1961. július 16. Vasárnap

Egész délelõtt kövér mókusra hasonlító rágcsálókat figyeltünk; don Juan vízipatkánynak nevezte õket. Felhívta a figyelmemet arra, hogy rendkívül gyorsan el tudnak menekülni a veszély elõl, de van egy borzasztó szokásuk: miután otthagyták a ragadozót, megállnak, sõt, akár egy kõre is felmásznak, hátsó lábukra állnak, körülnéznek, és tisztítani kezdik a bundájukat.

– Nagyon jó a szemük – figyelmeztetett don Juan. – Csak akkor mozdulhatsz, amikor éppen futnak, tehát meg kell tanulnod kiszámítani, mikor torpannak majd meg, mert ekkor neked is meg kell állnod.

Belemerültem a megfigyelésbe. A nap folyamán olyan sokat láttam, amitõl egy vadász a kezét dörzsölte volna örömében. És végül majdnem minden alkalommal ki tudtam számítani a mozgásukat.

Don Juan ezután megmutatta, hogyan kell csapdát készíteni. Elmagyarázta, hogy a vadásznak sokáig kell figyelnie táplálkozó- és búvóhelyüket, hogy megállapíthassa, hova helyezze csapdáit; ezután éjszaka felállíthatja õket, és a következõ nap csupán rájuk kell ijesztenie, s azok fejveszetten menekülve, a kelepcéjében kötnek ki.

Botokat szedtünk és kezdtük összeállítani a csapdákat. Én már majdnem végeztem az enyémmel, és izgatottan töprengtem, vajon beválik-e, amikor don Juan hirtelen megállt, bal csuklójára pillantott, mintha karórájára nézne – bár ilyet sohasem hordott és kijelentette, hogy az órája ebédidõt mutat. Éppen egy hosszú vesszõt próbáltam karikába görbíteni. Gondolkodás nélkül letettem a többi vadászfelszerelésem közé.

Don Juan kíváncsi arckifejezéssel nézett rám, majd ebédidõt jelzõ gyári kürt süvöltését utánozta. Nevettem. A hang tökéletes volt. Elindultam felé, és észrevettem, hogy rám mered. A fejét rázta.

– A fenébe is! – fakadt ki.

– Mi a baj? – kérdeztem.

Megint kiadott egy hosszú, süvöltõ gyári kürtölést.

– Vége az ebédnek – mondta. – Folytatódik a munka!

Egy pillanatig zavarban voltam, de aztán arra gondoltam, hogy tréfál, talán azért, mert nem is volt semmink, amit megebédelhettünk volna. Annyira belemerültem a rágcsálók figyelésébe, hogy elfeledtem, nincs elemózsiánk. Újra fölvettem a vesszõt, és megpróbáltam meghajlítani. Egy pillanat múlva don Juan ismét megszólaltatta a "kürtjét".

– Itt az ideje, hogy hazamenjünk! – jelentette be. Megvizsgálta képzelt óráját, és rám kacsintott.

– Öt óra van – mondta, mintha titkot árulna el. Azt hittem, hirtelen elege lett a vadászásból és mára be akarja fejezni az egészet. Mindenemet letettem, és kezdtem készülõdni a visszatérésre. Rá sem néztem. Feltételeztem, hogy õ is összeszedi a holmiját. Amikor kész lettem, felnéztem és láttam, hogy törökülésben ül egy méternyire.

– Kész vagyok – mondtam. – Felõlem akármikor indulhatunk.

Felkelt, majd felmászott egy kõre. Másfél-két méternyire állt a talajtól, onnan nézett rám. Két kezével tölcsért formált a szája elõtt, és nagyon hosszú, éles hangot adott ki. Olyan volt, mint egy gyári kürt felerõsített hangja. Teljes körben megfordult, miközben ezt a süvöltõ hangot hallatta.

– Mit csinálsz, don Juan? – kérdeztem.

Azt mondta, jelt ad az egész világnak, hogy mindenki menjen haza. Teljesen megrökönyödtem. Nem tudtam megállapítani, tréfál-e, vagy egyszerûen megbuggyant. Merõn néztem, és próbáltam összekapcsolni viselkedését valamivel, amit esetleg elõtte mondott. Egész délelõtt alig beszéltünk, nem emlékeztem semmi érdemlegesre.

Még mindig a kõ tetején állt. Rám nézett, elmosolyodott, és ismét kacsintott. Rémület fogott el. Don Juan kezébõl megint tölcsért csinált, és újból hosszú sípoláshoz hasonló hangot hallatott.

Azt mondta, reggel nyolc óra van, és újra elõ kell vennem az eszközeimet, hiszen egy teljes nap áll elõttünk.

Ekkorra már teljesen összezavarodtam. Félelmem pillanatok alatt megsokszorozódott, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy elfussak a helyszínrõl. Don Juant õrültnek gondoltam. Már épp menekülni akartam, amikor lecsúszott a kõrõl, és mosolyogva odajött hozzám.

– Azt hiszed, megõrültem, ugye? – kérdezte.

Elmondtam, hogy kiszámíthatatlan viselkedésével a frászt hozta rám.

Közölte, hogy egyenlõen állunk. Nem értettem. Gondolataimat teljességgel elmebetegre emlékeztetõ viselkedése foglalta el. Elmagyarázta, hogy szándékosan akarta rám hozni a frászt kiszámíthatatlan viselkedése súlyosságával, õ ugyanis az én kiszámítha-tó viselkedésem súlyosságától mászik a falra. Hozzátette, hogy az én szokásaim éppolyan elmebetegek, mint az õ kürtölése.

Megdöbbenve jelentettem ki, hogy egyáltalán nincsenek szokásaim, sõt, szerintem éppen egészséges szokásaim hiánya miatt zûrzavaros az életem.

Nevetett, és mutatta, hogy üljek le mellé. Titokzatos módon ismét átalakult az egész helyzet. Mihelyt beszélni kezdett, ijedtségem eltûnt.

– Mik a szokásaim? – kérdeztem.

– Mindent megszokásból csinálsz.

– De hát nem mindenki ilyen?

– Nem mindenki. Én nem megszokásból csinálom, amit csinálok.

– Mi váltotta ki ezt az egészet, don Juan? Mit tettem vagy mondtam, amitõl ezt csináltad?

– Aggódtál az ebéd miatt.

– Nem szóltam semmit; honnan tudod, hogy aggódtam?

– Minden délben aggódsz az evés miatt, minden este hat körül és minden reggel nyolc óra tájékán – mondta gonosz vigyorral. – Akkor is aggódsz ezekben az idõpontokban, ha nem vagy éhes. Pusztán meg kellett fújnom a sípomat, hogy megmutassam a szokásokhoz ragaszkodó szellemedet. Szellemedet külsõ jelekhez idomították.

Szemében kérdéssel meredt rám. Nem tudtam védekezni.

– Lassan már a vadászatból is megszokást csinálsz – folytatta. – Máris kialakítottál egyfajta idõbeosztást; megvan, hogy mikor beszélsz, mikor eszel, mikor alszol el.

Nem tudtam mit mondani. Életemben mindent arra a mintára építettem, amelyet don Juan evési szokásaim kapcsán felhozott. Mégis erõsen úgy éreztem, hogy életem kevésbé alapul megszokáson, mint e legtöbb barátomé és ismerõsömé.

– Sokat megtudtál a vadászatról mostanra – folytatta don Juan. – Könnyen rájössz hát, hogy a jó vadász elsõsorban egyvalamit tud – ismeri a zsákmánya szokásait. Ettõl válik jó vadásszá. Ha eszedbe jutna, hogyan kezdtelek beavatni a vadásztudományba, talán megértenéd, mire célzok. Elõször megtanítottalak csapdát készíteni és állítani, majd megtanítottam a keresett vad szokásait, végül pedig kipróbáltuk, beválik-e a csapda ilyen körülmények között. Ezekbõl a részekbõl áll a vadászat. Most a legutolsó, és messze a legnehezebb lépést kell megtanítanom neked. Talán évek telnek el, mire elmondhatod, hogy megértetted, és vadász lettél.

Don Juan szünetet tartott, mintha idõt adna nekem. Levette a kalapját és a megfigyelt rágcsálók tisztálkodó mozdulatait utánozta. Roppant mulatságosnak tûnt nekem. Kerek fejével éppen úgy festett, mint egy ilyen rágcsáló.

– A vadászlét nemcsak abból áll, hogy állatokat ejtünk csapdába – folytatta. – Egy valamirevaló vadász sem azért ejt zsákmányt, mert kelepcét állít, vagy mert ismeri a zsákmánya szokásait, hanem azért, mert saját magának nincsenek szokásai. Ebben rejlik az elõnye. Egyáltalán nem olyan, mint a szigorúan megszabott szokású, kiszámítható furcsaságokat mûvelõ állatok, amelyekre vadászik; õ szabad, folyékony, kiszámíthatatlan.

Don Juan állítása mesterséges, irracionális eszményképnek tûnt számomra. El nem tudtam képzelni szokások nélküli életet. Õszintén akartam válaszolni, nemcsak bólogatni vagy ellenkezni. Úgy éreztem, hogy sem én, sem más nem valósíthatja meg azt, amire gondol.

– Nem érdekelnek az érzéseid – válaszolta. – Csak úgy válhatsz vadásszá, ha eltörlöd a szokásokat az életedbõl. Jól megy neked a vadászat. Gyorsan tanultál, és most láthatod, hogy ugyanolyan könnyen kiszámítható vagy, mint a zsákmányod.

Kértem, hozzon megfogható példákat.

– A vadászatról beszélek – mondta nyugodtan. – Tehát olyasmire gondolok, amit az állatok tesznek; hogy hol esznek; hol, hogyan, mikor alusznak; hol nevelik fel a kölykeiket; hogyan járnak. Ezekre a szokásokra hívom fel a figyelmedet, hogy a saját magad hasonló szokásai tudatosodhassanak benned. Megfigyelted a sivatagi állatok szokásait. Meghatározott helyen esznek és isznak, meghatározott ponton építenek maguknak búvóhelyet, meghatározott módon hagyják meg a nyomukat; a jó vadász valójában minden cselekedetüket elõre láthatja vagy kitalálhatja. Amint már korábban is említettem, az én szememben úgy viselkedsz, mint a zsákmányod. Valamikor nekem is felhívta erre a figyelmemet valaki, nem vagy hát egyedül vele. Mindnyájan úgy viselkedünk, mint az állatok, amelyekre vadászunk. És ez nyilvánvalóan éppúgy valaki vagy valami más zsákmányává tesz minket. Na már most, a vadász ezzel tisztában van, és arra törekszik, hogy õ maga ne legyen többé zsákmány Érted, mit mondok?

Ismét kifejeztem véleményemet, mely szerint javaslata megvalósíthatatlan.

– Idõbe telik – mondta. – Elkezdheted például azzal, hogy nem ebédelsz minden egyes nap déli tizenkettõkor.

Rám nézett, és jóindulatúan mosolygott. Mókás arckifejezése megnevettetett.

– Azonban egyes állatok hollétét lehetetlen kinyomozni – folytatta. – Vannak bizonyos szarvasfélék például, amelyeket egy szerencsés vadásznak életében talán egyszer útjába vezérelhet a sors.

Don Juan hatásszünetet tartott, és áthatón nézett rám. Úgy tûnt, kérdésre vár. Nem volt mit kérdeznem.

– Mit gondolsz, mitõl olyan különlegesek és megtalálhatatlanok? – kérdezte.

Nem tudtam mit mondjak, megvontam hát a vállamat.

– Attól, hogy nincsenek szokásaik! – mondta, mintha nagy titkot fedne fel. – Ettõl csodalények.

– Minden szarvasnak aludnia kell éjjel – vetettem ellen. – Ez nem szokás?

– Hogyne, ha a szarvas mindig ugyanabban az idõben és ugyanott alszik. De ezek a csodalények nem így viselkednek. Egyszer még te magad is meggyõzõdhetsz errõl. Talán az lesz a sorsod, hogy egész életedben egy ilyen lényt kergess.

– Mit értesz ez alatt?

– Szeretsz vadászni. Talán egyszer, valahol a világon keresztezi utad egy csodalényét, és utána indulsz. A csodalény nem akármilyen látvány! Nekem szerencsém volt, és egyszer utamba akadt egy. Találkozásunk elõtt már sokat elsajátítottam a vadászatból, s ezt gyakoroltam is. Egyszer a közép-mexikói hegyek sûrû erdejében hirtelen éles füttyentést hallottam. Ismeretlen jelenség volt számomra; a vadont rovó kóborlásaim sok éve alatt egyetlenegyszer sem hallottam ilyen hangot. Nem találtam a forrását; úgy tûnt, mintha egyszerre több különbözõ helyrõl jönne. Azt hittem, talán ismeretlen állatcsorda vagy -csapat vesz körül.

Még egyszer meghallottam a szívfájdító füttyszót; úgy tûnt, mintha mindenhonnan jönne egyszerre. Ekkor jöttem rá, mekkora szerencsém van. Tudtam, hogy csodalény van a közelemben. Azzal is tisztában voltam, hogy a csodaszarvas tudatában van mind a köznapi emberek, mind a vadászok szokásainak.

Nagyon könnyen ki lehet találni, mit csinál ilyen helyzetben egy köznapi ember. Mindenekelõtt, félelme azonnal zsákmánnyá változtatja. Miután zsákmánnyá vált, két dolgot tehet. Vagy menekül, vagy felveszi a harcot. Ha nincs nála fegyver, rendszerint a nyílt terület felé rohanva, menti az életét. Ha van fegyvere, elõkapja, és vagy a helyszínen megmerevedve, vagy a földre lapulva vár.

A vadász viszont, amikor a vadonban cserkél, sohasem jelenik meg sehol anélkül, hogy kifigyelte volna a számára kedvezõ pontokat, tehát azonnal fedezékbe húzódik. Félrevezetésként esetleg földre ejti, vagy ágra akasztja a poncsóját, aztán elbújik, és vár a vad következõ mozdulatára. Ezért a csodaszarvas jelenlétében egyiket sem tettem, hanem gyorsan fejre álltam, és csendben pityeregni kezdtem. Igazi könnyek jöttek a szemembõl, és oly sokáig sírdogáltam, hogy már majdnem elájultam. Hirtelen enyhe fuvallatot éreztem; valami szimatolta a hajamat a jobb fülem mögött. Oda akartam fordítani a fejemet, hogy megnézzem, mi az, de elvesztettem az egyensúlyomat, és a földre zuttyantam. Ahogy felültem, ragyogó lényt láttam rám meredni. A szarvas rám nézett, én mondtam neki, hogy nem bántom. Õ pedig beszélt velem.

Don Juan abbahagyta a mesélést, és rám nézett. Akaratlanul is elmosolyodtam. A beszélõ szarvas fogalma enyhén szólva hihetetlenül hangzott számomra.

– Beszélt velem – vigyorgott don Juan.

– A szarvas beszélt?

– Beszélt bizony!

Don Juan felállt, és felvette összecsomagolt vadászszerszámait.

– Valóban beszélt? – kérdeztem hüledezõ hangon.

Óriási nevetés volt a válasz.

– Na, és mit mondott? – kérdeztem félig-meddig tréfából. Azt hittem, ugrat. Egy pillanatig hallgatott, mintha visszaemlékezni próbálna, majd amint beszélni kezdett, felderült az arca.

– Azt mondta a csodaszarvas: "Szervusz, barátom!" – számolt be a történtekrõl don Juan. "Szervusz!" – válaszoltam én. Aztán megkérdezte: "Miért sírsz?" Azt feleltem: "Mert szomorú vagyok." Ekkor a csodalény odajött a fülemhez, és olyan tisztán, ahogy én beszélek most, azt mondta: "Ne légy szomorú!"

Don Juan merõn nézett a szemembe. Pajkosság csillant meg a tekintetében. Harsányan nevetni kezdett.

Azt mondtam, ez a szarvassal folytatott beszélgetés elég buta volt.

– Mit vártál? – kérdezte, még mindig nevetve. – Indián vagyok.

Humora annyira földöntúli volt, hogy együtt kellett nevetnem vele.

– Nem hiszed, hogy a csodaszarvas beszél, ugye?

– Sajnálom, de egyszerûen nem hiszem, hogy ilyesmi lehetséges – mondtam.

– Nem csodálom – nyugtatott. – Fene dolog ez.