Emellett Tarantino franciás mesetrükkökkel dolgozik: időben össze-vissza kalandozunk, az egyszer már lelőtt főszereplő (John Travolta) a zárójelenetben visszatér, mert az indító epizódot itt kell befejeznie. (Különben is a film tele van filmtörténeti idézettel - Godard mestertől, Melville-től, meg Altmantól -, tisztelgés az egykori nagymenők előtt: ők még tudták, mitől döglik a légy...) Az első epizódban egy pár elhatározza, hogy kifosztja a nyomoronc kávézót valahol Los Angelesben: elő a stukkert és - snitt. Mert jön a következő epizód, ahol Travoltának a gengszterfőnök feleségét kell szórakozni vinnie. Ciki ügy, mert elődjét - udvarlás gyanúja miatt - a nagyfőnök kidobatta a negyedik emeletről. A kis nő (Uma Thurman) viszont szórakozni akar, Travolta meg rémülten farolna ki a szituból. De nem lehet, mert a nő belövi magát, de elpuskázza a heroinadagot, és halálán van. Egy óriásfecskendővel életre gerjesztik, aztán úgy csinálnak, mintha semmi sem történt volna.

  Újabb epizód: a nagyfőnök rábeszéli Bruce Willist (profi bokszban vagyunk), hogy veszítse el a mérkőzést, szép pénzt fizet érte. Minden OK. Aztán már csak azt látjuk, hogy Willis kiugrik az ablakon - halálra knock outolta ellenfelét, és most menekülnie kell a nagyfőnök gorillái elől. Más filmben a meccset is láthattuk volna, a fogadó őrjöngését, a halálos ökölcsapást meg mindent. Tarantino inkább azzal szórakozik, hogy Willis ugyan cselesen meglép a pénzzel, de egy piros lámpánál - véletlen is van a világon! - pont a nagyfőnökbe ütközik. Egy elszúrt gázolási kísérlet után lődöznek egymásra, aztán véresen és sántikálva beesnek egy zenebutikba - ahol azonban előkerül egy mordály, és a nagyfőnököt leviszik a pincébe. Willis meg akarja menteni, kisül, hogy ott lenn egy homokos rendőr dolgozik rajta. (Az epizódok így érnek össze...)
Bocs, hogy belemesélek a történetbe, de ezt a fajta narratívát nem igen lehet másképp érzékeltetni. Itt mindennek dupla feneke van, olyan szövegeket nyomnak, mintha egy Ionesco-darabban lennénk, és az a legfurább, hogy nem tudjuk, hogy kell viselkedni: most nevessünk vagy bosszankodjunk (nagyon csúnyán beszélnek ám!), vagy a világra panaszkodjunk, amiben a jóisten megállítja a golyókat a levegőben...
A ponyvaregény végén ismét a kávézóban vagyunk - mintha addig nem is múlt volna el egy-két nap -, a párocska éppen begyűjti a pénztárcákat. Csakhogy Travolta és fekete partnere épp ott reggeliznek. Már áll a balhé, mindenki a földön, a fekete azonban úgy gondolja, neki megjelent a jóisten, elég volt a gyilkolásból, most már megtér: a hadonászó pancsertől elveszi a fegyvert, és még pár százast is ad neki - csak menjenek a fenébe.
Aztán ők is megtörlik a kezüket (a mézes-lekváros sütemény nagyon ragacsos), és szépen kisétálnak - a kávézóból is, meg a buliból is.
És még valami. Azért vér itt is folyik, csakhogy a gyilkosságoknak nincs motívuma, a fiúk amúgy passzióból lőnek, vagy véletlenül sül el a pisztoly: action gratuite - André Gide köszöni, hogy valaki még emlékszik rá.

Almási Miklós

Ponyvaregény

Quentin Tarantino Ponyvaregény című filmje a gengsztervilágot mutatja be. Szerkesztési módja, technikája és a témája nagyon hasonló a Kutyaszorítóban című művéhez. A szembeötlő különbség annyi, hogy ez jobban sikerült, mint a Kutyaszorítóban. Tarantinoról már-már az a kép alakult ki, hogy ő egy agresszív rendező. Ebben a filmjében is rengeteg a vér, de végig lehet nézni, mivel ez voltaképpen egy erőszak-vígjáték, és a humor tompítja az erőszakosságot.

Szó szerinti fordításban a Pulp Fiction, pép kitalációt, pép regényt jelent. A cím teljesen fedi a valóságot. Három, a rendező által is elkülönített részből áll. A részek külön-külön is megállnák a helyüket, mint kisebb gengsztertörténetek, de akkor nem lehetne látni azt a sok kis szálat, amivel ezek kötődnek egymáshoz és azt sem, hogy voltaképpen ez egy keretes film, hiszen a végén ugyanahhoz a jelenethez érünk vissza, ahol az egész elkezdődött. Tehát az első történet eleje és az utolsó történet vége megegyezik. Tarantino ügyesen játszik a történetben az idősíkokkal és a történeti síkokkal. Ez a játék rengeteg meglepetést szül a film nézése során. Nagyon mellbe vágott, hogy már a második történet közepén meghalt Travolta, akit a bemutató előtt úgy harangoztak be, hogy a „nagy visszatérő”. De ennek a játéknak köszönhetően, vissza is tért - minden értelemben - a film harmadik jelenetében, mely óriási meglepetést okozott számomra. Ha időrendbe állítjuk a részeket, kiderül, hogy a cselekmény az egész, nagy történet közepéről indul és ugyanoda tér vissza, míg a sztori elejével, valahol a film közepén ismerkedhetünk meg, de ez egyáltalán nem zavaró, a kitűnő szerkesztési munkáknak köszönhetően.

A mű szerkezete a véletlenre épül, mely azt sugallja, hogy ebben a világban a véletleneknek is jelentőséget kell tanúsítani. Aki nem veszi figyelembe azt, az könnyen bevégezheti. Ezt támasztja alá az a jelenet is, mikor Jules (Samuel L. Jackson) és Vincent (John Travolta) munkájukat végzik és az öt golyó közül egyik sem találja el őket. Jules elgondolkozik rajta, hogy ez isteni közbeavatkozás volt és jelentőséget tanúsít neki, megpróbál valamiféle jelet találni ebben, míg Vincent annyiban hagyja az egészet és nem foglalkozik többet a dologgal. Pórul is jár, hiszen a második részben vécéznie kell és a fegyvert kint felejti a bokszoló (Bruce Willis) lakásán, aki közben hazaér és ezáltal észreveszi, hogy jött valaki, hogy eltegye őt láb alól. Benyit a mellékhelyiségbe és megöli Vincent-et, akit ezúttal az összes golyó eltalál. Az egyik nyitva hagyott kérdés az, hogy Pumpkin és Hunny Bunny észreveszi-e a véletlen jelét, hiszen Jules elengedi őket a film végén. Ha nem veszik észre, legközelebb már valószínűleg nem lesz ilyen szerencséjük. Ebből a műszerkezetből adódnak irónikus és meghökkentő jelenetek, például a már fentebb említett történet (WC) is ilyen.

A film főszereplői érdekes emberek. Olyan alakok, akik akár egy ponyvaregényből is kiléphettek volna. Innen adódik a cím is. Például vegyük a két gengsztert (Jules és Vincent) akik érzéketlen embereket játszanak és úgy gyilkolnak, mintha számukra ez mindennapos esemény lenne. Nem csoda, mivel ez a munkájuk. A hétköznapokon bemennek a főnökükhöz, aki kiadja nekik az aznapi feladatot és ők ellenvetés nélkül elvégzik azt. Míg odaérnek a színhelyre elbeszélgetnek az öltönyükben, ahogy két jó munkatárs szokott, semmi különöset nem találva munkájukban. De ott van a gengszterfőnök felesége is (Uma Thurman) , aki majdnem meghal, mivel túlkábítószerezi magát. Vincent pánikolva rohan barátjához, hogy mentse meg a nő életét, mert ha az meghal, akkor neki is vége. Természetesen nem feledkezhetünk el a bokszolóról sem, aki eladja a meccsét, majd szétveri ellenfelét és ezért menekülnie kell a maffia elől. Ezek között a szereplők között olyan kapcsolat van a film során, mely kapcsolat lehet, hogy az előző történetben született meg, de csak a következőben köszön vissza. Ebben a tekintetben is zseniálisat alkotott Tarantino.

Mint már említettem a mű nem nélkülözi a humort sem. Tarantino irónikusan mutatja be gengsztervilágot. Igazi fanyar és fekete humorral. Rengeteg jó példát lehetne felhozni. Például mikor Bruce Willis és a maffia főnök találkozik és belepottyannak két perverz homoszexuális csapdájába és végül Willis menti meg a főnököt a homokosoktól úgy, hogy előtte válogat a különböző fegyverek közt. Említhetném azt a részt is, amikor a gengszterfőnök feleségét újra élesztik és az egy 40 cm-es injekciós tűvel a szívében pattan fel a földről. Néhány szereplő is mulatságos a filmben. Idesorolható a tisztogatási specialista, aki megszervezi, a hulla eltüntetését és a kocsi megtisztítását az agyvelő daraboktól.

Ez a darab is, hasonlóan a Született gyilkosokhoz (talán nem véletlenül, hiszen a Született gyilkosok ötlete is Quentin Tarantinotól származik, csak Oliver Stone megvette tőle), azt a kérdést feszegeti, hogy hogyan lehetne megállítani az erőszak öngerjesztő mechanizmusát. A Született gyilkosok Bonnie és Clyde szerű románcot mutat be és megpróbálja a nézőket sokkolni. A médiát vádolja azzal, hogy az erőszak ilyen „népszerű” lett manapság. A Ponyvaregény azt próbálja sugallni, hogy az „erőszak erőszakot szül”. Ezt jelképezi az is, hogy a film eleje és vége megegyezik, tehát az erőszak egy véget nem érő körfolyamatot, láncolatot alkot. Ugyanakkor, a Ponyvaregény mellőzi a romantikát, nem úgy mint Oliver Stone alkotása. Az erőszakos világban vége van a Bonnie és Clyde szerű történeteknek, már a szerelem sem képes arra, hogy megállítsa a brutalitást.

Térjünk vissza egy kicsit a szereplőkhöz és a szereplők közül is az egyikhez. Vincent szerepét John Travolta játssza, akit az utóbbi időkben csak a Nicsak ki beszél trilógia valamelyikében láthattunk. A Nicsak ki beszél első részére, még lehetett azt mondani, hogy jó, bár kissé bárgyú vígjáték. Ennyi elég is lett volna belőle. Sajnos a sorozat szerzői tovább erőltették a dolgot és megszületett a második és a még gyengébb harmadik része is a sorozatnak, ami már egy kalap kakit sem ér. Mindhárom részben Travolta szerepelt. Az a Travolta, aki annak idején számos kasszasikerben játszott. Hiszen emlékezzünk csak, például ő alakította a Pomádé és a Szombat esti láz főszereplőjét, melyekben inkább tánctudását bizonyította, de ezek jelentették számára a hollywoodi vérkeringésbe való bekapcsolódást. Aztán csillaga leáldozott. Szerencséjére Quentin Tarantino felkarolta. Mindenképpen azt akarta a rendező és forgatókönyvíró, hogy Travolta legyen filmjének főszereplője. Hogy miért? Erre ő ezt mondta: „Számomra az egyedüli Johnhoz fogható színész, Marlon Brando. Éppen olyan kivételes jelenség.”. Tehát Travolta elvállalta a szerepet és a kivitelezést kitűnően hajtotta végre. Ejátszotta önparódiáját a táncverseny jelenetével úgy, hogy el volt hízva („ezt a jelenetet élveztem a leginkább...”- nyilatkozta Travolta.). Jutalma egy jelölés az Oscar-díjra és rengeteg szerepajánlat nem kis gázsi növekedésért, hiszen ezért a szerepért mindössze 50 ezer dollárt! kapott.

Végül néhány érdekesebb tény a műről. Az egész világon nagy elismerést kapott több szempontból is. Ha a bevételi mutatókat nézzük, akkor a megjelenési időszakban benne volt az első három film között. 140 nap alatt 82 millió dollárt hozott. Magyarországon 8 millió forintos bevételt ért el 1 hónap alatt, ami hazai viszonylatban elismerésre méltó. Megkapta a Cannes-i filmfesztivál Arany Pálma díját, ezzel elismerve Quentin Tarantino rendezői tudását és „Scorsese utódjának” nevezték el, ami azért valljuk be, nem kis elismerés. Több Oscar-díj kategóriában jelölve volt. Például a legjobb film, rendező, legjobb férfi színész, legjobb női és férfi mellékszereplő kategóriájában, és megkapta az Oscar-díjat a legjobb forgatókönyvért Quentin Tarantino, és ezzel írói tehetségét is elismerték. Rengetek jó történet forgatókönyvét írta már Tarantino. Ilyen például a Tiszta románc, a már említett Kutyaszorítóban és nem lehet figyelmen kívül hagyni a Született gyilkosok ötletét sem, hiszen ez is tőle származik.

A Ponyvaregény szórakoztató film, a Született gyilkosok sokkolásával ellentétben. Szerencsére kellő elismerést kapott világszerte, nem úgy, mint az Oliver Stone alkotás, amelyik szintén megérdemelte volna, és melyet a filmkritikusok nagyon lehúztak. Tarantinonak sikerült megnyernie a nézők tetszését és belevésnie magát a köztudatba, megérdemelten.

Ha valami igazán cool

Ponyvaregény
(Pulp Fiction)
Rendezte: Quentin Tarantino
Főszereplők:Travolta, Samuel L. Jackson, Uma Thurman, Harvey Keitel, Tim Roth, Amanda Plummer, Ving Rhames, Christopher Walken, Bruce Willis, Quentin Tarantino


Bárkinek bármi is a kedvence ebből az időszakból, ha meg kell neveznünk a kilencvenes évek legfontosabb, legnagyobb hatású filmjét, az mindenképpen a Ponyvaregény. Quentin Tarantino klasszikusában minden megvan, ami a sikerhez kell: fantasztikusan kidolgozott történet, ügyes szerkezet, sziporkázó párbeszédek, nagy sztárok, izgalom, fegyverropogás, szép nők és véres hullák. Ráadásul mindez olyan stílusérzékkel és eleganciával van elegyítve és tálalva, amire kevés példa van az egyetemes filmművészetben. Mindezt anélkül állíthatjuk, hogy komoly túlzásokba esnénk! Nagy kár, hogy maga Tarantino is ezt gondolta, és a nagy siker után jócskán elbízta magát: a vitatható színvonalú Jackie Brown után gyakorlatilag semmit nem csinált, leszámítva egy sportmárka reklámozását. Tényleg nagy kár, de ezért ne írjuk le őt teljesen, hiszen - ha lassan is - már formálódnak az új Tarantino-film körvonalai. Kill Bill lesz a címe, Uma Thurman a sztárja és elég egyszerű a története.

Valószínűleg nem sok embernek kell részletesen elmesélni a Ponyvaregény tartalmát, pedig csavaros dologról van szó. Adott ugyebár három nagy "fejezet": a "Vincent Vega és Marsellus Wallace felesége", aztán az "Aranyóra", végül a "Bonnie-helyzet". A szereplők közt ott van a két laza bérgyilkos (John Travolta, Samuel L. Jackson), Butch, a bokszoló (Bruce Willis), aki át akarja rázni a nagyfőnököt, Marsellus Wallace-t (Ving Rhames), akinek van egy táncos kedvű felesége, Mia (Uma Thurman), plusz van két elfuserált rabló (Tim Roth, Amanda Plummer), akik egy étkezdét készülnek kirabolni. Azt azonban nehéz lenne megmondani, hogy melyik résznek ki a főszereplője. Eleve annyi jó színészt és nagy nevet láthatunk, hogy mindenkit ki sem tudtunk írni a Szereplők címszó alá. Az egyes fejezetek metszik egymást, így mindenki feltűnik mindenhol, csakhogy mindig egészen más súllyal és más funkcióval. Így lehet az, hogy a film abszolút sztárjaként emlegetett Travolta egyszer nagydumás bérgyilkos, máskor a főnök feleségét kísérgető rongyláb király, megint máskor pedig csak besétál Bruce Willis jelenetébe, mint egy jelentéktelen mellékszereplő, hogy aztán jól le is puffantsák. Mindezt tovább bonyolítja az a tény, hogy Tarantino, aki magára is osztott egy kisebb, de jelentős szerepet, jócskán megcsavarta az idősíkokat, aminek köszönhetően az eleje lesz a vége. Az is megesik, hogy az egyszer már kinyírt figurák - pl. Travolta - visszatérnek egy jelenet erejéig. Ehhez persze kell is a majd' két és fél órás játékidő, de - ahogy ez az igazán jó filmeknél lenni szokott - itt az ember egy percre sem unatkozik.

A nagy siker persze mindig irigységet szül: Tarantino is sok támadásnak volt kitéve a Ponyvaregény miatt. Sokan kifogásolták az erőszak túlzott kihangsúlyozását, és leginkább azt, hogy ezt rendre olyan körülmények között teszi a rendező, amely azt sugallja, hogy tulajdonképpen bagatell dolog kinyírni egy embert. Van ebben némi igazság, csakhogy messze nem Tarantino az első filmes, aki ezt teszi, másrészt viszont a film egészét nézve viszonylag kevés az erőszak, sokkal több a duma. A rendező másik kifogásolható pontja a "lenyúlás". Az egykor videósként dolgozgató Quentin ugyanis elképesztő filmes műveltséggel rendelkezik: a művészfilmeket és a nagy klasszikusokat is ismeri. Annak is van haszna, ha az ember sok rossz, vagy közepes filmet néz meg, és még így is lát bennük fantáziát, adott esetben pedig fel is használja azt a keveset, amiben annak idején valamilyen jó elemet látott. Ezt lehet lopásnak, plagizálásnak, lenyúlásnak tekinteni, de egy kicsit pozitív hozzáállással ugyanez már tiszteletadás, ügyes barkácsolás vagy akár recycling is.
A rendező azonban nem másoktól, hanem önmagától kölcsönzött, hiszen aki ismeri korábbi munkáit, az emlékezhet rá, hogy hány szituáció vagy párbeszéd jelent már meg akár első filmjében, a Kutyaszorítóban-ban, akár a Tiszta románc-ban, amit forgatókönyvíróként jegyzett. De ugyebár ez már az ő dolga, hiszen a néző annak örül, amit a vásznon/képernyőn lát, és nem annak, amit utána belemagyaráznak.

Egy Tarantino- és egy Pulp Fiction-site:
http://www.godamongdirectors.com/tarantino/index.shtml
http://www.geocities.com/Hollywood/7606/pulp.htm

Ponyvaregény honlap:

http://web.externet.hu/pulpfiction/ 

Quentin Tarantino-lap:

http://quentintarantino.lap.hu/