Az Ego kicsiny világa ;-)
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Elfelejtettem a jelszót
 
Olvasgatom...
 
 
társalgó
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 
Site Meter


moon phases
~ Harcosok
~ Harcosok : A gladiátorok izgató halála

A gladiátorok izgató halála

  2007.05.12. 09:16

„Képzeljünk el magunknak egy csomó embert,
láncra verve, egytõl egyig halálra ítélve;
naponta kivégeznek közülük néhányat a
többi szeme láttára, akik pedig életben
maradnak, a maguk sorsát látva társaikéban,
fájdalommal, reménytelenül bámulják
egymást, és várják, mikor következnek õk.
Ez az emberi sors.”

(Pascal: Gondolatok, 199. töredék)

A kései köztársaságban és az egymás követő császárok uralma alatt a hatalom birtokosai semmibe vették semmibe az emberi életet, és elképesztő, látványosságként bemutatott gyötrelmeket agyaltak ki alattvalóik szórakoztatására. A nyilvános, minden morális megfontolást nélkülöző kegyetlenkedés nem kis mértékben járult hozzá a vallási átalakuláshoz, az egyistenhit eszméjének rohamos elterjedéséhez.

 


XX. századi gladiátorok
A kivégzés az antikvitásban (ahogy később is, a középkorban és a kora újkorban is) soha nem volt az áldozat és a hóhér „magánügye”, hanem feltételezte a nézőközönséget, mely aktív részt vállalt „élet és halál drámájában”. A tömérdek életet követelő cirkuszi játékok mágnesként vonzották a közönséget, a városi polgárok tömegeit, melyek ily módon maguk is „bűnrészessé” váltak a rabszolgatartásra épülő, és az emberi élet értékét látványosan semmibe vevő rendszer fenntartásában.
 
A gladiátorokat, hogy küzdelmük a legnagyobb örömet okozza a nézőknek, éppen úgy megtanították meghalni, mint harcolni. A közönség az önfegyelmet becsülte a legtöbbre, azt, ha a halálra váró harcos legapróbb mozdulatainak is tökéletesen ura maradt. Ha egy gladiátor erre nem volt képes, nemcsak önmagára, de az egész közösségre szégyent hozott, mert a nézők úgy érezték, őket is sérti meg a gyöngeségével.
 
Cicero így írt: „Gyűlöljük a gyenge, könyörgő gladiátorokat, akik kinyújtott kézzel kunyerálnak az életükért.” De a bátorság önmagában nem volt elég. Cicero is hangsúlyozta, hogy a gladiátornak az utolsó pillanatban is uralkodnia kell a reflexein: kezét nem szabad a nyaka vagy az arca elé kapnia, nem szabad összerándulnia, fejét félrehúznia a halálos csapás előtt.
 
Oda kell tartania a torkát az ellenfélnek, ahogy tanították neki, sőt, ha kell, nyakához kell illeszteni a kardot, mely a fáradtságtól reszket a győztes kezében, „teljes testtel” kell fogadnia a döfést. A gladiátorok feltett sisakkal haltak meg. Ha levetik, saját, emberi arcukat mutatták volna, a játékot rontva el vele, ugyanis a közönség nem azonosulhatott volna kellőképpen a „személytelen” küzdőkkel, márpedig ez volt a viadalokat kísérő küzdelmek legfőbb forrása. Ugyanakkor a párviadalra kényszerítettek sisak nélkül gladiátorokat, retiariusokat is, akiknek arcát haláltusa közben a tömeg figyelhette.
 
Fel lehet tenni a kérdést: köze volt-e a gladiátorviadaloknak a szexualitáshoz? Freud terminológiája szerint az életösztön és a halálösztön, s az őket megszemélyesítő istenek, Erosz és Thanatosz erősen kötődik egymáshoz, s ez az antik Rómában sem volt másképp. Egyértelműen erre utal, hogy a legelőkelőbb római hölgyek versengtek a viadalra készülő, legszebb gladiátorok kegyeiért. Meglátogatták őket a szállásukon és jelentős összegeket fizettek a felügyelőknek, hogy néhány órára kettesben maradhassanak velük. „Hódításaikkal” széltében-hosszában dicsekedtek az előkelő társaságokban, férjeik pedig, akiknek hitvesük hűségénél sokkal fontosabb volt, hogy megtartsák a császár kegyét, elnézték feslettségüket.
 
T

Előfordult, hogy a legelőkelőbb római méltóságok feleségei kaptak hajba a gladiátorok szállásán, azon veszekedve, ki ért oda előbb, kinek jutnak a gladiátorok utolsó percei a halálos viadal előtt. Miután pedig ezek a nők fenékig ürítették az izgalom és a gyönyör poharát, végignézték, amint alkalmi kedveseik a szemük láttára halnak meg. Sőt előfordult, csak azért a halálukra szavaztak, nehogy életben maradjanak, és a vetélytársaikat boldogítsák… De lehet-e ezen a perverz romlottságon csodálkozni, amikor tudjuk, hogy egyes császárok feleségei, például a hírhedt Messalina, képes volt a császári testőrség valamennyi tagját boldogítani, csak azért, hogy, hogy viselkedésén megbotránkozzanak?


Pelle János - IPM

Capitolium. Az ókorban a vallási élet központja volt. Az egykori szenátori palota ma a városháza. Itt található a gyõzedelmes Róma istennõjének szobra, aki kezében gömböt tartva figyelmeztet: Róma uralja a világot.

A Spartacus-féle rabszolgafelkelés

- A capuai gladiátor iskola lakói lázadtak föl, élükön Spartacus

- Spartacus észak felé vonul, el akarja hagyni Itáliát.

- Majd váratlanul Padus(Pó) völgyéből váratlanul visszafordul

- Róma ellen vonul

- Rómában M. Licinius Crassus praetor kezd sereget szervezni, A senatus visszarendelte Hispániából Pompeiust, Thrakiából pedig Lucullust.

- Spartacus és sereg dél felé halad, megkísérli az átkelést Szicíliába (2-szer) de nem sikerül

- A döntő összecsapásra i.e. 71-ben Apuliában kerül sor, ahol a felkelők nagy része, köztük Spartacus is meghal.

- A fogságba esett rabszolgák nagy részét keresztre feszítik a Rómából Capuába vezető úton

- A rabszolgák feletti győzelem után Pompeius és Crassus egyaránt consul akar lenni.

- De a senatus félt a hatalmuktól így egyiket sem támogatta.

- A két rivalizáló férfi így kiegyezik egymással, felveszik a kapcsolatot a popularisokkal és i.e. 70-ben mindketten consulok lesznek.

-----------------------------------

AZ IGAZI SPARTACUS

Bármily kegyetlenül verte le Publius Rupilius konzul a szicíliai rabszolgalázadást (i. e. 136-132), a forradalom hullámai csak nagyon nehezen ültek el, s a lázadás alig három évtized múlva újra fellobbant; és bízvást elmondhatjuk, hogy a nagybirtokosok garázdálkodásával együtt járó agrármozgalmak, a kisbirtokosok eladósodása és szegényparaszti, úgyszólván rabszolgasorba jutása állandóan felszínen tartotta a földkérdést.

Tiberius Gracchus (i. e. 132) korlátozni akarta a nagybirtokot, hogy a kisparasztok olcsó földbérlethez jussanak: agyonverték. Öccsét, Gaiust, ugyanez a sors érte (i. e. 121.). Az agrármozgalmak egyre szították a tömegek forradalmi hangulatát, úgyhogy a vakmerő és hosszan tartó rabszolgalázadások kétségtelenül ebből a forrásból is táplálkoztak. Érdekes, hogy a szicíliai Eunus lázadása majdnem pontosan egyidejű Tiberius Gracchus forradalmi fellépésével, és Gaius Gracchus végzete is akkor teljesedik be, amikor Eunus rabszolgaseregét tönkreverik, és magát a vezért is elfogják.

Eunus, a varázsló

Lehetséges, hogy a római agrármozgalmak siettették a szicíliai rabszolga- és kisparasztforrongások kirobbanását, és olyan atmoszférát teremtettek, amelyben ezek a forradalmi elemek vérszemet kaphattak; azonban egyébként történelmileg nem voltak összefüggésben egymással.

Eunus forradalmának története valóságos romantika. Szicília áldott földje abban az időben alig néhány nagybirtokos kezében volt, s ezek annyira kizsákmányolták a földet is, rabszolgáikat is, a kisparaszt bérlőket is, hogy valósággal éhkoppon tartották őket: sem ruhát, sem élelmiszert nem adtak nekik megfelelő mennyiségben, úgyhogy a rabszolgák bandákba verődtek, és rendszerint a szomszéd nagybirtokokat fosztogatták. A történetírók sűrűn emlegetnek egy Damophilosz nevű nagybirtokost, akinek a rabszolgái legyilkolták a magányos utasokat, bandákban támadták éjjelenként a majorokat, kifosztották a tanyákat, villákat, és megölték az ellenállókat. Vakmerőségük egyre nőtt, a nagybirtokosok már nem mertek a tanyájukon lakni, és nem mertek utazni.

Nemegyszer maguk a gazdáik fegyverezték fel őket, úgyhogy már ekkor félelmetes volt arra gondolni, hogy ha ezek egyszer a gazdáik ellen fordítják a fegyverüket, milyen mészárlás kezdődhetik. A rabszolgáknak különösen Damophiloszra fájt a foguk.

Ezek a rabszolgák javarészt szíriai eredetűek voltak, s a nagybirtoknak mindenesetre legedzettebb, legjobb, legerősebb munkásai. Annyi bizonyos, hogy gyűlölték gazdáikat, és a keserves igát mindenképpen szerették volna lerázni, csak arra vártak, hogy valaki kezébe vegye a lázadás ügyét. Ezt a vezért is megkapták, a szíriai Eunus személyében.

Ennek az Eunusnak valósággal mágikus hatalma volt a rabszolgatömegek fölött, úgy viselkedett, mint egy próféta; hirdette, hogy álmában kinyilatkoztatásokat kapott a rabszolgák jövőjéről, úgyhogy hitele a hiszékenyek közt egyre nőtt. Lassanként már nem is jósolgatott, hanem közölte a tömegekkel, hogy közvetlen összeköttetésben van az istenekkel, s ezentúl már csak láng- és szikraesőben adott kinyilatkoztatást. Nagy halom dióhéjat gyújtatott meg, s ebben a tűzben, pattogásban és szikrasziporkázásban lenyűgözte és meghódította a vakon bízó babonás tömegeket.

Az említett Damophilosz azonban végsőkig feszítette a húrt, rabszolgáit naponta megkínoztatta, sőt felesége, Megallisz, minden csekélységért kegyetlenül megbüntette őket. A végsőkig elkeseredett rabszolgák most Eunustól kérdezték meg, vajon megengedik-e az istenek a lázadást. Eunus elérkezettnek látta az idejét, s azt felelte, hogy nemcsak megengedik, hanem meg is parancsolják, mégpedig azonnal.

A forradalom akkor kezdődött, amikor Eunus vezetésével mindössze négyszáz rabszolga rajtaütött Enna városán, elfoglalta, és irtózatos kegyetlenséggel kirabolta, feldúlta, az urakat pedig halomra mészárolta. A városi rabszolgák is sorra megölték gazdáikat, utánuk pedig a többi polgárt. De bosszújuk akkor lett teljes, amikor sikerült egyik villájában elfogni Damophiloszt és feleségét. Behurcolták őket a városba, gúnyolták, bántalmazták, majd a színházba kísérték, amely már tele volt rabszolgákkal, mert látványosan és ünnepélyesen akartak bosszút állni gazdájukon. Damophilosz egy óvatlan pillanatban meg akart szökni, mire azonnal megfojtották. Megalliszt pedig a nők kínozták halálra, s végül ledobták egy toronyból.

A győzelmes rabszolgák Eunust királlyá kiáltották ki, és ő az I. Antiokhosz nevet vette fel, a szíriai királyok nevét, népét pedig szíreknek nevezte. Tervszerűen készültek a háborúra, az egész előkészületet alvezére, az ügyes és tehetséges Achaeusz irányította, aki egyúttal a legjobb harcos is volt: három nap alatt hatezer embert fegyverzett fel; ezekkel és a hozzájuk csatlakozott nagy tömeggel dúlt, fosztogatott, s az ellene küldött csapatokat sorra megverte. Ekkor már tízezer harcosa volt.

Csakhamar a szigetnek más pontjain is fellángolt a lázadás: az agrigentumi ötezer főnyi lázadó rabszolga-hadseregnek Kleón volt a vezére, s most egyesült Eunus seregével. Szinte hihetetlen, de ez a sereg rövid idő alatt 200 000 főnyire szaporodott, s a leverésükre küldött római vezéreket egymás után tönkreverték. És lázadásuknak az a súlyos következménye is volt, hogy Rómában, Praenestében (Palestrina), Sinuessában (Bagni di san Rocco) ezrével lázadtak fel a rabszolgák, de birodalomszerte lázadó bandák alakultak, és már-már általános rabszolgalázadás fenyegette Rómát. A tartományok lázadásait sikerült elfojtani, de Szicíliában a rabszolga-hadsereg egymás után foglalta el a városokat; győzelmeik után irtózatos kegyetlenséggel bántak el a légiók katonáival, kezüket, lábukat levagdosták, foglyot egyáltalán nem akartak, az elfogott urakat színházi bohóckodásra kényszeríttették.

Az árulás

Rómának azonban nemcsak hadserege volt, hanem éppen elég ügyes és ravasz kémje és ügynöke is. Eunust csak árulással lehetett legyőzni, és Rómának sikerült megvásárolnia azokat az árulókat, akik Rupilius konzul seregeit titokban bebocsátották mind a két erősségbe, Ennába és Tauromeniumba (ma Taormina). Kleónt elfogták, s a bántalmazások következtében napok alatt meghalt; öccsét élve fogták el, de ez visszatartotta lélegzetét, és megfulladt. Az elfogott rabszolgákat ledobálták a toronyból, úgyhogy valamennyi szörnyethalt. Eunus azonban kíséretével a sziget belsejébe, a hegyekbe menekült, ahol bőven volt jó búvóhely. Mikor legszűkebb környezete látta, hogy nincs remény a menekvésre, kölcsönösen megfojtották egymást. Jellemző, hogy maga Eunus hogyan viselkedett ebben a tragikus helyzetben: mikor már mindenki elhagyta, mindössze négy rabszolgáját vette maga mellé (mert természetesen ő is tartott rabszolgákat): egy szakácsot, egy cukrászt, egy fürdőst és az udvari bolondot; ezek voltak legfontosabb személyiségei királyi udvartartásának. Ezekkel egy mély völgyben rejtőzött el, de a rómaiak elfogták, azonban nem ölték meg, hanem szűk börtöncellába zárták, ahol lassú halállal kellett elpusztulnia.

Ezek után Rupilius elfoglalta Tauromenium kikötőjét és a lázadók fegyverraktárát, üldözte és összefogdosta a szétszórt rabszolgákat, úgyhogy már minden szervezett ellenállás lehetetlenné vált. Rupilius Rómában kis diadalmenetet (ovatio) tartott: rendes diadalmenetet nem engedélyezhettek neki, mivel a rabszolgákon aratott győzelem nem számított dicsőségnek.

Azonban hiába verte le Rupilius a lázadást, Szicíliában még hosszú évtizedekig megmaradt a lázadásra mindig kész rabszolga ellenség.

Spartacus, a gladiátor

A Spartacusról ránk maradt ókori tudósításokban összefonódik a történelem a legendával. Sallustius, a történetíró (i. e. 86-34), részletesen megírta Spartacus lázadását római történelmében, de ez az írásműve javarészt elveszett. Legrészletesebben Plutarkhosz (46-120) tudósít Spartacus lázadásáról, és egyúttal úgy látszik, az ő tudósítása a leghitelesebb. Azonban sem az ő műve (Crassus életrajza), sem a Hadrianus császár idején élt Florus és Appianosz történetírók ránk maradt töredékei nem tartalmaznak megbízható adatokat Spartacus csatáinak színhelyéről és idejéről. Tehát nagyjában a történelmi kritika által hitelesnek elfogadott néhány adatból kell felépítenünk és megmagyaráznunk Spartacus forradalmának keletkezését, értelmét és célját.

Ennek az úgynevezett gladiátorháborúnak a hőse Spartacus, Capuában, az ottani gladiátorkaszárnyában tartózkodott Cneius Lentulus Batiatus mester parancsnoksága alatt, aki a vele együtt odakerült kelta és trák hadifoglyokat a gladiátorművészetre edzette és előkészítette. Ez a Batiatus, mint minden gladiátoredző, kegyetlenül bánt a kaszárnya lakóival, úgyhogy ezek végső elkeseredésükben összebeszéltek, és szökést terveztek.

A nem hiteles történelmi adatok alapján megrögződött a köztudatban az a hagyomány, hogy Spartacus trákiai eredetű volt, sőt a legenda még azt is hozzátette, hogy trák királyi családból származott, és hogy akkor, amikor eladták, kígyó tekergődzött a feje köré, ez pedig az ókoriak babonája szerint annyit jelentett, hogy csodálatos dolgok fognak vele történni.

Ha lehántjuk a mondáról ezeket a romantikus elemeket, akkor kiderül, hogy Spartacus csakugyan trák volt (thrax), csakhogy nem trákiai királyi sarj, hanem az úgynevezett trák gladiátorfajta egyik képviselője. A gladiátoroknak többféle fajtája volt egy-egy kaszárnyában kiképzésen; voltak úgynevezett retiariusok, vagyis hálósok, akik hihetetlen ügyességgel kapták el hálójukkal ellenfelük fejét, földre rántották, és ekkor már könnyen elbánhattak vele; voltak úgynevezett laqueariusok: ezek tőrrel küzdöttek; legteljesebb fegyverzetük volt a hoplomachusoknak: rostélyos sisak, páncél, karpáncél, lábpáncél, úgyszólván állig föl voltak fegyverezve; voltak samnitok, akik viszont egyenes karddal harcoltak, és csak mellükön és jobb lábukon volt páncél; voltak gallusok, kerek pajzzsal és könnyű fegyverzettel; voltak mirmilliók, rostélyos sisakkal, jobb kezükön karpáncéllal, erős bőrövvel derekukon, pajzzsal és bal lábukon páncéllal. A thrax gladiátorfajtának a fegyverzete görbe kard volt, jobb kezükön karpáncél, bal kezükben négyszögletes kis pajzs, derekukon erős bőröv, lábukon lábpáncél. Ilyen thrax gladiátor volt Spartacus, és ebből az elnevezésből származott a mondának az az adata, hogy trák királyi sarj volt.

Nos, mikor a szövetkezett rabszolgák ki akartak törni, néhány áruló leleplezte a tervüket, s kétszáz elszánt gladiátor közül százharmincat vagy levágtak az őrök, vagy elfogtak, úgyhogy csak körülbelül hetvennek sikerült megszöknie. Nincs pontos tudósításunk arról, hogy honnan szereztek fegyvereket, és hogyan hajtották végre első sikeres vállalkozásaikat. Midőn a gladiátorkaszárnyából kitörtek, a capuai katonai parancsnok azonnal csapatokat küldött üldözésükre, de ezek nem boldogultak velük: a szökött gladiátorok visszaverték a katonai csapatokat. Hamarosan száz meg száz tanyai és házi rabszolga csatlakozott hozzájuk, és az egész sereg a Vezúvnak vette útját. Egyik vezérük Spartacus volt, a másik a vakmerő kelta Krixosz, a harmadik pedig Oinomaosz; ez az utóbbi mindjárt az elején elesett.

A felelőtlen hagyomány éppen a trák legenda alapján úgy tartotta, hogy Spartacus a szökött rabszolgákkal együtt hazájába, Trákiába akart visszatérni, erre azonban semmiféle kézzelfogható adatunk sincs. Mégsem lehetetlen, hogy a rabszolgák első és eredeti célja az volt, hogy visszaszerezzék szabadságukat, és mindegyik visszajusson hazájába, ahonnan elhurcolták. Ez magában véve nem is volt lehetetlen terv, hiszen Itália hosszú tengerpartja és rengeteg rejtett kikötője módot adhatott arra, hogy ladikokon, bárkákon, hajókon, megszökjenek.

Győzelmi mámor

A lázadó seregnek azonban el is kellett tartania magát, tehát mindjárt kezdettől fogva kirabolták a környék birtokait és birtokosait, s így szereztek élelmiszereket. A környéken óriási volt a rémület, úgyhogy a hatóság kénytelen volt erős csapatot küldeni ellenük, ha nem akarta, hogy egyre szélesebb területek rabszolgái lázadjanak föl, és csatlakozzanak Spartacushoz.

Az első hadsereget Claudius Glaber tábornok vezette; háromezer katonájával körülzárta a Vezúvot, és szemmel tartotta az egyetlen utat, amelyen a hegyre menekült Spartacus-sereg megszökhetett volna. Ekkor újra jelentkezik a legenda, és elmondja, hogy a Vezúv oldalait borító szőlőskertekből lenyesték a venyigéket, kötelet fontak belőlük, és a hegynek egyik meredek oldalán leereszkedtek. De nemcsak kiszabadultak az ellenséges gyűrűből, hanem Glaber seregét hátba is támadták, meg is szalasztottak, és táborát elfoglalták; így nemcsak rengeteg fegyver jutott a lázadók kezébe, hanem a siker hírére megint sok ezer ember tódult Spartacus táborába, úgyhogy serege veszedelmesen megduzzadt.

A másik vezér, Varinius, ugyancsak háromezer főnyi sereggel indult Spartacus ellen, de alvezéreit és őt is tönkreverték a lázadók; egyik alvezérét majdnem a fürdőben fogták el, csak nagy nehezen tudott menekülni, de a lázadók utolérték és megölték. Maga a vezér kénytelen volt mindenét, még a lovát is az üldözők kezében hagyni, és sok apró csatározás után csak a puszta életét sikerült megmentenie.

Varinius a vereség után nem mert személyesen elmenni Rómába, hanem a helyettesét küldte jelentéstételre. Mivel katonáinak egyik része nem tért vissza csapattestéhez, másik része pedig megtagadta a szolgálatot, és igen sok beállt Spartacus hadseregébe, Varinius kénytelen volt erősítéseket kérni. Négyezer főnyi seregével újra megtámadta Spartacust, akinek a serege gyengébb volt, felfegyverzése is hiányosabb: bőrrel bevont fűzfavessző pajzs és fanyelű dárda, tűzben edzett heggyel. A győzelem mégis Spartacusé lett, mert egy éjjel, bámulatosan kieszelt hadicsellel, egész seregével együtt észrevétlenül és nyomtalanul eltűnt a római vezér elől. A siker lázában a vakmerő Krixosz azonnal vissza akart fordulni és megtámadni a meglepett római vezért, de Spartacus nem engedte. Seregével elvonult Campania határhegyein át a pásztorkodó rabszolgákhoz, s ezekkel egyesült; de ekkor már nem lehetett megfékezni embereit, mert a lázadók szabad folyást engedtek bosszújuknak; raboltak, kegyetlenkedtek, és végighömpölyögtek az egész síkságon, úgyhogy a hozzájuk sodródott rabszolgákkal és kisparasztokkal már hétezer főnyi sereg követte Spartacust. A sereg feldúlta a nagyvárosokat is, mint Nola, Nuceria (Nocera) és a hozzájuk tartozó területeket. A veszély olyan óriási volt, hogy a szenátus (i. e. 72) négy légiót, vagyis körülbelül 24 000 embert küldött a rabszolgalázadás végleges elfojtására. Csakhogy ekkor Spartacus serege már 40 000 főnyi volt, ebből 30 000 az ő személyes parancsnoksága, 10 000 pedig Krixosz vezérlete alatt. Ez a Krixosz-sereg el is vált gall és germán csapataival a főseregtől, és vakmerőn megtámadta a rómaiakat. Azonban pórul járt. Apuliában a Garganus (ma Gargano) hegy közelében a római vezér megverte a vakmerő Krixoszt, aki maga is elesett, és seregének kétharmad része elpusztult.

A mutinai fordulat

Spartacus óvatosabb volt; előbb az egyik konzullal ütközött meg Samnium tartomány területén, de tudta, hogy a légiókkal szemben sokáig nem tarthatja magát; ezért az volt a terve, hogy áttör a Padus (Pó) síkságára, átkel az Alpokon, és onnan hazabocsátja a lázadókat hazájukba, Galliába, Germániába és Trákiába. Csakhogy ennek a tervnek több akadálya volt: először is a saját emberei idegenkedtek a nagyszabású vállalkozástól, másodszor Lentulus konzul északon útját állta, a másik két római vezér pedig a hátát fenyegette. Ekkor mutatkozott meg Spartacus hadvezéri kiválósága: előbb megsemmisítő vereséget mért Lentulusra, aztán megverte a másik két római vezért. A győzelem után gyászünnepet rendeztek az elesett Krixosz emlékére, úgyhogy több száz római hadifogolynak meg kellett vívnia egymással életre-halálra.

Most tehát sikerülhetett Spartacusnak az áttörés északra, Gallia Cisalpina (a mai Észak-Itália) felé, el is jutott Mutina (Modena) városáig, s ott megverte Cassius Longinus prokonzul tízezer főnyi seregét.

Hatalmas győzelem volt ez, és a Spartacus-katonák valósággal megmámorosodtak a sikertől; most már egész Itáliát a maguk zsákmányának tekintették, semmi áron sem akartak távozni Itáliából, és kényszeríttették Spartacust a visszatérésre. Attól tartottak, hogy győzelmes csapataival most már Róma ellen vonul, úgyhogy a két konzul Picenum tartományban megütközött vele, de a rómaiak megint súlyos vereséget szenvedtek. A történetírók becslése szerint ekkor volt Spartacus sikerei csúcspontján, és ekkor már 60 000 főnyi serege lehetett; ha túlzás is ez a becslés, annyi bizonyos, hogy ez a sereg végigrabolta egész Itáliát, a légiók már nem mertek szembeszállni vele, és oly kétségbeesett volt a helyzet, mint Hannibál betörése idején.

Ebben a döntő pillanatban, 72 őszén, végre Marcus Licinius Crassus (i. e. 115-53) vette át a légiók főparancsnokságát. Ez az ember egyetlen jó tulajdonsággal rendelkezett: mérhetetlenül gazdag volt, úgyhogy vagyona révén mindent elért, amit akart; nemcsak a cenzori méltóságot kapta meg, hanem tagja lett az első triumvirátusnak, sőt a konzuli méltóságot is elnyerte. Egyáltalán nem volt hadvezér; ennek az elpuhult milliomosnak semmiféle katonai képzettsége nem volt, de voltak kiváló alvezérei, úgyhogy hadianyagot és katonát annyit szerezhetett, zsoldot pedig oly bőven fizethetett, hogy a hadvezéri siker feltételeit is meg tudta teremteni. Hadjárata hat hónapig tartott, a 71. év tavaszán befejezte a rabszolgaháborút, mégpedig döntő győzelemmel.

A vég kezdete

Miután Spartacus északról visszavonult, Lucania tartományban ütötte fel főhadiszállását, jobb fegyverekről gondoskodott, és szigorúbban fegyelmezte hadseregét. Crassus kiküldte egyik alvezérét, hogy kerülje meg Spartacus seregét, de ez az alvezér parancsa ellenére ütközetbe bocsátkozott, és Spartacustól súlyos vereségét szenvedett. Crassus büntetésből megtizedeltette azt a csapatrészt, amely elsőnek futamodott meg a csatából. Eközben Crassusnak sikerült egy 10 000 főnyi Spartacus-sereget úgy megvernie, hogy ebből 6000 ember elesett, 600 fogságba került, maga Spartacus pedig kénytelen volt Itália legdélibb csücskébe, a Szicíliával szomszédos Bruttiumba visszavonulni.

És most mutatkozik meg az az eszmei-politikai összefüggés, amely a szicíliai és itáliai rabszolgalázadások közt kétségtelenül felismerhető: Spartacus ebben a pillanatban arra gondol, hogy hadseregével együtt átmegy Szicíliába, a rabszolgaháborúk klasszikus földjére, ahol a forrongás lángja sohasem hunyt ki, mert még ebben az időben is remélhette a rabszolgavezér, hogy elegendő rabszolgát és kisparasztot talál, akivel fölfrissítheti seregét. Nagy összeget fizetett tehát a partokon kószáló kilikiai kalózoknak, hogy átszállítsák seregét. A kalózok azonban megszöktek Spartacus aranyaival, mire elrendelte, hogy katonái tutajokat ácsoljanak, és azokon keljenek át Szicíliába. Ez a terv azonban nem sikerült.

Időközben Crassus sem maradt tétlen: a bruttiumi félsziget legkeskenyebb részén, Scyllacium (Squillace) magasságában sáncot húzatott, tizenöt láb széles és tizenöt láb mély árkot vont az erős és magas, mintegy 300 stadion (53 km) hosszú földsánc elé. Most hónapokig tartó állóháború következett, s hiába próbálkozott Spartacus egy-egy kitöréssel, a légiók minden kísérletet visszavertek. A legenda arról is tud, hogy Crassus ajánlatot küldött Spartacusnak: adja meg magát, és büntetlenséget biztosított neki és seregének, azonban Spartacus nem is válaszolt rá. Ellenben igyekezett minél több veszteséget okozni az ellenségnek. Végre egy viharos télies éjszakán sikerült a sáncárkot fatörzsekkel és földdel jó darabon betemetnie és seregének harmadrészével áttörnie; egy második kitörést úgy hajtott végre, hogy hadifoglyok és állatok hulláival temette be a sáncárkot, és most már egész seregét átvitte. De bár az áttörés sikerült, Spartacus tudta, hogy sokáig nem tarthatja magát. A seregében levő kelták és germánok szakadatlanul lázadoztak, tehát megint két részre osztotta hadseregét, így megkönnyítette Crassus dolgát. Az egyik támadást ugyan meghiúsította, de a második összecsapásban Crassus úgy tönkreverte Spartacus megosztott seregének felét, hogy az ókori, mindenesetre túlzott adatok szerint 35 000, mások szerint 12 000 halott maradt a csatatéren.

A kudarc után ismét csak a rabszolga katonák kényszeríttették Spartacust, hogy - hiába aratott egy-egy helyi sikert - térjen vissza Lucaniába, ahol aztán döntő csatára került a sor.

A hagyomány, illetőleg a monda szerint a csata előtt és alatt bekövetkeztek mindazok az események, amelyeket irodalmi közhelyekből már régen jól ismerünk: Spartacus mindenekelőtt leszúrta lovát, hogy eszébe se jusson menekülni, mert ez volt a jelszava: "Győzelem vagy halál!" Sallustius elbeszélése szerint ugyanez a heroikus jelenet folyt le Pistoriánál (Pistoia) is, Catilina utolsó csatáján, nemkülönben Caesar bibractei csatája előtt Galliában (i. e. 58). Mikor Spartacus látta, hogy minden elveszett, belevetette magát a legvadabb kavarodásba, egymás után vágta le Crassus testőrző tisztjeit, mert magát a fővezért akarta megölni. Miután combján megsebesült, térdelve harcolt, utolsó leheletéig. De ugyanilyen halálmegvetéssel harcoltak a többiek is, sőt a kelták és germánok közül sem futamodott meg senki. Az egyik történetíró szerint az elesettek száma nem állapítható meg, csak egy késői történetíró örökíti meg azt a valószínűtlen adatot, hogy 60 000 Spartacus-harcos esett el. Spartacus holttestét nem találták meg, viszont a 6000 elfogott rabszolgát a Via Appia mentén keresztre feszítették.

A rabszolgák és a tönkrement kisparasztok nemcsak azért bíztak Spartacusban, mert erélyes és tehetséges hadvezér volt, és keményen szembeszállt az egykori urak hadseregeivel, kitűnően tudott szervezni, ügyes és találékony volt, úgyhogy erős hadsereget alakított abból a lázadó tömegből, amely különféle elemekből verődött össze; de rokonszenves volt a harcosok előtt azért is, mert mindjárt a lázadás kezdetén minden alkalommal igazságosan osztotta fel a zsákmányt.

Szívós küzdelme az egyik történetírót Hannibál utolsó éveire emlékezteti, mert a pún hadvezér is ugyanazokon a vad és ember nem járta, hegyes-völgyes területeken küzdött, ahol Spartacus. Nemcsak a rabszolgák, hanem a római polgárok emlékezetébe is mélyen bevésődött neve és mozgalma. Egy emberöltő múlva már szinte közmondásos a neve; nemegyszer megtörtént, hogy a túlságosan törtető, fiatal római arisztokratáknak megbélyegzésül szemébe vágták a "Spartacus" nevet; így Cato Caesarnak, Cicero pedig Antoniusnak. Ez a minősítés a késő ókor végéig megmaradt.

A történelmi cél

Vonjuk le ezekből a történelmi adatokból az elháríthatatlan következtetéseket: Spartacus hadereje félelmetes volt, ha nem is százezres sereg, de mindenesetre nagy és erős, különben Róma nem küldött volna ellene sorozatosan légiókat. És éppen ezért fölmerül a kérdés, hogy mikor győzelmes seregével végigszáguldott Italian, és Róma a lábainál hevert, vajon miért fordult vissza hirtelen?

Kétségtelennek látszik, hogy azért, mert itt, Mutina után tisztult ki forradalmi állásfoglalása. Most látta, hogy a seregében lelkesen harcoló parasztoknak nincs okuk és nincs kedvük otthagyni Itáliát, sőt az itt született vagy ide szokott rabszolgák ezrei is szívesebben maradtak már itt. És ekkor fogamzik meg Spartacusban az igazi forradalmi elhatározás: itt kell maradni, meg kell dönteni ezt a társadalmat, és a szicíliai rabszolga-forradalmak példája szerint új és igazságosabb államot kell alapítani. A szicíliai átkelési kísérlet is igazolja, hogy valóban erre a megoldásra gondolt, annál inkább, mert Quintus Sertoriusnak (i. e. 123-72) hispániai szabadságharca Róma ellen (i. e. 80-72), vérmes reményeket ébresztett benne. Tehát azzal, hogy az egész rabszolgatartó társadalomnak megdöntését tűzte ki történelmi céljául, eltávolodott a kezdetben vallott individualista céltól, és most már a közösség forradalmi céljait tűzte lobogójára.

De a régi történetírás konokul puszta lázadásnak és hazatérési kísérletnek minősítette Spartacus felkelését. Nem látta meg, és nem is akarta meglátni a forradalom hősének fejlődését; agyonhallgatta, hogy a lázadás felszabadító mozgalommá szélesedett, s egyenesen a nagybirtokosok és a pénzemberek szívének szegezte a tőrt. Ez a történetírás szépítgeti a hadjárat megdöbbentő római vereségeit is, holott kétségtelen, hogy nem a Spartacus-sereg óriási létszáma, kiváló fegyverzete és kiképzése szerezte meg a sorozatos győzelmeket, az állig felfegyverzett és nagy létszámú légiók felett, hanem egyetlenegy tény, amelyet korunk forradalmi harcaiból is jól ismerünk: Spartacus serege tudta, miért harcol.

És hogy a Spartacus-felkelés a kezdeti egyéni célokból forradalmi harccá szélesedett, azt világosan bizonyítja két adat; az egyik: Szicíliában még mindig harcoltak a régi forradalmi rabszolga-hadseregek szétszórt maradványai, s éppen ezért akarta Spartacus Szicíliában megvetni a lábát s onnan indulni Róma ellen. A másik: Spartacus hadseregének roncsai még tíz év múlva is portyáztak Itália hegyeiben, szüntelen gerillaharcok közben, és mikor Catilina forradalmát a római légiók leverték (i. e. 61), ennek a seregnek szétszórt maradványai egyesültek a maradék Spartacus-harcosokkal, s még sokáig nyugtalanították a nagybirtokosok és nagybankárok kényelmes életét és harácsolását.

Végül: ez a történetírás soha kísérletet sem tett arra, hogy a Spartacus-forradalmat beleágyazza a kor nagybirtokos-társadalmának gazdasági és politikai életébe. Csak végig kell tekinteni a kor hangadó politikusainak névsorán, s egyszerre kiderül, mi is volt az igazi oka, értelme és jelentősége Spartacus forradalmának. Véres kezű diktátorok, dőzsölő milliomosok, uzsorások, tönkrement arisztokraták, politikai törtetők és csahosok, Sulla, Pompeius, Lucullus, Lentulus, Crassus - íme, effajta vékony réteg szorította és fojtogatta, mint az acélpánt, Itália kisparasztjait, milliós rabszolgatömegeit és Róma kisembereit. Ez a társadalom ösztönösen megérezte, hogy vége van, ha Spartacus forradalma győz, tehát mindent latba kell vetnie, hogy "Rómát", vagyis saját uralmát és vagyonát megmentse. Sajnos, Itália másfél millió rabszolgáját még erősen féken tartotta a korbács; még nem voltak meg a feltételei a rabszolga-forradalom győzelmének. Ezért kellett elbuknia Spartacusnak.

A romantika

De nemcsak a történetírás torzította el Spartacus alakját, hanem a szépirodalom is. A Spartacus-szépirodalom kereken kétszáz éves: a francia Joseph Saurin tragédiájával (1760) kezdődött a vad-romantikus színfalhasogatás Spartacus személye és forradalma körül. E tragédia - mint úgyszólván minden későbbi Spartacus-regény vagy -dráma - legfőbb mozzanata Spartacus szerelme valamely arisztokrata leány iránt; Saurin tragédiájában éppenséggel Crassus leánya, Aemilia iránt. Innen kezdve beteges konoksággal boronálják össze Spartacust valamelyik befolyásos és fontos arisztokrata leányával, és ebből a belső ellentmondásból származtatják tragikus bukását. Még szerencse, hogy Lessing, aki Saurin nyomán romantikus Spartacus-tragédiát tervezett, zsarnokellenes célzattal, végül is elállt ettől a tervétől, s hasonlóképpen szerencsére töredék maradt Grillparzer Spartacus-tragédiája is. Viszont néhány hajmeresztő tragédia és szerelmi rémdráma mégiscsak elkészült, de máig már szerencsére feledésbe is merült. A század végéig legtisztábban látta Spartacus alakját az az ismeretlen szerző, aki operaszöveget írt a Spartacus-témából, bár sajnos, ő is tett engedményeket a romantikának. Nem kivétel az általános romantikus szemlélet alól R. Giovagnoli Spartacus-regénye sem (1874), amely minden ízében patetikus és irreális, mindazonáltal, sajnos, magyar fordításban is megjelent nemrégiben. Ugyancsak megjelent magyarul Howard Fast Spartacus-regénye is, méghozzá egymás után több kiadásban. Ennek a szerzőnek nemcsak ókorszemlélete hiányos és hamis, hanem írói képességei sem tudtak megbirkózni olyan mozgalom és olyan jellem ábrázolásával, mint amilyen Spartacus és forradalma volt. Hőse, bízvást mondhatjuk, egy "amerikai Spartacus", amerikai görlökkel és szadista római urakkal, úgyhogy ez a tálalása csak irodalmon aluli igényeket elégíthet ki.

Csak kevesen voltak, akik lerázták a szívós és szégyenletes romantikus hamisítás nyűgét, és igyekeztek pozitív hősnek ábrázolni Spartacust. Hogy hogyan kell gyökeresen szakítani a romantikus hagyománnyal, arra Hebbel tett először kísérletet: a XIX. századi munkásmozgalom hatása alatt - Siegmund Engländer ösztönzésére - szociális tragédiát tervezett, de érezte, hogy nincs szocialista meggyőződése, tehát nem tudja művét hitelesen megírni; ezért lemondott róla. Paul Heyse is helyesen látta és ragadta meg a Spartacus-témát: nagy regényének, a Merlinnek főhőse: Georg Falkner, Spartacus-tragédiát ír, társadalomreformáló szociális célzattal: "Egyszer majd megvalósul az, amiért életét áldozta Spartacus." Ebben a képzeletbeli tragédiában nincs szerelmi történet, a hős emberfeletti feladata nem ad teret ilyesminek.

Feltűnő, hogy mind a két helyesen elgondolt Spartacus-írásmű - tervezet maradt. Talán a bátorság hiányzott az írókból, hogy a kapitalizmus fülledt levegőjébe harsányan belekiáltsák a forradalom elnémíthatatlan igazságát?

 Révay József . Százarcú ókor

Marcus Aurelius - Elmélkedések

 
Hasznos Linkek
 
Melegedj a tüznél
 
Movie Linkek:
 
Érdekes honlapok:
 
Homepages:
 
Zene, klippek:
 

NOTE:

All Pictures belong to the respected artists and movie companies. No money is made in the usage or making of this site. Please support the artists by buying their movies. I do not upload any of these pictures and images. None of these pictures and photos are mine. If Your picture, image or photo is on here and you want it off, email me and I will take it off right away: 

  zen.titusz@gmail.com 

 


Hivatalos, hogy jön a Haikyuu!! Gomisuteba no Kessen movie! Magyar nyelvû plakát, magyar feliratos elõzetes!    *****    Todoroki Shoto Fanfiction oldal, nézzetek be és olvassatok! Új Shoto nendoroid blog az oldalon!    *****    A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött :)    *****    Madarak és fák napjára új mesével vár a Mesetár! Nézz be hozzánk!    *****    Rosta Iván diplomás asztrológus vagyok! Szívesen elkészítem a horoszkópodat, fordúlj hozzám bizalommal. Várom a hívásod!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?