Én, a Névtelen -egy kelta bárd- lépek ím elétek e kései órán, hogy eldaloljam népem nagyjait...
S midőn majd súlyos korok árnyain elmerengve lassan felétek száll dalom, emlékezzetek meg rólunk régiekről kik úgy haltunk, éltünk, szerettünk mint ti most, kik felé lágyan, apró lélek-lángként lebegve száll dalom...
Harcosokról szól az ének, mert harcos korban éltem én s mit most itt nektek elregélek biz isten így volt- vagy szakadjon rám az Ég!
Midőn dicső portyáról érkezve a győztes harcos sereg megtért honába oly hosszú idő után, tiszteletükre s a társaság végett nagy mulatság vette kezdetét a szokás jogán. Ki asszonynép ajakával, ki kupájával váltott édes csókokat a vígasság tetőfokán, mint az már lenni szokott -kiváltképp Beltane felé- az év jobbik felének egyik bársonyos napján... Midőn elkészült az étel, mi vadkansült volt -nem meglepő- hozzáállt a bölcs felosztani, kinek-kinek mi őt megillető.
Kié lészen a lába?- kérdé az agg.
Enyém-felelte rá az Ékesszóló, vagyis Ard Rí, a királyok legjobbika. Ki ismeri rangom tudhatja már, ez a falat mi engem legjobban illető.
Kié lészen a combja?-szólt újra a bölcs öreg.
Enyém- szólt kedvesen a király legelső asszonya. Ez a rész, mi engem illett, az elsőt az asszonyok között.
Hát kié lészen a fej?- tette fel újfent a kérdést az emberünk.
Enyém- felelte rá egy hajtó. Hát nem én lennék a legjobb a hajtók között?
Nem úgy-kiáltott fel egy másik vakmerő. Én vagyok a legjobb hajtó, a fej már ezért is engem illető.
Biz ám, te ékes beszédű, csalfa kábító, asszonynép hiszi rólad mit állítasz, figyelmezz az én szavamra. Hát én vagyok legjobb a hajtók között!-kiáltott közbe a harmadik.
Midőn már három heves, próbára váró jelölt akadt, szélvészként indultak a kocsik, bajára annak ki majd a végén alulmarad. Hajtottak mint fújó bika, kinek útjába beállani vétek, ám csak nem dőlt el a viadal. Mind egyforma gyorsak, ügyességük határtalan, főhet feje a nézőseregnek, ha igazságot akar.
Ki lészen már ki részesülne vadkan fejében -s nem jogtalan- eldöntendő a nagy vitát, a három hős újfent próbát akar.
Birkózzunk s ki ölre jön velem, biztos csúfos kudarcot vall.-kiálta hetykén az egyik termetes.
S több se kellett a másodiknak, hát rögtön teperte őt. Nyögve s kiáltva vetették ám által egymást mulató társaik feje fölött, de csak nem juthattak közelebb a drága disznófőhöz.
De akkor végül hát szólt a harmadik-Kár lészen az erőtökért pojácák, nem győztök sosem. Lássuk, erőtök felér-e a medvékkel. Tudtok-e halat fogni patakból, mint karmos mancsú barátunk.
Tudunk biz-felelte rá amaz a kettő, s menten, hogy bizonyítsa el is szaladt.
Messze a jó dús patak-mosolygott ekkor ő- elhűl a disznó míg visszaérnek, kérdezz újra öreg, s én újra felelhetek.
Hát azon ne múljon fiam -ki csalafintább vagy az isteneknél- hát szóljon ki jogot formál a disznó fejére.
Látván a próbát a többieknek nem volt kedve hajtók legjobbikával küzdeni, így ő kapta meg a főt, biz ő, szólási sorban a harmadik.
Kié lészen hát végül a farok?-kérdé az ősz vigyorgó ábrázattal -tudván előre mire számítsanak- harcosok közül jöjjön a legjobb -kiáltá fennen a mulató sokadalomnak. Hát erre felálltak sorban ki nem vén, nem asszony, s nem apró gyerek, csődültek számlálatlanul. Várták tehát -egymást szapulva- a próbát, látva bizony, egy farokra nézve, számuk kissé soknak tűnik.
Villogtak a kardok, izmok feszültek egymásnak, roppant erők- míg számuk fogyatkozott, a legyőzöttek pedig röhögve ültek vissza jó boroskupájuk oltalmazó ölére ráhajolva. A bennmaradtak egyre jobban, mint puccos madarak rikoltoztak egymás felé.
Mondd komám, ki tette arcodon e csúf vágást, mi még szinte alig hegedt?
S felel rá akkor a másik-Biz én voltam komám, midőn a részeg kábulatban egy gyökérbe megbotlottam én.
Nem úgy te ember, nemzetségem súlyos átoka- riposztozott az előbbi hős. Én voltam, én -az istenekre- mikor múltkor veled játékból harcoltam a dombtetőn.
Imígyen folytatódott, ki tud nagyobbat mondani, míg végre ki legtovább bírta erejét -kezében a disznófarokkal- leülhetett büszke asszonyok karélyába, övezve sok cimbora diadalmas mámorától s majd süketen az énekmondók dicsőítő dalától.
Mikor mindenki megkapta jussát -mi többiek, kik nem ily nemes rangokra s tettekre lettünk hivatottak mint az első, a legnagyobb férfi s az asszonya, a legjobb hajtó és a harcosok bajnoka- elfogyasztottuk mi is a nekünk adatott sültet s hozzá jó borral öblítettük le torkunk.
Midőn már éppen álmos szemekkel bújtunk volna vackainkba, nagy ordítás verte ki szemünkből az áldott kellemes álmot. Két buta tökfej, még mindig egymással pörölve, kezükben egy-egy csúszós hallal épp, akkor fordult felénk.
Büszke alakja megtört a két éji vadásznak, de arcukon diadalmas mosoly virult. Meghoztuk, életünk árán- lódította az egyik, s mivel nem figyelt eléggé a balga, kezéből hala kicsúszva földre került.
A másik látva a cimbora kárát harsány röhögésre fakadt, s midőn társa nyúlott képén nem látszott a megértés mosolya, erősen s barátin a hátára csapott a jó cimbora.
Nézd te buta, társam az oktalanságban, feladatunk annyira megfogott, nem vettük észre ép eszünkkel, a hajtók gyöngye rajtunk így kifogott.
Üdvözöljük eszét, ki a legjobb a legjobbak között, s figyeljünk arra hogy legközelébb, ha nem miénk lenne a várt győzelem a viadalban, akkor se üssön meg a guta...
Így történt hát barátim, pont úgy, hogy elbeszéltem.
Bár tanulságot ne keressetek -talán csak azt, hogy többet ésszel- majd akkor jusson eszetekbe, midőn élen akartok járni a harcosok között...
Most búcsúzom hát, történetem ezzel véget ért.
Én szóltam hozzátok az idők homályából, a Névtelen -egy kelta bárd-, hogy halljátok hírét dicső koromnak.
Hol harcos volt mindenki ...a fegyver, a szó, a dal, a varázslat s a büszke szabadság harcosa...
Mindannyian ezek vagyunk -az Élet Harcosa- testünk s lelkünk bármely korban is játsza dicső csatáját.
Biz isten így van, vagy szakadjon rám az Ég!

Lejegyezve
az Úr 1997. esztendejének hideg októberi havában
öt nappal Samhain előtt

-Nayah-