"Most búcsúzom" - mondta Trinity, szomorú arccal,s kezével végigsímította Neo arcát.

"Miért?" - kérdezte Neo.

"Mit miért? Visszatérek a másik világba....a mátrixba." - montda Trinity mosolyt mímelve, de szivében fájdalom és bánat ült. Könnyeit nem akarta Neo elött hullatni. Nem akarta, hogy szerelme sírni lássa.

"Ne menj!" - próbálta Neo visszatartani, "vagy legalább velem együtt" -gondolta hozzá.

"Trinity!"

Már késö volt.Harmadszorra csengett a telefon. Ez volt a jel. Akkor Trinity felvette a telefonkagylót, és füléhez emelte, miközben mélyen Neo szemébe nézett, mintha tudná, mit akar mondani, és érezné a kínt, a tér végtelenségét, és az idö mélyét, a mátrix hideg ölelését teste körül, ahol csak gondolatban lehet kedvesével, addig amig nem találkoznak megint a mátrixon kívül, Zion ölében, a valódi világban, húsban, vérben, szerelemben, és így eltünt a mátrixban Neo szemei elött, hittel, reménnyel és erövel...

Neo még állt ott egy darabig, s nézte, miként Trinity eltünik a dialektikus világból szeme elöl, és miként a telefonkagyló a levegöböl a földre pottyan, mintha egy szellemkéz eresztette volna el. Szomorú szeméböl egy magányos könnycsepp gördült arcára, féltette Trinityt, és szerette. Életét tudná adni érte, nem kevesebbet,-ebben bizonyos volt. Nehéz léptekkel a telefonhoz lépett, s lehajolt a kagylóért, majd visszaakasztotta a helyére.Tudta, a mátrix egy veszélyes hely, minden pillanata, minden zuga, habár nem ezt tanították velük. De ö jobban tudta. És gondolatban Trinityvel volt, és mellette ment, vigyázott rá...

Amikor megint csörgött a telefon....Neo felvette a kagylót és füléhez emelte...

"..A szerelem olyan kognitív-affektív állapot,melynek karakterisztikus vonása az intruzív és obszesszív fantáziálás az emóció reciprocitásáról az emóció alanya részérõl az emóció tárgyát illetõen..."

-Mit akarsz ezzel mondani, Tigris? - kérdezte Micimackó, miként a füben hempergett egy jót.
-Hát..Szóval..Csak azt, hogy mi Tigrisek, nagyon jól tudunk ám fára mászni...
-Ja, csak azt?..Nem tesz semmit - válaszolta Micimackó, s megint a hátára fordult,
majd füszállal a szájában megcsodálta az égen a fehér felhöket, és úgy tünt neki,
mintha a sok kicsi pelyhes bárány között egy mézes csuprot is felfedezett volna...