A harcos

A lány túl ügyes volt ahhoz, hogy elkapják. Kecsesen szökellt a háztetőkön, kezében aznapi zsákmányával, egy értékes, drágakövekkel kirakott karddal. A harcos, akitől elrabolta már nem használta a fegyvert. Túl öreg volt ahhoz, hogy jól forgassa, olyan jól ahogy hajdanán mikor ő volt a legjobb a városban. A lány nem ismerhette ebből az időből. Fiatal volt még, bár anyja, akinek sok férfival volt dolga, biztosan említette, erre már nem emlékezett pontosan.
Kislánykorában mindig nevetett azon a sok sörszagú, kopasz pojácán, akik az anyjával henteregtek. A pojáca az anyja szavajárása volt és ő mindig így gondolt a férfiakra. Lehet, hogy az öreg harcos is vendégeskedett Lady Isabell szállásán?
Fiona lassabb tempóra váltott. Már nem kellett attól tartania, hogy valaki üldözi, nem eredt senki a nyomába. Megérzései azt súgták, az öreg még mindig alszik.
Beletúrt sötét, kisfiúsan rövidre nyírt hajába. Ahhoz képest, hogy egyes úri hölgyek hogyan bűzlöttek, a lány feltűnően tiszta volt. Finnyás anyja sokszor figyelmeztette a mosdásra, amikor Fiona piszkosan, sárosan bejött a bordély mögötti kertből, ahol a többi gyerekkel játszott. Azóta sok év telt el, a lány azonban megtartotta ezt a szokást.
Egy fekete-fehér foltos kutya poroszkált a kihalt utcán, amikor Fiona lenézett a tetőről. A lány éppen azt fontolgatta, hol másszon le a ház tetejéről amikor sötét ruhás férfi lépett ki az egyik épület kapuján. Hosszú fekete haja a háta közepéig ért, oldalán dísztelen kard lógott. A loncsos kutya lassan odasomfordált a férfihoz, aki gyengéd szeretettel hajolt le az állathoz. Fiona megbabonázva figyelte a jelenetet, ahogy a kutya félénken odatartja a fejét a férfi térdéhez, ő pedig tenyerét ráfekteti az állat nyakára. A lány nem értett az állatokhoz, de mindig elbűvölte az a tisztaság és bizalom ami belőlük áradt.
Fiona lassan, hangtalanul leült. Könnyen ment neki a várakozás. Hozzászokott már, hogy néha órákat tölt a magasban. Miközben ücsörgött, az öreg ember járt a fejében. Soha nem tudta megszokni, hogy ebből él. Szerette a veszélyt, és minduntalan csiszolgatta tehetségét. Egyre nehezebb feladatokat vállalt, egyre magasabbra mászott és kockázatos vállalkozásait próbálta eltitkolni a Vak elől.
A Vak a tolvajok vezetője volt, sajátos módszereivel kivívta társai csodálatát és kiérdemelte a közöttük oly ritka bizalmat. Fura figura volt. Fiona szerette a maga módján az öreget. Kicsit másnak tartotta mint a férfiakat általában, talán mert öreg volt és rá nézve veszélytelen. Állandóan fiatal fiúk vették körül, akikről úgy hírlett, sokkal többet tesznek annál, mint hogy elkészítik az öreg lábvizét.
A lány nem volt tapasztalt ezen a téren, ám a gazdagok házából zsákmányolt könyvek mindegyikét elolvasta. Még az anyja tanítgatta a betűk ismeretére, amit Fiona különös örömmel fogadott. A vele egykorú gyerekek nem szerették a könyveket, de Fiona nem akart hozzájuk hasonlítani. Anyja házában is sokszor találkozott fiatal fiúkkal, akik az asszonyok által kivénhedt kecskéknek nevezett népséggel enyelegtek. A Vak játszadozása ártatlan szórakozás volt néhány más tolvaj ízléstelen mókáihoz képest.
A vezér kedvelte a lányt. Sokszor bízta meg nehéz feladattal, ami nála a bizalom jele volt. Ám ez a mostani küldetés érthetetlen volt Fiona számára. Legutóbb a városi bíró házából kellett elhoznia egy pecsétgyűrűt, amit a sok őr miatt igencsak meg kellett terveznie. Az alvó öregember túlságosan veszélytelen volt ehhez képest.
A feketehajú férfi hirtelen felegyenesedett, a kutya hegyezni kezdte a füleit, és Fiona is észrevette a feléjük közeledő asszonyt. A nő hajlott hátú, vénséges anyókának látszott a félhomályban, sötét kendőjét reszkető kezével szorította össze. Jobbjában egy nehéz kardot cipelt, szakasztott mását annak amit Fiona ezen az éjszakán lopott el az öreg harcostól.
A fiatal férfi döbbenten várta be az anyókát, aki lassú léptekkel haladt el a lekushadó kutya mellett. Az érdeklődve figyelte a jelenetet, felbátorodva megszagolta az asszony szoknyáját, aki mosolyogva tekintett le az állatra. A férfi tekintete megakadt a díszes kardon. A nő nagy nehezen felemelte a fegyvert és odanyújtotta a harcosnak.
Fiona meglepve nézte a jelenetet, a férfi döbbent arcát, az idős asszony reszketeg kezében tartott drága kardot és a kutya ütemesen doboló loncsos farkát. Az idő megállni látszott egy pillanatra, a kép bevésődött a lány lelkébe, megragadta az érzékeit, kiélesítette a hallását. Úgy érezte, ő is ott áll valahol az utcán, az emberek közelében és várja, hogy továbblépjen a pillanat.
A fekete hajú férfi kinyújtotta kezét a fegyver felé és olyan lágyan és szeretettel érintette meg, mint az előbb a kutyát. A fém érintése Fionát is elkápráztatta. Hosszú, vékony ujjai között szorította a kardot, úgy tartotta mint a férfi azt a másikat. A veszéllyel nem törődve, lassan a lány is kihúzta a díszes hüvelyből, és miként a férfi, ő is várakozón tekintett az öregasszonyra. A nő szóra nyitotta a száját, de suttogva kiejtett szavainak foszlányait csak a szél sodorta Fionához.
Egy távoli vidéket említett, ahonnan a fegyver származott, majd az idő kerekéről beszélt és a végtelenről, meg a sors szabta feladatról és az igazi hősökről, akik kissé elképzelhetetlennek tűntek Fiona számára. Képzeletében a hősök mindig nagyszájú férfiak voltak, akik csak hencegnek és fogdossák az asszonyok farát. Akik nem jók másra, csak a boros kupa emelgetésére és kockázásra a városi fogadóban.
A férfi figyelmesen hallgatta az anyókát. Hatalmas termetével, kezében az értékes karddal és a lábához törleszkedő erős kutyával most valóban úgy nézett ki mint egy igazi hős. Fiona megérezte a belőle áradó erőt. Egy pillanatra behunyta szemeit, és elképzelte magát amint ő is ott harcol a férfi oldalán. Az igazságért és az ártatlanokért...

***

Mikor legközelebb kinyitotta a szemét, Fiona még mindig a háztetőn feküdt. Keze már teljesen elgémberedett, de még ekkor is szorította a kardot. Arcán fájdalmas nyomokat hagytak a tetőre szóródott kavicsok, amikre ráborulva aludta át az éjszakát.
Csodálkozva nézett le a magasból, amikor megpillantotta az idős, hosszú fehérhajú férfit. Fekete köpenyben, egyenes háttal állt a ház kapujában, szemében végtelen nagy szomorúsággal. A lány felismerte a benne tomboló érzéseket, észrevette a halvány boldogságot is és az elmúlt, de nem elvesztegetett ifjúság felett érzett ábrándozást.
A kard mintha nevetett volna Fiona kezében, mikor a lány megérezte a karján felfutó, zsibongó energiát, és eszébe jutott a lelkébe vésődő éjszakai kép.
Amikor visszatért az idős harcos házához, oldalán a karddal és karjában egy fekete-fehér foltos kutyakölyökkel, dobogó szívvel kopogott be a kapun. Majdnem elfutott, mire az öregember ruganyos lépteit meghallotta az ajtó túloldaláról, ám valami mégis visszatartotta. Furcsa érzés volt. Egyszerre megnyugtató és különös dolog, visszahozni a drága fegyvert amit ellopott. Vajon megérti-e a harcos?
Fiona már felkészült a legrosszabbra, mire az öreg kitárta a kaput és csodálkozva meredt a fiatal lányra, a kardra, majd a kutyakölyökre. A lány felé nyújtotta a fegyvert és letette lábaihoz a kutyát. A kis állat odasomfordált a férfihoz, aki gyengéd szeretettel hajolt le hozzá. Fiona megbabonázva figyelte a jelenetet, ahogy a kölyök boldogan csimpaszkodik a férfi csizmájába, ő pedig tenyerét lágyan ráfekteti az állat nyakára.
Az idő megállni látszott egy pillanatra, a kép bevésődött a lány lelkébe, megragadta az érzékeit, kiélesítette a hallását. Fiona nehéz szívvel várta, hogy továbblépjen a pillanat...

-Nayah-