megálltam, majd egy ismerõs ösvényen gyalog feljutottam a fennsíkra. Fogalmam sem volt, mihez fogjak ott. Elkezdtem ide-oda lõdörögni, nyugvóhelyet kerestem. Hirtelen észrevettem balra egy kis részt. Úgy tûnt, mintha a talaj vegyi összetétele lett volna más, mégis, amikor szememet arra a területre irányítottam, semmi látható nem magyarázta a különbséget. Egy-két méternyire álltam, s igyekeztem "megérezni", ahogyan don Juan mindig ajánlotta. Talán egy óráig is mozdulatlanul álltam ott. Gondolataim kezdtek lecsillapodni, míg végül nem beszéltem magamban többé. Ekkor bosszúságérzés fogott el. Ez fõleg a gyomrom tájékára összpontosult, s akkor volt a legerõsebb, ha az említett pont felé fordultam. Taszított, arra késztetett, hogy arrébb menjek. Elkezdtem kancsalítva felmérni a területet, s rövid séta után nagy, lapos kõhöz értem. Megálltam elõtte. Semmi különös nem volt a kõben, ami vonzott volna. Semmiféle furcsa színt vagy fényt nem vettem észre rajta, mégis vonzott. A testem jól érezte magát. Fizikai jó érzést éltem át, s leültem rá. Sokat barangoltam aznap a fennsíkon, és a környezõ hegyekben anélkül, hogy tudtam volna, mit tegyek és mit várjak. Alkonyatkor visszatértem a lapos kõhöz. Tudtam, ha ott töltöm az éjszakát, biztonságban leszek.     Másnap még keletebbre merészkedtem a magas hegyekbe. Késõ délutánra egy még magasabb fennsíkhoz érkeztem. Úgy tûnt, már jártam ott. Tájékozódásképp körülnéztem, de a környezõ csúcsok közül egy sem tûnt ismerõsnek. Miután gondosan megfelelõ helyet választottam, leültem egy meddõ sziklás rész szélére. Itt meleget és békességet éreztem. Megpróbáltam a tökbõl még valami élelmet elõásni, azonban az már üres volt. Ittam egy kis vizet. Langyos volt és kissé poshadt. Úgy gondoltam, most már nincs más hátra, mint visszamenni don Juanhoz, s töprengeni kezdtem, hogy most rögtön elinduljak-e. Hasra feküdtem, és fejemet karomra hajtottam. Nyugtalanság fogott el, s többször helyzetet változtattam, amíg csak nyugat felé nem fordultam. Már alacsonyan járt a Nap, a szemem is elfáradt. Lenéztem a földre, s ott nagy fekete bogarat pillantottam meg. Kavics mögül mászott elõ, testénél kétszer nagyobb trágyalabdát görgetve maga elõtt. Sokáig követtem a tekintetemmel. A rovart, úgy tûnt, nem zavarja jelenlétem, tovább görgette terhét, át a kavicsokon, bemélyedéseken, a kiálló gyökereken és a talaj egyéb kitüremkedésein. Amennyire meg tudtam ítélni, nem volt tudatában annak, hogy én is ott vagyok. Eszembe jutott, nem lehetek tökéletesen biztos abban, hogy nem észleli a jelenlétemet; ezt a gondolatot aztán mások követték, ésszerû összehasonlítások sorozata a rovar világáról és az enyémrõl. Ugyanazon a világon voltunk mind a ketten, mégis nyilvánvalóan nem ugyanaz nekünk a világ. Belemerültem a rovar figyelésébe, csodáltam óriási erejét, melynek segítségével átvitte terhét a köveken és a hasadékokon. Hosszú ideig figyeltem õt, majd a környezõ csönd tudatára ébredtem. Csak a szél zizegett néha a sivatagi bozótos ágai és levelei között. Gyorsan felnéztem, ösztönösen balra fordulva, s halvány suhanó árnyékot vettem ki egy pillanatra a közeli sziklán. Elõször nem tûnt fel, de azután eszembe jutott, hogy a suhanás tõlem balra volt. Ismét gyorsan odafordultam, s tisztán láttam az árnyékot a sziklán. Mintha az árnyék menten lecsúszna a földre, és a talajba szívódna, mint a tinta az itatóspapírba. Borzongás futott végig a hátamon. Eszembe jutott, hogy a halál figyel engem is és a bogarat is.     Ismét a bogár után kutattam, de már nem tudtam fellelni. Gondoltam, elérkezett a célállomásához, s a földi lyukba pottyantotta terhét. Arcomat sima kõre fektettem. A bogár mély lyukból jött elõ, s arcomtól arasznyira megállt. Úgy tûnt, engem néz, s egy pillanatra azt éreztem, hogy tudatába került az én jelenlétemnek, talán épp úgy, mint én vagyok tudatában a halálom jelenlétének. Megborzongtam. Nem is különbözött tõlem annyira ez a bogár! A halál árnyként cserkészett mindkettõnkre a szikla mögül. Különleges mámor öntött el. Egyenlõk voltunk, én és a bogár! Egyikünk sem volt jobb a másiknál. A halálunk egyenlõvé tett. Oly erõsen hatott át az emelkedett öröm, hogy sírni kezdtem. Igaza volt don Juannak! Mindig is igaza volt. Fölöttébb titokzatos világban élek, mindenki máshoz hasonlóan titokzatos lény, mégsem fontosabb a bogárnál. Megtöröltem a szememet, s ahogyan a kezem fejével dörzsöltem, emberi alakot vettem ki, vagy valami olyasfélét. Tõlem jobbra volt, vagy ötven méternyire. Felültem, és erõltettem a szememet. A Nap már majdnem a látóhatárra ért, sárgás ragyogásától nem láthattam tisztán. Különös zúgást hallottam ekkor, mintha távoli sugárhajtású gép búgása lett volna. Ráfigyeltem: a hang elõször hosszú, fémes sivítássá változott, majd részegítõen dallamos hanggá lágyult. A dallam mintha a villanyáram rezgését követte volna. Az a kép ötlött fel bennem, hogy két feszültséggel töltött gömb közeledik egymáshoz, vagy két feltöltött fémkocka dörzsölõdik egymáshoz, s amikor teljesen egymás mellé érnek, jókora puffanással lenyugodnak. Ismét erõltettem a szememet, és igyekeztem az elõlem rejtõzõ embert kivenni, de csak valami sötétséget láttam a bokrok elõtt. Kezemmel árnyékoltam a szemem. Azonnal megváltozott a napfény ragyogása, s rájöttem, hogy az elõbb csak optikai csalódást láttam, az árnyak és a levelek játékát.     Elfordítottam a tekintetemet, s akkor prérifarkast pillantottam meg. Nyugodtan ügetett a mezõn. Körülbelül ott volt, ahol az elõbb az emberi alakot sejtettem. Vagy ötven métert haladt déli irányba, majd megállt, megfordult, s felém kezdett jönni. Egyet-kettõt kurjantottam, hogy elijesszem, de csak jött tovább. Egy másodpercig ijedtség fogott el. Felmerült bennem, hátha veszett, s már azon járt az eszem, hogy köveket gyûjtsek arra az esetre, ha rám támadna. Amikor már csak három-négy méterre lehetett az állat, észrevettem, hogy egyáltalában nem izgatott, sõt, ellenkezõleg; nyugodtnak és félelem nélkülinek látszott. Egyre lassult, s alig másfél méterre tõlem megállt. Néztük egymást, majd még közelebb húzódott. Barna szeme tiszta és barátságos volt. Leültem a kövekre, és mellettem ott állt a prérifarkas, kis híján megérintett. Én csak hüledeztem. Még sohasem láttam ilyen közelrõl vadon élõ prérifarkast, s az egyetlen, ami hirtelen eszembe jutott, az volt, hogy beszélek hozzá. Valahogy úgy kezdtem, mintha barátságos kutyához szólnék. És erre – úgy tûnt – a prérifarkas válaszolt nekem! Egészen biztosan mondott valamit. Kissé összezavarodtam, de nem volt idõm az érzéseim elemzésére, mert a prérifarkas ismét "mondott" valamit. Nem mintha olyan szavakat hallottam volna tõle, amilyeneket az emberek szoktak formálni; inkább olyan érzésem volt, mintha beszélne. Ahhoz sem hasonlított azonban ez az érzés, amit a gazdájával valamit közlõ háziállat kelt. A prérifarkas csakugyan átsugárzott egy gondolatot, s ez az üzenet valami mondathoz hasonló formában jött meg. Én azt mondtam neki: "Hogy vagy, prérifarkaska?", és úgy észleltem, hogy az állat így válaszolt "Köszönöm, jól. És te?" Majd megismételte a mondatát, mire talpra ugrottam. Az állat meg sem moccant. Még csak meg sem riadt a hirtelen ugrásomtól. Továbbra is barátságosan, tisztán nézett. Hasra ereszkedett, s fejét oldalra hajtva azt kérdezte: "Mitõl félsz?". Leültem vele szemben, s életem legfurcsább beszélgetése zajlott le közöttünk. Végül megérdeklõdte, hogy mit keresek itt. Elmondtam, azért jöttem ide, hogy "a világot megállítsam". A prérifarkas erre azt mondta: "Que bueno!"5 s ekkor rájöttem, kétnyelvû. Mondataiban a fõnevek és az igék angolul voltak, de az összekötõ részek és az indulatszavak spanyolul. Átfutott az agyamon, hogy chicano6 prérifarkassal beszélgetek. Elkezdtem hahotázni az egész ügy lehetetlenségén, s szinte görcsökben fetrengtem a nevetéstõl. Ekkor taglózott le az esemény valószínûtlensége, s elmém szédülni kezdett. A prérifarkas felállt, s szemünk találkozott. Farkasszemet néztem vele. Úgy éreztem, szeme valósággal húz, s egyszer csak az állat szivárványszínben kezdett tündökölni. Mintha elmém egy tíz évvel azelõtti esemény emlékét játszotta volna vissza, amikor pejot hatása alatt tanúja voltam annak, hogyan változik egy közönséges kutya felejthetetlen, szivárványszínû lénnyé. Mintha ez a prérifarkas váltotta volna ki ezt a visszaemlékezést, s a korábbi esemény emléke rávetült volna alakjára; a prérifarkas mozgó, folyékony fénylénnyé vált. Fényessége elkápráztatott. El akartam takarni kezemmel a szememet, hogy megvédjem, de képtelen voltam megmozdulni. Valami meghatározatlan részemet mélyen érintette ez a fénylény, testem pedig oly különleges, leírhatatlan meleget és jó érzést élt át, hogy valósággal kirobbantam erre az érintésre. Teljesen hatalmába kerített az élmény. Nem éreztem a lábamat, sem testem többi részét, mégis valamitõl egyenesen álltam.       Fogalmam sincs, meddig maradtam ebben a helyzetben. Ezalatt a fényes prérifarkas és a dombtetõ, amin álltam, elolvadt. Nem voltak gondolataim, érzéseim. Minden kikapcsolt, és szabadon lebegtem. Hirtelen, mintha valami megütötte volna testemet, majd ugyanez körbevett és felélesztett. Ekkor tudatára ébredtem, hogy a Nap rám süt. Halványan ki tudtam venni nyugaton a távoli hegyláncot. A Nap már szinte a látóhatár alá bukott. Egyenesen belenéztem, s akkor látni kezdtem a világ szálait. A szó szoros értelmében mindent átszövõ, fénylõ fehéres vonalak tüneményes bõségét láttam magam körül. Egy darabig azt hittem, csak a Nap fényét töri meg a szempillám. Pislantottam, s tovább néztem. A vonalak állandók voltak, körülöttem mindenre vagy rávetítõdtek vagy keresztül jöttek rajta. Megfordultam, és megvizsgáltam e rendkívüli új világot. A vonalak láthatóan állandók maradtak, hiába néztem el a Naptól. Szinte végtelennek tûnt az idõ, amit mámorosan a dombtetõn töltöttem, noha az egész esemény talán csupán néhány percig tartott, talán csak addig, amíg a Nap elérte a látóhatárt. Nekem mégis végtelennek tûnt ez az idõ. Mintha valami meleg és nyugtató áradt volna a világból is, a testembõl is. Tudtam, titokra bukkantam. Olyan egyszerû volt! Ismeretlen érzések áradata öntött el. Még soha életemben nem éltem át ilyen isteni jókedvet, ilyen békét, ilyen mindenre kiterjedõ megértést, mégsem voltam képes a felfedezett titkot szavakba, vagy akár gondolatokba önteni. De a testemben megvolt. Ekkor vagy elaludtam vagy elájultam. Amikor ismét magamhoz tértem, a sziklákon hevertem. Felálltam. A világ olyan volt, amilyennek rendesen látni szoktam. Sötétedett, s gépiesen a kocsim felé indultam. "